Béla

Spiró: "Aki ma Magyarországról ír, a világról ír"

2018.01.04. 09:11

Programkereső

Spiró György legújabb regényében, a Kőbékában egy tudatlannál is tudatlanabb alak kalandjait követhetjük nyomon téren és időn át. Mint interjúnkból kiderül, nem is olyan könnyű buta figurákat írni – de van-e felelősségük az ilyen együgyű embereknek?

– A Kőbéka műfaja „mesély”. Mit jelent ez?

Spiró György: Kőbéka
Spiró György: Kőbéka

– Ezt a különös szót én találtam ki – azt jelenti, hogy a történet meseféle, de nem egészen az, amit meseként megszokhattunk. Jobb műfaji meghatározást nem tudtam adni a könyvnek; úgyhogy 

ezentúl a hasonlóan fura dolgok hadd legyenek mind mesélyek.

– A Feleségverseny és a Jégmadár után ismét disztópikus szatírát írt – alkotói szempontból van különbség az ilyen könyvek és a klasszikus történelmi regényei között, mint a Fogság vagy Az ikszek?

– Igazán nagy különbség nincs – talán ha sci-fit írnék, ami teljes egészében a jövőt ábrázolja, akkor máshogy fognék hozzá. Ennek a mesélynek egy része viszont a múltban játszódik, tehát ugyanúgy kellett kutatnom, mint egy tisztességes történelmi regény esetében. Az sem nagyon más, ha a jelenről próbál írni valamit az ember – az anyaggyűjtést akkor sem lehet kikerülni. Nem is szeretném, az anyaggyűjtés nemcsak fontos, de igazán élvezetes is. Persze az is szép, amikor kitalálok dolgokat – de ha megtudok valamit, ami tényleg létezett, és abból próbálok megformálni valamit, az az igazán izgalmas.

– A fülszöveg szerint az új könyve címe lehetett volna bármi, „Lipót”, „Kálmán vezér” vagy akár „Záp” is. A Kőbékának nem csak a címe többesélyes: olvasáskor az az ember érzése, hogy a cselekmény szinte bárhol játszódhatna. Mennyire szól a magyarokról, a magyarokhoz?

– Ezt az olvasónak kell eldöntenie. A könyvben öt földrészen járunk, ezek közül pedig négyen magyarokkal is találkozhatunk. Szerintem ha valaki ma Magyarországról ír, a világról ír. Én mostanában,

az elmúlt pár évben nem látok különösebb fáziseltolódást a világ és miköztünk – ez a világra nézve nagyon fájdalmas.

– A főszereplőt beszédes módon Melák Kálmánnak, vagyis Kálmánkának hívják. Ő lehetne A tanú-beli Pelikán elvtárs előde vagy épp utóda?

– Elég sok mű járt a fejemben írás közben, ezekre bőven utaltam is a könyvben – A tanú speciel pont nem jutott eszembe. A magyar irodalomnak kevés ilyen, kissé meghatározhatatlan, naiv és féleszű figurája van, aki csak sodródik az eseményekkel, nem képes és nem is akar semmit tenni ellenük. Nem is könnyű ilyen alakot írni, aki ennyire egyedi, de mégis általános karakter. Talán Tersánszky Kakuk Marcijával mutat valamelyest rokonságot.

– Kakuk Marci is sodródik az árral, neki viszont megvannak a maga trükkjei és taktikái – Kálmánkát nem vádolhatjuk ezzel. Legtöbbször azt se tudja, hol van és miért, úgy tűnik, nem is érdekli, hogy mi történik vele. Az ilyen embernek van felelőssége? Felment-e bármi alól a nem tudás?

– A Kálmánkával történtek pontosan ezeket a kérdéseket vetik fel. Nem ismeri az őt körülvevőket, azok szándékait, még a saját cselekedetei súlyával sincs tisztában. Mégis, a történet egy pontján aláír valamit. Lehet, hogy ennek súlyos következményei lesznek. Lehet, hogy pont ennek lesznek a legsúlyosabb következményei.

– A fény a sötétséggel jár – nyilatkozta. Legújabb könyve tagadhatatlanul az utóbbiról szól. A fény kevésbé izgalmas vagy érdekes? Nem tervez az emlegetett egyensúly miatt arról is írni?

– Már megtettem párszor, és nagyon jól is esett. Például a Honderű című darabomban, amit tizen-pár éve mutattak be sikeresen, nagyszerű színészek előadásában. Ebben a XX. századi magyar értelmiségnek egy kivételesen művelt rétegét választottam hősül. Öt ilyen alak szerepel a műben, nagy 

boldogság volt beszéltetni őket a színpadon, hiszen csodálatosan fogalmaznak, és a rengeteg hányattatás ellenére is megőrizték az emberségüket.

Nagy öröm ilyet írni, de nem csak ilyet ír az ember. Hanem például teljesen hülye alakokat – a maga módján ezt is lehet élvezni.