- Mennyi ideig készült a könyv?

- Nem ez volt az első találkozásom Kosztolányival, összesen több mint 10 évig foglalkoztam vele. A kritikai kiadást végző kutatócsoportból indultam, ahol először bibliográfiákat készítettem. A könyv szempontjából ennek egy része megspórolható lett volna, ugyanis jóval több forrást gyűjtöttem, és hosszabb ideig, mint amennyi az életrajz megírásához szükséges lett volna. De foglalkoztam az író halálával, betegsége körülményeivel is. Halálos ágyán írt feljegyzései, ún. beszélgetőlapjai „Most elmondom, mint vesztem el” címmel jelentek meg a Kalligram Kiadónál, a kritikai sorozat részeként. E munka során is rengeteg olyan adatot találtam, amit felhasználhattam a 2017 végén megjelent könyvhöz, illetve a sajtó alá rendezéssel párhuzamosan más, Kosztolányival kapcsolatos témakörökről, például utolsó szerelméről is írtam tanulmányokat. Az író publicisztikájával ugyancsak sokat foglalkoztam, különösen a Pardon rovat történetével. Konkrétan az életrajz öt év alatt készült el, de ebbe beletartozik a kísérletezés fázisa is: eleinte kerestem a módszert, hogyan is lehetne a tömérdek forrást egy adott koncepció szerint rendszerbe foglalni, és a kivételes életutat egyetlen kötetben, olvasmányosabb stílusban bemutatni.

- Érte bármilyen meglepetés írás közben Kosztolányival kapcsolatban?

- Miután korábban is sokat foglalkoztam az íróval, óriási meglepetésekre nem számítottam. Érdekes volt azonban végigkövetni azt a lelki-szellemi utat, amit bejárt. A munkával kronológiailag haladtam, így még szembetűnőbb lett, hogyan válik egyre érettebbé, hogyan változik az élethez és a művészethez való hozzáállása. Izgalmas volt Kosztolányit apa-szerepben is megismerni. Fiának sajnos súlyos pszichés problémái voltak – komolyabbak, mint az a köztudatban fennmaradt –, így az egész család sokat szenvedett. Talán emiatt is próbált Kosztolányi - némi kárpótlást keresve - legalább az irodalmi életben folyamatosan felkarolni fiatal tehetségeket, s tőle telhetően egyengetni a jövőjüket.

Arany Zsuzsanna (Fotó/Forrás: Unger Tamás, vaol.hu)

- Mit gondol, a jelenlegi Kosztolányi-kép hol szorulna leginkább javításra vagy finomításra?

- Az ember e kissé romantikus felfogásnak köszönhetően könnyen megfeledkezhet arról, hogy tulajdonképp egy komoly gondolkodóról beszélünk. Számomra Kosztolányi sokkal összetettebb és tudatosabb szerző, mint ahogy időnként a köztudatban él, nem merül ki a „finom européer” vagy épp az „arisztokratikus allűrökkel bíró úri fiú” kategóriáiban. Halálosan komolyan vette az irodalmat, tehát azt a munkát, azt az „ügyet”, ami az életét meghatározta. Az egyik szövegében például azt is megfogalmazza, hogy az író nem elegánsan ül az asztalánál, s írogat nyugodtan, hanem nagyon keményen dolgozik.

- Másrészt talán épp ennek az imidzsnek is köszönhető, hogy még mindig ilyen élénk maradt az emlékezete.

- Előfordulhat, hogy ez is benne van, de emellett más oka is lehet. Tudjuk, hogy Esterházy is hozzájárult a kultusz erősödéséhez, illetve a kortárs szépirodalom számos más képviselője szintén egyfajta elődként tekint rá. Kosztolányi tehát a mai irodalmi életre is jelentős hatást gyakorol. Esti Kornél figurája pedig legalább annyira közel áll a jelenünkhöz, mint a 20. század első évtizedeinek életérzéséhez – az első világháború utáni gazdasági és politikai újrarendeződés, a modern ember útkeresése, a reform-életmódokban és a különböző „világmegváltó” ideológiákban vagy épp újgnosztikus filozófiákban való hit párhuzamba állítható a mi korunkkal is. Másrészt, ahogy említettem, Kosztolányi nagy gondolkodó is volt, akinek sok meglátása napjainkban egyaránt érvényes.

- Az iskolában úgy tanítják, Kosztolányi irtózott a politizálástól, nem akart vátesz lenni, őt a művészet és annak szépsége érdekelte. A könyvből viszont kiderül, hogy élete során nem ritkán került politikai botrányokba.

- Nagyon féltette az irodalmat az aktuálpolitikától, és elítélte azokat az írókat, akik politikai eszmék és programok éllovasaivá váltak. Elég hamar kiábrándult a hatalmi érdekharcokból, amelyeket újságíróként bőven volt alkalma megtapasztalni, így egyedül az irodalom maradt érték számára. Irodalompolitikai szerepet azonban vállalt, s egyfajta kultúrdiplomataként is működött. Trianon után például előbb irredenta kötetet szerkeszt, majd revizionista cikkeket ír és a Kisantant országainak szerzőivel igyekszik kapcsolatokat ápolni, műveiket fordítani. Ám ezt a tevékenységet nagyon egyértelműen elkülönítette szépirodalmi műveitől és esztétikai, illetve értekező jellegű szövegeitől.

Ebben igyekezett minden ideológiát és elfogultságot mellőzve, csak esztétikai/kritikai alapon elemezni Ady verseit, de épp ezzel haragította magára majdnem az egész akkori irodalmi életet.

Arany Zsuzsanna: Kosztolányi Dezső élete (Fotó/Forrás: Unger Tamás, vaol.hu)

- Hasonlóan nagy botrányokat kavart a Pardon rovat, melynek állandó szerzője volt. Ez mennyire nyomta rá a bélyegét a munkásságára?

- Kosztolányit sokan elítélték a Pardon rovatban megjelent cikkek miatt, noha ezek az írások névtelenül, több újságíró munkájának eredményeként, a szerkesztők folyamatos ellenőrzésével (és beleszólásával) jelentek meg. Mindez persze nem menti föl Kosztolányit, hiszen szerepvállalása egyértelműen bizonyítható, s vezércikkeket is írt a radikális Új Nemzedéknek. Bár több kortársa elfordult tőle ekkor, főleg a bécsi emigránsok, de idővel sokan megbékéltek, sőt többen kitartottak mellette még ez alatt a két év alatt is, s közölték más jellegű írásait például a Nyugatban. Az író halála után azonban, különösen a második világháborút követően, a kommunizmus idején fajsúlyossá vált a Pardon-kérdés, mert sok olyan téma, amit ezek a glosszák érintettek - Trianon, antiszemitizmus, antikommunizmus - tiltólistára került, így aztán Kosztolányi munkássága is egy ideig indexen volt.

- Saját korában Kosztolányi sztárnak számított? Egy hétköznapi ember is tudta például, hogy ki ő?

- Igen, sokan ismerték, de nemcsak a szépirodalmi, hanem az újságíró szereplése miatt is. 1921-től a Pesti Hírlap munkatársaként dolgozott, ami akkoriban nagy példányszámú, sokak által olvasott lapnak számított. Kosztolányinak a vasárnapi mellékletben rendszeresen jelentek meg különböző műfajú szövegei, így rengeteg olvasói és rajongói levelet is kapott. Amikor például Hattyú nevű fehér kuvasz kutyája haláláról szóló tárcáját közölte, nagyon sokan írtak neki, mennyire sajnálják, és hogy az ő házi kedvencük is hasonló betegségben szenvedett. Emellett a színházi lapok pletykarovatai is rendre tudósítottak a Kosztolányi-család ügyeiről, nem utolsósorban az író feleségét, Harmos Ilona színésznőt faggatva. De rengeteg körkérdést is közöltek, korabeli sztárokat interjúvoltak meg például arról, hogy mi volt az első karácsonyi ajándékuk vagy kit csókoltak meg először. Ebben az időszakban pedig a „sztárok” közé még Kosztolányi, Móricz és más írók, művészek tartoztak.

- Köztudott, hogy Kosztolányi rákban, ínydaganatban hunyt el – a könyve szerint azonban halálakor az orvosok már egyáltalán nem találtak a testében rákos elváltozásokat.

- Három és fél évig kezelték, s idővel áttétek alakultak ki már a nyaki nyirokcsomókban is. A műtétek mellett Stockholmban kapott több rádiumkezelést, de akkoriban olyan komoly dózisban sugaraztak, hogy a környező szövetek is jelentős mértékben roncsolódtak. Bár a rák elleni kezelés sikeresnek mutatkozott – a boncolási jegyzőkönyv szerint a rákos sejtek teljesen eltűntek –, a szövetelhalás következtében különböző fertőzések alakultak ki. Kosztolányinak élete utolsó stádiumában többször volt gócos tüdőgyulladása, nagyon legyengült a szervezete, és mesterségesen lehetett csak táplálni. Halálát végül fulladás okozta: egy hirtelen köhögési roham miatt megnyílt egy tüdőtályog, ami áttört a mellüregbe.

Arany Zsuzsanna: Kosztolányi Dezső élete
692 oldal, Osiris Kiadó Kft.