Magyar filmeket is vetítenek a kolozsvári 21. Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválon (TIFF), amely az idén a lengyel és az izraeli filmgyártásra összpontosít. A város Fő terén rendezendő megnyitón Phyllis Nagy új filmje látható, amely korábban a Berlinalén és a Sundance-en is versenyben volt. 

Az Elveszett közönség című cikksorozatunk előző részeiben bemutattuk a két világháború közötti erdélyi színjátszás legnagyobb alakjait is. Ennek az írásnak a főszereplője azonban nem tartozott a rivalda legfényesebb csillagai közé, mégis talán a legtöbbet tette az erdélyi színművészet fennmaradásáért és jövőjéért. Egy olyan korban, amikor magyar színésznek lenni Romániában egyet jelentett az állandó üldöztetéssel és nyomorral, ő megnyitotta 1923-ban az első színitanodát Erdélyben, oktatta, nevelte a következő színészgenerációkat. Ő fedezte fel Dajka Margitot is. Régi színházi dinasztia sarja volt Hetényi Elemér, aki a színház szabadságának eszméjét örökölte, és adta át növendékeinek.

„Élete kész regény volt”, állapítjuk meg gyakran, ha érdekes színészi karrierről olvasunk. A kijelentés Táray Ferenc pályafutására is igaz. A huszadik század első felében jelentős művésznek számított, emléke azonban mára teljesen elhalványodott. 1941-ben őt nevezték ki a „visszatért” Kolozsvár színházának élére, de annyira rossz légkört teremtett, hogy egy év múlva leváltották. „Az erdélyi magyar színjátszás meghatározó egyéniségévé válhatott volna, ha felvállalja a kisebbségi színjátszás küldetését, és ideszerződéseit nem csupán karrierje egy-egy állomásának tekinti” – írta róla Kötő József a Színjátszó személyek Erdélyben 1919–1940 címmel 2009-ben Kolozsváron megjelent könyvében.

Kemény János amerikai állampolgárként született 1903-ban, de egész életében erdélyinek vallotta magát. A két világháború között marosvécsi birtokán szervezte meg a helikoni közösséget, amely a jobb- és baloldali erdélyi írók közös parlamentje volt. Báró Kemény János a hídember szerepét töltötte be az erdélyi szellemi életben. Saját vagyonából mentette meg a csődtől a kolozsvári színházat, Horthytól Corvin-koszorút kapott, majd a holokauszt idején az ő támogatásával jött létre a Zsidó Színház Kolozsvárott. Menekítette az üldözötteket. A háború után alapító mecénása lett a marosvásárhelyi teátrumnak, innen aztán politikai okokból kirúgták. A báró mészégetőként dolgozott a kommunista diktatúrában. Drámai kelet-európai sorsáról több kötetes önéletrajzi sorozatot tervezett, de ez is csak torzó maradt.

Mutatós videoklippel jelentkezik a Szent Cecília Kórus és Zenekar. Horváth Márton Levente himnuszát adják elő az állványzatokon, védősisakban a rekonstrukció alatt álló Szent Mihály templomban.

Janovics Jenő úgy vált a magyar filmgyártás úttörőjévé, az irodalmi értékű magyar film egyik megteremtőjévé, hogy sohasem kötelezte el magát a filmkészítés mellett. Az elismert kolozsvári színházigazgató a mozgóképben rejlő technikai és gazdasági lehetőségeket idejekorán felismerte, ám amikor az szükségessé vált, rövid filmgyártói karrierjéből származó anyagi hasznot színháza megmentésére fordította.

A kolozsvári magyar színjátszás történetének egyik legnehezebb korszaka volt a két világháború közötti időszak, az a 22 év, amikor először kellett kisebbségi színházként – a túlélés legfőbb szempontját szem előtt tartva – megmaradnia. Ezeket az éveket a fennmaradáson túl az a szándék mozgatta, hogy az adott politikai-gazdasági helyzet korlátai között a magyar színjátszás megtalálja a maga és a közönsége számára is megfelelő hangot. Az impériumváltás időszakát Janovics Jenő visszaemlékezései alapján tárjuk föl. Ő igazgatta az akkor Országos Nemzeti Színház nevet viselő kolozsvári színházat, amely Magyarország második nemzeti színháza volt.

Két háznyira Korniss Péter szülőházától, a Kolozsvári Szépművészeti Múzeumban látható szeptember 12-ig a művész Változások című fotókiállítása.