5 dolog, amit nem vagy rosszul tudtál Shakespeare-ről

5 dolog, amit nem vagy rosszul tudtál Shakespeare-ről

Shakespeare testvéreiről nem sok szó esik általában, pedig családjában összesen nyolc gyermek született, akik közül három lány még gyermekkorában elhunyt. William volt az elsőszülött fiú, ő a korban tisztességesnek számító 52 évet élt, egyedül húga, Joan élte túl őt, aki 77 évesen hunyt el. A világirodalmi etalon három öccse – Gilbert, Richard és Edmund – fiatal felnőttkoráig élt, közülük a legkisebb fivér, Edmund az érdekes számunkra. Míg a családban Williamet leszámítva minden férfi iparos lett és maradt szülőföldjén, Stratfordban, addig Edmund követte bátyját Londonba, és színésznek állt. Karrierjéről nem sok információ derült ki, de Shakespeare szinte biztosan támogatta kisöccsét, hiszen az 16 évvel volt fiatalabb nála, akár a gyereke is lehetett volna. Edmundról annyit tudni még, hogy halála előtt gyermeket nemzett egy londoni hölgynek, a csecsemő azonban elhunyt. A legkisebb Shakespeare-t 27 éves korában temették el London vigalmi negyedében, Southwarkban, ahol a legtöbb színház, köztük a Globe is működött.

Az 1590-es évek közepére Shakespeare igen nagy népszerűségre tett szert, de több más tényező is közrejátszott abban, hogy szó szerint unikális, szinte monopolhelyzetben lévő alkotóvá válhasson. Az ekkoriban szupersztár szerzőnek számító Christopher Marlowe-t 1593-ban leszúrták egy kocsmában, a legnagyobb valószínűség szerint politikai gyilkosság áldozata lett, ugyanis I. Erzsébet kémjeként működött. 1594-ben elhunyt a másik ünnepelt szerző, Thomas Kyd is, akit maga Shakespeare is „másolt”. Kyd Spanyol tragédia című drámája évtizedekig az egyik legtöbbet játszott tragédia volt, motívumai megjelennek a Hamletben és a Titus Andronicusban is. Nem mellesleg Kyd halálának évében törvényileg szabályozták a társulati működést, amely nyomán csak két alkotógárda működhetett Londonban, a Lordadmirális Emberei a Rose Színházban, valamint a Lordkamarás Emberei (ehhez tartozott Shakespeare) a város északi részében elhelyezkedő The Theatre-ben, a Globe ugyanis csak 1599-ben nyitott meg. 1600-ig nagyjából ez a két társulat szórakoztatta a londoniakat, ezáltal Shakespeare neve jobban meg tudott tapadni.

Ugyan tudjuk, hogy a Shakespeare-művek utóélete igen gazdag és vegyes: az Oroszlánkirálynak a Hamlethez, a West Side Storynak a Rómeó és Júliához van köze, de Kurosawa is szamurájosított két Shakespeare-drámát, a Macbethet (A véres trón), valamint a Lear királyt (Ran). Az avoni hattyú még tinivígjátékokban is tovább él, remek példa erre a 10 dolog, amit utálok benned című amerikai középsulis romkom, amely modern közegbe helyezve dolgozza fel A makrancos hölgyet. A történet középpontjában a Stratford nővérek, Kat és Bianca állnak: Kat egy okos, lázadó, nehéz természetű feminista kamaszlány, vele szemben áll húga, Bianca, a népszerű, kedves teremtés, akire sokan hajtanak, pont mint Shakespeare-nél: Biancáért eped mindenki, Katalint megvetik. Az apai szabály szerint Bianca csak akkor mehet randira, ha Kat is. Hasonlóan az eredeti műhöz, itt is kezükbe veszik a kérők az ügyet: a Biancába szerelmes Cameron felbérel egy „rosszfiút”, Patrick Verona-t, hogy hódítsa meg az elviselhetetlen Katet. Pont, mint Petruchio Katalint.

Heath Ledger és Julia Stiles a 10 dolog, amit utálok benned című filmben (Fotó/Forrás: PORT.hu)

Shakespeare feltehetően 1610-11 körül keletkezett drámája kapcsán szinte alapvetésként kerül elő, hogy az életmű záródarabja, ez azonban nincs így. Bár Prospero, az idős varázsló alakja, aki a darab végén eltöri varázspálcáját, ezzel búcsúzva hivatásától, valóban megfeleltethető lenne a színpadi munkáktól elköszönő drámaszerzőnek, az elmélet meginog, ha hozzátesszük: Shakespeare A vihar után még négy drámát írt. Igaz, hogy ezek közül hármat társszerzővel, John Fletcherrel közösen jegyez, ám így is tény, hogy A vihar nem az utolsó műve, csupán egy az utolsók közül.

Az előző pontnál már kiderült, milyen sajátos teóriákhoz vezet, ha a szerzőt azonosítjuk művével, Shakespeare esetében ez leginkább szonettjei értelmezésénél, rendszerezésénél okozott és okoz komoly zavart. A mai napig úgy tanulunk Shakespeare 154 szonettjéről, mint egy olyan nagy egységről, amelynek első 126 költeményében a költő a „Szép Ifjú” után áhítozik, majd a „Sötét Hölgy” válik vágyai ellentmondásos tárgyává. Csakhogy ez az elmélet puszta mítosz, amelyet Edmond Malone, a 18. század neves Shakespeare-tudósa talált ki, nem törődve azzal, hogy Shakespeare szonettjeit önkényesen rendezték ciklusba. Az eredeti Szonettek 1609-ben jelentek meg, és nagyot buktak, valójában ekkor már nem volt divatja ennek a műfajnak, és az igazság az, hogy a művek nagy része bő egy évtizeddel korábban keletkezett. A Szonetteket kiadó Thomas Thorpe rendezte őket egybe, Shakespeare biztosan nem volt szerkesztője a kiadásnak, sőt az sem kizárható, hogy még engedélyt sem adott a közlésre. A Magyarországon is bevett gimnáziumi tananyagnak tehát ilyen szempontból nincs sok köze a valósághoz, ráadásul az eredeti szövegekben eldönthetetlen, hogy kik a szonettek címzettjei, és az igazság az, hogy lényegében mindegy is, hiszen a líra ekkoriban végképp nem volt összeegyeztethető a kristálytiszta önvallomással. A szerepvers fogalmát sosem szabad elfelejtenünk Shakespeare szonettjeinek olvasása közben, és – ahogyan arra Pikli Natália is felhívja a figyelmet – érdemes megszerezni a friss fordításokat (Szabó T. Anna és Fazekas Sándor) Szabó Lőrinc fantasztikus, ám tartalom szempontjából csélcsap fordításai mellett.

Kinek szól?

Mivel kimondottan szeretem Shakespeare-t, a drámáit, érdekel a kor, amelyben élt, rendszeresen olvasok róla, sőt van egy kedvenc Shakespeare-tematikus podcastem is, könnyen megtalált a Shakespeare minden időkre. Pikli Natália könyvének olvasása közben örökké emlékeztetnem kellett magamat arra, noha én lubickolok ebben az irományban, próbáljak meg eggyel avatatlanabb, rajongástól mentesebb szemmel nézni rá. De bárhogy nézem, az olvasóközönség – ahogyan Shakespeare drámáinak befogadó közege – vegyes, és nemcsak a fekete öves bölcsészek tudják élvezni a könyvet, hanem például a színházba járók, a színházi szakmához tartozó emberek (rendezők, dramaturgok, színészek), történelem iránt fogékonyak, egyetemi hallgatók és középiskolai diákok is, plusz azok az emberek, akik csak pusztán érdeklődnek egy olyan, az ő kulturális ismereteikben is egyre-másra felbukkanó szerző iránt, mint Shakespeare. Hiszen esetében nem túlzás univerzumról beszélni: ott van mindenhol, mindenféle formában és minden időben.