A falu, ahol a baglyok Demjén Rózsit huhognak

„Nem égtek se tüzek, se villanyok, diólécek mögé bújtak a vakablakok, bedőlt ólak mélyén henyélt a konok homály” – Vass Norbert kötetének első mondata alapján az olvasó még valamiféle borongós, szociografikus történetre számíthat a kipusztulóban lévő falusi világról, elnéptelenedett településekről és annak elfeledett lakóiról. Ez részben így is van, mivel a szerző bevallottan szűkebb pátriájához, Somogy megyéhez fűződő élményeit sűrítette össze novellafüzérében. Bár a kiürült, düledező épületekről olvasva valóban ráismerhetünk a haldokló vidék esztétikájára, ám azt mégsem állíthatnánk, hogy a Kappanfölde írásaiból egy kultúráját vesztett, szétesett világ rajzolódna ki.

A kötet fülszövege apokaliptikus rural fantasyként határozza meg a műfajt, és ennél aligha találhatnánk jobb jelzőt erre a különleges könyvre. Kappanfölde lakosai mintha a kifeszített idő végtelenjében léteznének, ahol a múlt folyamatos násztáncot jár jelennel és jövendővel. Szürreális fantáziák, népi hiedelmek keverednek a magasművészettel és a popkulturális utalásokkal, John Cage 4’33-ja éppúgy keretezi a történetet, mint a csöndbe bele-belecsilingelő Family Frostos kocsi vagy a fák tetején Demjén Rózsi Darabokra törted a szívem című klasszikusának harmadik versszakát huhogó baglyok. Ebben a faluban minden megtörténhet, és meg is történik, még a szólások is szó szerint értendők, Kappanfölde ugyanis szemmel láthatóan nemcsak megéli, de folyamatosan újra is teremti önnön mítoszát: a szoprán combú Jutka Persi olyan ravasz, hogy a helyi vadász egy alkalommal ténylegesen rókának nézi;

a Cilárik olyan sokat lódított, hogy egy alkalommal ténylegesen lehazudja a csillagokat az égről; Surdánszky Kamillnak olyan dallamtapadása támad, hogy a keleti blokk valamennyi rádióadása egyszerre serceg a fülébe; az Andocs-Kraci nagyrangadón pedig a hazai csapat színeiben váratlanul felbukkan Szent Antal, hogy huszonötről a finyóba csavarja a mindent eldöntő gólt. Kappanfölde lüktető mítoszát a helyi pasztörizáló üzem táplálja, a környéken élők valamennyien az itt készülő pasztörizált tejet isszák. Ebbe a különös, matt színű, sűrű italba – mint azt az előhangból megtudjuk – a helyi nemesemberek ginát kevertek valamikor régen, így a mágikus realista hatást értékelhetjük valamiféle általános bódulatként is. Ám ebben a könyvben az ok-okozati összefüggések többnyire rejtve maradnak, Vass Norbert fiktív faluja zárt rendszer, saját törvényszerűségekkel.

Vass Norbert: Kappanfölde (Fotó/Forrás: Kalligram)

Ebbe az ismeretlen világba csupán a narrátor enged betekintést, aki afféle határkarakternek tűnik: egyszerre érti Kappanfölde és az olvasó valóságát is, így kikacsintásai is kétértelműek. Vass Norbert egészen felejthetetlen nyelvi leleménnyel, fegyelmezett és ritmusos mondatokban, gyakran rejtett rímekben tárja elénk a falu történéseit. Könyve leginkább azért szerethető, mert

Annak ellenére, hogy az olvasó folyamatosan nevethet – és ebben a kötetben aztán bőséggel van okunk felröhögni –, maga sem tudja, kin. A vicc legkevésbé sem Kappanfölde ellen irányul: rajtuk keresztül megérthetjük, hogy saját világunkat nem kevésbé ismeretlen erők kölcsönhatásai alakítják, és ha sikerülne magunkra, a jelenkori emberiségre más szemszögből rápillantani – például az éjszakában viháncoló lidércek tekintetén keresztül –, talán mi sem tűnnénk kevésbé furcsának, mint ez a fiktív falu. 

Vass Norbert ezt a hatást pedig egy pofátlanul hatásos módszerrel, egyfajta teremtő iróniával éri el: abban a pillanatban, hogy a gúnyhoz nyúl, rögtön elidegeníti azt magától. Ad és visszavesz, újra meg újra, a mágikus eseményekhez hozzákever valami banálisat, és rögtön zárójelbe teszi a misztikumot. Így például a Talált macska című novella elején: „Megfigyelték ugyanis, hogy akinek az árnyékán a Bandur macskája átoson, azzal rossz történik hamarosan. Fürst Walter a pasztörizálóüzem szintezőtükrét törte szét nagypénteken, és ki is csapták emiatt. A Ficzekre csúnya hígfosás jött rá, éppen a meccsnapon, Surdánszky Kamillnak három krómos kazettáját csípte be a magnó odahaza, a Groszcsek vadász sörétjei meg, amiket egy jókora rókára lőtt ki a minap, ahelyett, hogy a vad felé süvítettek volna az ágak alatt, ahogyan rendelve van, a puskacsőtől alig egy köpésre lebegni kezdtek, és világítani, mint a szentjánosbogarak. Hogy aztán egyenként, puhán az avarba potyogjanak” – írja Vass, majd gyönyörűen hozzáteszi:

Míg a Jutka Persi szoprán combjai című novellában a címben szereplő egykori prostituált, a Röpülj, páva!-dalkör szólamvezetője a vasárnapi istentiszteleten ellopja Frigur kántor szívét, mármint szó szerint, akinek így nem marad más választása, mint visszavásárolni azt, méghozzá hatvanhat aranyláncért cserébe. Csakhogy mire a kántor megadná a fizetséget, a nő már a túlvilágon van – a torkán akad ugyanis a Patkó Bandi bitófájáról lopott szálka –, ahol a dédanyjával a Hallmark Channel ismétléseit nézi a tévében.

Vass Norbert novellafüzérében ezernyi ehhez hasonló, meghökkentően banális és magával ragadó misztérium vár minket. Ma, az autofikciós dömping és a traumairodalom idején különösen üdítő élmény: a Kappanföldében hiába ismerhetünk rá a magyar vidék sajátosan groteszk jellegzetességeire vagy különböző szociológiai folyamatokra, elsősorban mégis a fikció és a fantázia szépségével, a nyelvi kifejezés gazdagságával, valamint különleges látásmódjával szólítja meg az olvasót – mi ez, ha nem a jó irodalom ismertetőjele?

Fejléckép: Vass Norbert (Fotó/Forrás: Végh László)