Jonathan Franzen A világ végének a vége
Jonathan Franzen az egyik kedvenc amerikai íróm. Viszonylag rövid idő alatt hódította meg a világot, vastag regényekkel, ezeknek kábé a fele magyarul is megjelent: Szabadság, Erős rengés, Tisztaság, Javítások, Diszkomfortzóna. Aki most ismerkedne vele, utóbbival kezdje, az egy önéletrajzféle, kiderül belőle, hogy a szerző milyen közeli rokona némelyikünknek: fél a pókoktól, ügyesen elszúrta a házasságát, olykor a madarakat jobban szereti az embereknél. Az Európa adta ki nálunk. Most mintha átkerült volna a 21. Század Kiadóhoz, új könyve A világ végének a vége.
Elméletileg esszéket tartalmaz, valójában azonban jól összeszerkesztett vallomásokat. Lehetne az a címe: A világ és én. „Ha az esszé csakugyan olyasvalami, ami leginkább afféle kísérletnek tekintendő, és egyáltalán nem végleges és kész, befejezett írásműnek, mert inkább csak amolyan próbálkozás a szerző részéről, mondhatni merőben magánügy, és kizárólag az ő személyes tapasztalatait tükrözi – nos, akkor bízvást elmondhatjuk, hogy napjainkban az esszéírás aranykorát éljük.” (Fordította Bart István.)
Franzen két alaptémája a klímaválság és a madarak megfigyelése.
Szervesen összekapcsolódnak. Előbbi miatt a madarak is kihalnak, pedig ők voltak e bolygó őslakosai, nagyon sok idővel az emberek előtt jelentek meg, már csak ezért is kéne komolyabban vennünk őket. Leszögezi, hogy a globális fölmelegedéssel kapcsolatos harcot elvesztettük. Az, amit az egyén megtehet, majdnem semmi, a kormányok hathatós összműködése kéne, ám egyelőre még abban sem tudnak megegyezni, hogy ha már nem csökkentik, legalább ne növeljék a szén-dioxid-kibocsátást. Mindezt személyes történetekkel illusztrálja. Az utolsó szöveg címe azonos a kötetével: abban igenis az Antarktiszra látogat. Lát császár- és királypingvint, ez majdnem annyira képtelenség, mint a világ megmentése. Amit azért mégis meg kéne próbálnunk. Üdv a fedélzeten, Jon.
Maradok őszinte:
Vámos Miklós
Vámos Miklós kérdése Jonathan Franzenhez:
Jonathan Franzen (Fotó/Forrás: David Shankbone / Wikipédia)
Mit tehetnénk mégis, hogy unokáinknak élhetőbb bolygót hagyjunk, mint amilyenné tettük?
A válasz pedig:
Kedves Miklós!
A teljes válaszom erre a kérdésre megtalálható a legutóbbi kis esszémben, a Mi lenne, ha nem színlelnénk többé? (What If We Stopped Pretending?) címűben, amely online is olvasható.
A sokkal tömörebb válaszom: Reálisan felmérve a helyzetet nagyon keveset tehetünk azért, hogy (a közmondás szerinti) unokáinkra ne egy radikálisan destabilizált bolygót hagyjunk örökül. Továbbra is lépéseket kell tennünk azért, hogy lassítsuk a klímaváltozás sebességét, de ami még ennél is fontosabb – mivel a katasztrófa többé már nem elkerülhető –, az az, hogy növeljük az összes többi olyan rendszer alkalmazkodóképességét, amely a bolygó lakhatóságát biztosítja. Ez magában foglalja a természeti rendszereket, mint a működő ökoszisztéma és az egészséges talaj, valamint a társadalmi rendszereket is.
A legjobb védekezés az egyre növekvő bizonytalanság ellen a kedvesség és az összefogás minden formája.
Civil diskurzusra és nemzetközi együttműködésre van szükségünk, valamint a törvények tiszteletére, illetve arra, hogy együttérzéssel forduljunk a menekültek felé. Áldoznunk kell arra, hogy meg tudjunk birkózni a tüzekkel és az emelkedő tengerszinttel, a mezőgazdaság működését kevésbé rombolóvá kell tenni, és elkötelezetten ki kell állni a biodiverzitás fenntartásáért és növeléséért.
Köszönöm a kérdést!
A kötet megvásárolható a Líra.hu webáruházában ide kattintva>>>
Az eredeti fejléckép Erdélyi Gábor munkája.
hírlevél
