Valér

A hálón innen, hálón túl

2011.06.17. 19:55

Programkereső

Amikor a múlt század hatvanas éveiben Magyarországon először láttak napvilágot a populáris zenével foglalkozó tudományos munkák, nyomban a – mai napig tartó – dilemma is felütötte a fejét: mikor járunk el „tisztességesen” a könnyűzenével szemben?
Tófalvy Tamás, Kacsuk Zoltán, Vályi Gábor: Zenei hálózatok
Tófalvy Tamás, Kacsuk Zoltán, Vályi Gábor: Zenei hálózatok

Ha megkíséreljük azt a komolyzenére alkalmazható elemzési módszerekkel, a zenei analízis és a zeneesztétika eszközeivel megközelíteni, vagy pedig rendeltetése, funkciója felől közelítünk hozzá, s emiatt elsősorban társtudományokat hívunk segítségül. A progresszívebb szemléletű kutatók már akkoriban is azon az állásponton voltak, hogy nem feltétlenül szerencsés és talán nem is hasznos zeneelméleti (formai, stiláris, prozódiai) problémákra rákérdezni a könnyű műfajokkal kapcsolatban, hiszen az „ifjúsági zene" megértése sokkal inkább politikai, szociológiai ismereteket és szemléletmódot igényel. Ezzel szemben a hagyományosabb álláspontot képviselők éppen, hogy a beat, a jazz, avagy a tánczene zsáneréből származó kompozíciók műelemzését szorgalmazták, s ezt persze nem minden kritikai szándék nélkül tették: az autonóm zene felől közelítvén, az ítészeknek természetesen nem esett nehezére a populáris kultúra termékeinek „magas" művészettel szembeni elmaradását bizonyítani.

Miután nem túlzás azt állítani, hogy a honi könnyűzene-kutatás mai napig gyerekcipőben jár, az imént vázolt, csaknem fél évszázados dilemma megoldásában sem történt kimondott előrelépés; úgy tűnik, hogy a könnyű-komoly vagy alacsony-magas máig megfigyelhető szembenállását a kutatási módszerek és megközelítésmódok különbségei is egyértelműen erősítik.  Ráadásul a zene „két kultúrája" mintha a zenetörténeti korszakokat is sajátosan felosztaná egymás között. A komolyzene mindinkább történetivé válik s a zenekritikusokra bízza a kortárs tendenciák felgöngyölítését, míg átfogóbb, elméleti kérdésfelvetésekkel operáló írások a kortárs zene kapcsán ritkán születnek; a 21. század zenekultúrájának kutatása és feldolgozása - amely elsősorban az internethasználat következtében olyan mélyreható változásokon ment keresztül, hogy a komolyzenei életet is alaposan felforgatta és átalakította - ellenben főként a populáris zene értőire marad.

Aligha kell hangsúlyoznunk, mekkora felelősség és kihívás hárul e - elsősorban a szociológia, valamint a kultúra- és médiatudomány felől érkező - szakemberekre. Számos, korábban ismeretlen jelenséggel, kérdéssel és problémával kell megküzdenie mindazoknak, akik 2011-ben bármit is állítani akarnak a zeneművészet mai tendenciáival kapcsolatban. Önmagában már ezért, tehát a „küzdelemért" rendkívüli és egyedülálló lehetne egy olyan vállalkozás, amely a 21. századi zenekultúrát választja tárgyául, s tárgyához ráadásul univerzális igénnyel, sokoldalúan közelít. Hát, még ha ezt magas színvonalon is teszi!

A L'harmattan Kiadó gondozásában idén tavasszal megjelent, Zenei hálózatok. Zene, műfajok és közösségek az online hálózatok és az átalakuló zeneipar korában című kötetet csak dicséret illetheti: sokoldalúságával, naprakészségével és problémaérzékenységével még a kultúrakutatás és így a populáris zene tudományos vizsgálata terén a magyarnál jóval előbbre tartó nyugati országok könyvpiacain is megállná a helyét. A Tófalvy Tamás, Kacsuk Zoltán és Vályi Gábor alkotta szerkesztőcsapat a több mint tizenöt szerző által jegyzett tanulmányokat négy nagy tematikus blokkba sorolta be (1. Zene, internet, közösségek; 2. Színterek, történetek, életstílusok; 3. Populáris és extrém kultúrák, ideológiák; 4. Média, fogyasztás, közösség). Az egyes, alkalmasint kissé eklektikus benyomást keltő blokkok inkább csak irányjelző szereppel bírnak, semmint, hogy egy-egy jól körülhatárolható problémára írott „variánsok" gyűjteményei lennének. Lényegében a könyvben szereplő írások mindegyike egy önmagában álló s (többnyire) helytálló mikrokozmosz; rendkívül eltérő tudású és érdeklődésű kutatók munkái ezek, melyeket leginkább a közös cél: a kortárs populáris zenei tendenciák megértésének és megítélésnek igénye tart egybe.

Hogy ez a fajta tarkaság jobbára mégsem válik zavaróvá, az többek közt azoknak a vissza-visszatérő alapproblémáknak köszönhető, amelyek csaknem minden részkérdéssel foglalkozó szakember számára megkerülhetetlenek. Ilyen a zenefogyasztási szokások valamennyi műfajt és stílust érintő változásai vagy az olyan kulcsfogalmak átalakulása, mint az underground és a szubkultúra. Ugyancsak érdekes és aktuális téma ugyanakkor a zene és politikum összefonódása, a zene társadalmi szerepvállalásainak mikéntje. E tekintetben a kötetben a hatvanas évek magyar jazzéről, a havasalföldi cigányzene és a világzene kapcsolatáról, a black metalról vagy éppen a talán minden eddig említettnél problematikusabb, ún. nemzeti rockról írott tanulmányok és riportok egyaránt izgalmasak lehetnek, s egymás mellé állítva talán a könnyűzene lehetséges funkcióiról való képalkotásra is alkalmassá válhatnak.

A kötetből talán csak egy, az elméleti kereteket rögzítő s a bevezetőben jelzett „dilemmára", illetve a könnyű-komoly dichotómiára valamelyest reflektáló, bevezető jellegű tanulmány hiányzik, ettől függetlenül azonban a hazai könyvkiadásban a témához egyik elsőként színvonalasan közelítő, sokszínűsége okán feltehetően sokféle olvasót vonzó könyv került a boltok polcaira.