Richard Powers: Égig érő történet
Nem a fákat kell megmenteni, hanem bennünket, embereket. Talán ez lehetne Richard Powers Pulitzer-díjas nagyregényének egymondatos szinopszisa. Az Égig érő történetben több párhuzamos sors bontakozik ki az olvasó előtt, a fejezetek valahogy úgy követik egymást, mint a fatörzsben az évgyűrűk. Egy norvég férfi megkéri egy ír nő kezét, ünnepi vacsorájuk egyszerű: sült gesztenye. Évekkel később a férfi hat gesztenyét talál a kabátzsebében arról az estéről, és elhatározza, hogy elülteti őket. Hat csemetéből egy marad meg, a Hoel Gesztenyefa, amely origóvá válik a városka számára.
Hoel minden hónapban fotót készít róla, és erre kéri fiát is, amikor elmegy. Nemzedékekkel később Nicholas számára ez marad: több emberöltőnyi fénykép a gesztenyefáról, amely végigélt mindent.
Richard Powers: Égig érő történet (Fotó/Forrás: Park Könyvkiadó)
Találkozunk egy vietnámi veteránnal, akit ledobtak a repülőgépről, az elszakadó ernyője helyett egy fügefa mentette meg. Oliviával, akit óvatlansága folytán agyoncsap az áram, de visszatér a halálból. Egy nyomorék játékfejlesztőt, aki milliárdos lesz azzal, hogy millióknak biztosít szórakozást a végtelen irányba bővíthető virtuális valóságban, mígnem rájön, hogy a végtelen terjeszkedés üressé és boldogtalanná teszi az embert.
A legszebb történet talán Patricia Westerfordé, a hallássérült biológusé, aki már a hatvanas években megsejti, hogy a természetes erdő fái között láthatatlan kapcsolat van a földben, gombák segítségével, valamint a levegőben.
Rádöbbenése egyszerre tudományos és spirituális természetű, de a tudósközösségben kevés reputációval rendelkező nőt kiveti a szakma, és kigúnyolja naiv feltételezéséért. Dr. Westerford elbújik oda, ahol a legjobban érzi magát: az erdőbe, mígnem évekkel később egy fiatalabb biológuscsapat bukkan rá. Az elméleteit azóta igazolták.
Az író valószínűleg egy bizonyos Dr. Suzanne Simardról mintázta Dr. Westerford alakját. Simard a Brit Columbia Egyetem ökológusa, aki az elsők között hívta fel a figyelmet arra, hogy a fák nem azért léteznek, hogy tűzifa vagy bútor legyen belőlük. Közösségben élnek, barátkoznak egymással, vigyáznak az utódaikra, és léteznek ún. anyafák is, amelyeket nagyságuk és a föld alatti gombahálózat tesz központivá az erdő fái között.
Richard Powers regénye az a könyv, amelynek az elolvasása éppolyan változásokat indíthat el az emberben, ahogy bizonyos események megváltoztatják a történet szereplőinek életét is.
Azért is, mert Powers költői nyelven, mégis önző civilizációnk valóságába hasítóan írja le, miként pusztítjuk a természetet, a fákat a haszonért, naponta gyorsuló ütemben, közben pedig kíméletlen őszinteséggel gondolkodik arról, mit jelent embernek lenni egy olyan világban, ahol egyre több jel mutat arra, hogy hiába adatott meg nekünk az intelligencia és a tudat világossága, létezik egy összefüggő hálózat, a természet, amely mégis többet tud nálunk.
Park Könyvkiadó, 2018 Megveszem
A Föld egyik legidősebb olajfája a krétai Ano Vouves városkában. A tudósok 2500-4000 éves korúra becsülik, és még mindig terem. (Fotó/Forrás: Approach Guides)
Peter Wohlleben: A fák titkos élete
A fák titkos élete (Fotó/Forrás: Park Könyvkiadó)
Amikor az Égig érő történet biológus professzornőjéről olvastam, rögtön A fák titkos élete című könyv jutott eszembe. Peter Wohlleben német erdész kötete 2015-ben jelent meg német nyelven, rengeteg kritika és cikk született róla, a Der Spiegel vezércikkben foglalkozott vele, és sok olvasó gondolkodását változtatta meg. 2016-ban a New York Times bestseller listájára is felkerült, ugyanebben az évben magyarra is lefordították. Persze akadtak és akadnak kritikusai is: a göttingeni egyetem két professzora például petíciót kezdeményezett, mert szerintük Wohlleben nem tényeket, hanem „tündérmeséket” terjeszt a fákról.
A német erdész szerint a fák sok mindenben hasonlítanak hozzánk, és sokkal tudatosabban élnek, mint azt gondolnánk.
Szükségük van alvásra, ultrahangokat kibocsátva „sikítanak”, ha szomjasak, bizonyos kártevőket észlelve képesek feromonokkal riasztani a társaikat. Számtalan módon igyekeznek jobbá tenni életterüket, az erdőt. A fenyőfélék például fitoncidokat bocsátanak ki a tűleveleken keresztül, amely antibakteriális hatású.
Peter Wohlleben a kötet kirobbanó sikere után további könyveket írt: Az állatok érzelmi élete, A természet rejtett hálózata, az Erdei kalauz már itthon is kapható, A természet jelbeszéde pedig márciusban jelenik meg.
Park Könyvkiadó, 2016 Megveszem
Kovács Róbert: Klímaváltozás – Pánik és tagadás között
Miként az az alcímből is kitűnik, az éghajlatkutatással foglalkozó, a klímaváltozásról több tucatnyi cikket publikáló Kovács Róbert arra vállalkozott, hogy egy olyan politikai-társadalmi diskurzusban üssön meg józan hangot, amely évek óta „klímatagadók” és „klímapánikolók” között zajlik. A diskurzus állapotáról árulkodik, hogy miközben az előző amerikai elnök, Donald Trump klímatagadó igazgatót nevezett ki az amerikai Környezetvédelmi Minisztérium élére, Joe Biden első rendelete a klímaegyezménybe való visszalépés volt. Kovács végigtekinti a klímapolitika történetét Al Gore-tól Margaret Thatcher-ön át Trumpig, hogy aztán megállapítsa:
az elmúlt évtizedekben számos alkalommal szólalt meg a vészcsengő, de törvényszerű, hogy a túlzott pánikkeltés szkepszist okoz a társadalom jó részénél.
Kovács Róbert: Klímaváltozás (Fotó/Forrás: Typotex Kiadó)
„A légszennyezés, a vízszennyezés, a talajszennyezés, a fajkihalás, az esőerdők pusztulása, az elsivatagosodás, vagy éppen az ózonlyuk mind súlyosabb problémáknak tűntek. Az éghajlatváltozás azonban lenyomta a többi környezeti és humánökológiai aggodalmat, hogy saját maga válhasson majdnem mindennek okává és okozatává” – írja.
Kovács szerint a klímavédők jóval több érzelmet tudnak megmozgatni az emberekben, és ez nem is baj, hiszen a klímavész valós probléma.
De ahelyett, hogy pánikjelszavakra pazarolná a papírt, lelkiismeretesen lábjegyzetelve, adatokkal alátámasztva jár utána annak, hogy valóban a levegő szén-dioxid koncentrációját okolhatjuk-e mindenért. Valóban hihetünk minden statisztikának és grafikonnak?
„Okolni” és „pánikot kelteni” Kovács szerint azért sem érdemes, mert az ember a túl sötét jövőképet látva inkább apátiába süpped, belefásul, mintsem cselekedni tudna: „a megváltoztathatatlanba inkább csak beletörődni lehet” – írja. Tagadóknak és szorongóknak egyaránt ajánlott olvasmány.
Typotex Kiadó, 2019 Megveszem
Greta Thunberg: Ég a házunk
Greta Thunberg: Ég a házunk (Fotó/Forrás: Corvina Kiadó)
Igen, a klímaszorongás valós jelenség. Attól még, hogy sokan legyintenek rá, és attól, hogy sokan a Föld klímájának természetes alakulásának tartják a felmelegedést, a jégsapkák olvadását és az Egyenlítő tájékának sivatagosodását, a legfiatalabb generációt okkal rémíti meg, hogy a legoptimistább becslések szerint húsz év múlva egészen más lesz az élet a Földön, és a jelenlegi gazdasági-társadalmi berendezkedésünkkel nem vagyunk képesek hátat fordítani annak az életmódnak, ami a természeti erőforrások brutális kiaknázásával, kirablásával jár.
Greta Thunberg január 3-án lett tizennyolc éves. Ahhoz, hogy megértsük mi vezetett eddigi rövid életében oda, hogy 2018. augusztus 20-án sárga kabátjában kiüljön a svéd parlament, a Rikstag elé, és klímasztrájkba kezdjen, el kell olvasni ezt a könyvet,
amelyet egyébként édesanyjával, édesapjával és húgával közösen írtak. Kiderül belőle, hogy nyolcéves korában hallott először arról, hogy pusztul a Föld élővilága, hogy a klímatudósok jóslatai sötétebbek, mintsem félre lehetne őket söpörni. Hónapokig nem evett rendesen, szorongása miatt kimaradt az iskolából. Amióta környezetvédelmi aktivistaként tevékenykedik, kapott az emberektől hideget-meleget, de saját elmondása szerint nem több a célja, mint az, hogy a politika hallgasson a tudományra: „Nem lenne értelme leülnöm egy vezető politikussal sem beszélgetni, mert én semmi újat nem tudnék mondani neki. Nyilvánvalóan nem figyelnek senkire.
Miért egy gyerekre figyelnének, aki rendes oktatást sem kapott? A tudósokra kell hallgatniuk, én csak továbbítom a tudósok üzeneteit.”
Greta Thunberg megpillantja New York partjait. Hajóval utazott az Egyesült Államokba, mert a repülőzés túl sok szennyezőanyaggal jár (Fotó/Forrás: Facebook)
Ha valakinek tetszik Greta Thunberg munkája, olvassa el a könyvet! Ha viszont „beteg kislánynak” tartja, akit obszesszív-kompulzív zavar és enyhe Asperger-szindróma indított a Fridays For Future mozgalom elindítására, még inkább olvassa el. Greta ugyanis csak egy azok közül a fiatalok közül, akik szoronganak a jövő miatt. Egy ismert aforizma szerint a Földet nem az őseinktől örököljük, hanem az unokáinktól vesszük kölcsön. Épp ideje, hogy megismerjük őket. (És még valami: a könyvet újrahasznosított papírra nyomták.)
Corvina Kiadó, 2019 Megveszem
David Attenborough: Egy élet a bolygónkon
David Attenborough: Egy élet a bolygónkon (Fotó/Forrás: Park Könyvkiadó)
Az idei télre nem fagyott a Laptyev-tengeren. Talán fel sem tűnne, ha nem lennének köztünk olyan sokat látott tudósok, mint a 94 éves David Attenborough, aki az utóbbi években egyenesen arra tette fel életének hátralévő részét, hogy a klímaváltozás fájdalmas hatásaira figyelmeztesse az embereket. Bizonyára sokan látták az Egy élet a bolygónkon című, legutóbbi dokumentumfilmjét, amely „nyomasztani akar” ugyan, de javaslatot is kínál a megoldásra. Ez a kötet afféle kísérő könyv a film mellé, amely részletesebben, több adattal alátámasztva mutatja be, ahogy az emberi beavatkozás felrúgta a Föld természetes ökoszisztémáját. Mindennek nyomait a természetfilmes pedig egyre gyorsuló ütemben kísérhette végig: „ez az én tanúvallomásom” – állítja Attenborough.
Szerinte kulcsfontosságú, hogy az ember megértse: a Föld erőforrásai nem végtelenek, legalábbis abban az értelemben, ahogy a közgazdászok és a nagyvállalatok gondolkodnak róla.
(Több nyilvános megszólalásában idézte már a viccet: az az ember, aki azt mondja, hogy létezik végtelen növekedés egy véges rendszerben, vagy őrült, vagy... közgazdász.)
A könyv második részében viszont megkísérli, hogy felvázoljon egy olyan létezést, amelyben a természet és az ember összehangoltan él. Mindezek a megoldások bizonyára sokaknak ismerősek: megújuló energiaforrások, az erdők, a legelők, az állatok és a növények életterének megőrzése, a szén-dioxid-kibocsátás csökkentése, étrendbeli változtatás. Végül leszögezi, ami ma alighanem axióma a legtöbb környezetvédő számára: mindig arról beszélünk, hogy mentsük meg a bolygót. Az igazság az, hogy mindezt azért kell megtennünk, hogy magunkat megmentsük.
Park Könyvkiadó, 2020 Megveszem
hírlevél
