Richard Powers: Égig érő történet

Nem a fákat kell megmenteni, hanem bennünket, embereket. Talán ez lehetne Richard Powers Pulitzer-díjas nagyregényének egymondatos szinopszisa. Az Égig érő történetben több párhuzamos sors bontakozik ki az olvasó előtt, a fejezetek valahogy úgy követik egymást, mint a fatörzsben az évgyűrűk. Egy norvég férfi megkéri egy ír nő kezét, ünnepi vacsorájuk egyszerű: sült gesztenye. Évekkel később a férfi hat gesztenyét talál a kabátzsebében arról az estéről, és elhatározza, hogy elülteti őket. Hat csemetéből egy marad meg, a Hoel Gesztenyefa, amely origóvá válik a városka számára.

Richard Powers: Égig érő történet (Fotó/Forrás: Park Könyvkiadó)

Találkozunk egy vietnámi veteránnal, akit ledobtak a repülőgépről, az elszakadó ernyője helyett egy fügefa mentette meg. Oliviával, akit óvatlansága folytán agyoncsap az áram, de visszatér a halálból. Egy nyomorék játékfejlesztőt, aki milliárdos lesz azzal, hogy millióknak biztosít szórakozást a végtelen irányba bővíthető virtuális valóságban, mígnem rájön, hogy a végtelen terjeszkedés üressé és boldogtalanná teszi az embert.

Rádöbbenése egyszerre tudományos és spirituális természetű, de a tudósközösségben kevés reputációval rendelkező nőt kiveti a szakma, és kigúnyolja naiv feltételezéséért. Dr. Westerford elbújik oda, ahol a legjobban érzi magát: az erdőbe, mígnem évekkel később egy fiatalabb biológuscsapat bukkan rá. Az elméleteit azóta igazolták.

Az író valószínűleg egy bizonyos Dr. Suzanne Simardról mintázta Dr. Westerford alakját. Simard a Brit Columbia Egyetem ökológusa, aki az elsők között hívta fel a figyelmet arra, hogy a fák nem azért léteznek, hogy tűzifa vagy bútor legyen belőlük. Közösségben élnek, barátkoznak egymással, vigyáznak az utódaikra, és léteznek ún. anyafák is, amelyeket nagyságuk és a föld alatti gombahálózat tesz központivá az erdő fái között.

Azért is, mert Powers költői nyelven, mégis önző civilizációnk valóságába hasítóan írja le, miként pusztítjuk a természetet, a fákat a haszonért, naponta gyorsuló ütemben, közben pedig kíméletlen őszinteséggel gondolkodik arról, mit jelent embernek lenni egy olyan világban, ahol egyre több jel mutat arra, hogy hiába adatott meg nekünk az intelligencia és a tudat világossága, létezik egy összefüggő hálózat, a természet, amely mégis többet tud nálunk.

Park Könyvkiadó, 2018 Megveszem

A Föld egyik legidősebb olajfája a krétai Ano Vouves városkában. A tudósok 2500-4000 éves korúra becsülik, és még mindig terem. (Fotó/Forrás: Approach Guides)

Peter Wohlleben: A fák titkos élete

A fák titkos élete (Fotó/Forrás: Park Könyvkiadó)

Amikor az Égig érő történet biológus professzornőjéről olvastam, rögtön A fák titkos élete című könyv jutott eszembe. Peter Wohlleben német erdész kötete 2015-ben jelent meg német nyelven, rengeteg kritika és cikk született róla, a Der Spiegel vezércikkben foglalkozott vele, és sok olvasó gondolkodását változtatta meg. 2016-ban a New York Times bestseller listájára is felkerült, ugyanebben az évben magyarra is lefordították. Persze akadtak és akadnak kritikusai is: a göttingeni egyetem két professzora például petíciót kezdeményezett, mert szerintük Wohlleben nem tényeket, hanem „tündérmeséket” terjeszt a fákról.

Szükségük van alvásra, ultrahangokat kibocsátva „sikítanak”, ha szomjasak, bizonyos kártevőket észlelve képesek feromonokkal riasztani a társaikat. Számtalan módon igyekeznek jobbá tenni életterüket, az erdőt. A fenyőfélék például fitoncidokat bocsátanak ki a tűleveleken keresztül, amely antibakteriális hatású.

Peter Wohlleben a kötet kirobbanó sikere után további könyveket írt: Az állatok érzelmi élete, A természet rejtett hálózata, az Erdei kalauz már itthon is kapható, A természet jelbeszéde pedig márciusban jelenik meg.

Park Könyvkiadó, 2016 Megveszem

Kovács Róbert: Klímaváltozás – Pánik és tagadás között

Miként az az alcímből is kitűnik, az éghajlatkutatással foglalkozó, a klímaváltozásról több tucatnyi cikket publikáló Kovács Róbert arra vállalkozott, hogy egy olyan politikai-társadalmi diskurzusban üssön meg józan hangot, amely évek óta „klímatagadók” és „klímapánikolók” között zajlik. A diskurzus állapotáról árulkodik, hogy miközben az előző amerikai elnök, Donald Trump klímatagadó igazgatót nevezett ki az amerikai Környezetvédelmi Minisztérium élére, Joe Biden első rendelete a klímaegyezménybe való visszalépés volt. Kovács végigtekinti a klímapolitika történetét Al Gore-tól Margaret Thatcher-ön át Trumpig, hogy aztán megállapítsa:

Kovács Róbert: Klímaváltozás (Fotó/Forrás: Typotex Kiadó)

„A légszennyezés, a vízszennyezés, a talajszennyezés, a fajkihalás, az esőerdők pusztulása, az elsivatagosodás, vagy éppen az ózonlyuk mind súlyosabb problémáknak tűntek. Az éghajlatváltozás azonban lenyomta a többi környezeti és humánökológiai aggodalmat, hogy saját maga válhasson majdnem mindennek okává és okozatává” – írja.

Kovács szerint a klímavédők jóval több érzelmet tudnak megmozgatni az emberekben, és ez nem is baj, hiszen a klímavész valós probléma.

„Okolni” és „pánikot kelteni” Kovács szerint azért sem érdemes, mert az ember a túl sötét jövőképet látva inkább apátiába süpped, belefásul, mintsem cselekedni tudna: „a megváltoztathatatlanba inkább csak beletörődni lehet” – írja. Tagadóknak és szorongóknak egyaránt ajánlott olvasmány.

Typotex Kiadó, 2019 Megveszem

Greta Thunberg: Ég a házunk

Greta Thunberg: Ég a házunk (Fotó/Forrás: Corvina Kiadó)

Igen, a klímaszorongás valós jelenség. Attól még, hogy sokan legyintenek rá, és attól, hogy sokan a Föld klímájának természetes alakulásának tartják a felmelegedést, a jégsapkák olvadását és az Egyenlítő tájékának sivatagosodását, a legfiatalabb generációt okkal rémíti meg, hogy a legoptimistább becslések szerint húsz év múlva egészen más lesz az élet a Földön, és a jelenlegi gazdasági-társadalmi berendezkedésünkkel nem vagyunk képesek hátat fordítani annak az életmódnak, ami a természeti erőforrások brutális kiaknázásával, kirablásával jár.

amelyet egyébként édesanyjával, édesapjával és húgával közösen írtak. Kiderül belőle, hogy nyolcéves korában hallott először arról, hogy pusztul a Föld élővilága, hogy a klímatudósok jóslatai sötétebbek, mintsem félre lehetne őket söpörni. Hónapokig nem evett rendesen, szorongása miatt kimaradt az iskolából. Amióta környezetvédelmi aktivistaként tevékenykedik, kapott az emberektől hideget-meleget, de saját elmondása szerint nem több a célja, mint az, hogy a politika hallgasson a tudományra: „Nem lenne értelme leülnöm egy vezető politikussal sem beszélgetni, mert én semmi újat nem tudnék mondani neki. Nyilvánvalóan nem figyelnek senkire.

Greta Thunberg megpillantja New York partjait. Hajóval utazott az Egyesült Államokba, mert a repülőzés túl sok szennyezőanyaggal jár (Fotó/Forrás: Facebook)

Ha valakinek tetszik Greta Thunberg munkája, olvassa el a könyvet! Ha viszont „beteg kislánynak” tartja, akit obszesszív-kompulzív zavar és enyhe Asperger-szindróma indított a Fridays For Future mozgalom elindítására, még inkább olvassa el. Greta ugyanis csak egy azok közül a fiatalok közül, akik szoronganak a jövő miatt. Egy ismert aforizma szerint a Földet nem az őseinktől örököljük, hanem az unokáinktól vesszük kölcsön. Épp ideje, hogy megismerjük őket. (És még valami: a könyvet újrahasznosított papírra nyomták.)

Corvina Kiadó, 2019 Megveszem

David Attenborough: Egy élet a bolygónkon

David Attenborough: Egy élet a bolygónkon (Fotó/Forrás: Park Könyvkiadó)

Az idei télre nem fagyott a Laptyev-tengeren. Talán fel sem tűnne, ha nem lennének köztünk olyan sokat látott tudósok, mint a 94 éves David Attenborough, aki az utóbbi években egyenesen arra tette fel életének hátralévő részét, hogy a klímaváltozás fájdalmas hatásaira figyelmeztesse az embereket. Bizonyára sokan látták az Egy élet a bolygónkon című, legutóbbi dokumentumfilmjét, amely „nyomasztani akar” ugyan, de javaslatot is kínál a megoldásra. Ez a kötet afféle kísérő könyv a film mellé, amely részletesebben, több adattal alátámasztva mutatja be, ahogy az emberi beavatkozás felrúgta a Föld természetes ökoszisztémáját. Mindennek nyomait a természetfilmes pedig egyre gyorsuló ütemben kísérhette végig: „ez az én tanúvallomásom” – állítja Attenborough.

(Több nyilvános megszólalásában idézte már a viccet: az az ember, aki azt mondja, hogy létezik végtelen növekedés egy véges rendszerben, vagy őrült, vagy... közgazdász.)

A könyv második részében viszont megkísérli, hogy felvázoljon egy olyan létezést, amelyben a természet és az ember összehangoltan él. Mindezek a megoldások bizonyára sokaknak ismerősek: megújuló energiaforrások, az erdők, a legelők, az állatok és a növények életterének megőrzése, a szén-dioxid-kibocsátás csökkentése, étrendbeli változtatás. Végül leszögezi, ami ma alighanem axióma a legtöbb környezetvédő számára: mindig arról beszélünk, hogy mentsük meg a bolygót. Az igazság az, hogy mindezt azért kell megtennünk, hogy magunkat megmentsük.

Park Könyvkiadó, 2020 Megveszem