A férfi, aki Jakartában közelebb volt Budapesthez, mint valaha – Interjú Barnás Ferenccel

Barnás Ferenc: Életünk végéig (Fotó/Forrás: Líra Zrt.)

Jelenleg Jakartában él. Hogyan vetődött oda, és ragadt ott?

Jó öt évvel ezelőtt a feleségem itt kapott munkát, én pedig jöttem vele. Ő hivatalban dolgozik. Eddig a most megjelent regényen dolgoztam, illetve a korábbi regényeim idegen nyelvű megjelenéseivel voltam elfoglalva. Izgat, hogy a különféle nyelvekben a nyelv működése milyen irányba viszi el a tartalmat ahhoz képest, amit magyarul leírtam. Érdekes felfedezésekre jut az ember.

Például?

Hogy nem tud magyarul! Hogy milyen sok minden befolyásolja a nyelv gravitációját, működését. Hogy a franciában vagy a németben, angolban ugyanazt a nyelvi problémát hogyan oldják meg. Az ember sokat töpreng azon, hogyan lehetne még tisztábban, érzékletesebben fogalmazni magyarul.

Nemcsak ön került Jakartába, hanem a város is bekerült a könyvébe, részben itt játszódik a regény. Ez a költözés eredménye?

Soha nem írtam volna Jakartáról, ha nem költözünk ide. Úgy éreztem, hogy ennek a világnak helyet kell adnom a regényben, és nem azért, mert valami egzotikumot akartam megjeleníteni. Törekedtem is arra, hogy a könyvben a Jakartában játszódó rész minél kevesebb kuriózummal bírjon.

Barnás Ferenc (Fotó/Forrás: Oláh Gergely Máté)

Esetleg a vallásról?

A valláshoz való viszony mindig is érdekelt. A huszonhárom évvel ezelőtt megjelent első könyvemben is foglalkoztam vele. Indonéziában a vallás a hétköznapokban erőteljesen jelen van. Az utca embere napi szinten él spirituális életet, ami számomra elementáris élmény volt. Nem csak heti egyszer mennek templomba, hogy lelki életet éljenek, hanem gyakorlatilag mindent áthat a vallásosság. Megszokott, hogy az, akivel beszélgettem, ellép mellőlem, imádkozik, aztán visszajön, és folytatódik az élete, de emelkedettebb lesz a jelenléte. Ez az emelkedettség nem csupán az ő lelki üdvössége, saját vallási békéje szempontjából érdekes, hanem hatása van a társadalom egészének működésére is.

Ez miben nyilvánul meg?

Az ideköltözésünk után három évig tömegközlekedéssel jártam. A buszok rettenetesen zsúfoltak, iszonyú dugókban araszolnak, nemritkán 40 perc alatt tesznek meg egy-két kilométert. Ezalatt – akár hiszi, akár nem – egyszer sem hallottam veszekedést. Ez a kultúrának, az emocionális intelligenciának az egyik fokmérője.

Mégis innen vágyik vissza a regény elbeszélője Magyarországra…

Elbeszélő hősömnek Jakartában nagyon fontossá válik Budapest és Magyarország, amiben első hallásra nincs semmi érdekes, csakhogy a hőseimre ez korábban nem volt jellemző. Ez nem a távolság miatt változott. A Másik halálban is beszélek arról, hogy a helynek megvan a szelleme. Minden egyes helynek – nekem ez a tapasztalatom – más erősségű kisugárzása van: a történelem, az ott élő emberek története beépül a földbe.

Jakartában, miközben egy világváros, 365 nyelven beszélnek, különféle etnikumok élnek egymás mellett. A szigetvilág még ennél is változatosabb. Ezek az emberek magukkal hozzák a saját kultúrájukat, hiedelemvilágukat, rengeteg elem érződik a régi gondolkodásmódokból. Ez hatással van az egész város atmoszférájára. Én most egy negyvenvalahány emeletes felhőkarcolóból beszélek önnel, de ha lesétálnék a sarokra, akkor egy száz évvel ezelőtti Jakartát találnék. Engem mint írót izgatnak az ilyen szélsőségek.