Amikor megtudtam, hogy végre magyarul is megjelenik Tove Ditlevsen könyve, nem volt kérdés, hogy rögtön félreteszem minden aktuális olvasmányomat. A dán író-költő ugyanis már sok-sok évvel ezelőtt belopta magát a szívembe, az egyik legkedvesebb filmem, a Blinkende lygter ugyanis az ő verse után kapta a címét. Igaz, szerencsésebb országokban Anders Thomas Jensen bűbájosan groteszk drámáját ténylegesen sikerült Pislákoló fényeknek fordítani, míg nálunk érthetetlen módon Gengszterek fogadója címmel mutatták be. A film lényegében egy szívhez szóló óda a barátságról, arról, hogyan képesek a gyerekkori sérelmek és traumák egyfajta kötőanyagként összetartani embereket akár egy életen át. A történet egy fontos pillanatában hangzik el Ditlevsen verse, amelyben varázslatosan szépen ragadja meg azt, hogy végső soron minden ember magányra ítéltetett, hiszen személyiségünket alapjaiban határozzák meg a gyerekkorunkban szerzett legelső élmények, benyomások, és mivel ezek minden ember számára egyéniek, egymás tökéletes megértése szinte lehetetlen.
A dán szerző Koppenhága-trilógiája 1967 és 1971 között jelent meg eredetileg. Háromrészes memoárjában saját életének legintimebb eseményeit és élményeit örökítette meg. A sorozat első kötete, a Gyerekkor most a Park Könyvkiadónál jelent meg Kertész Judit fordításában.
Tove Ditlevsen: Gyerekkor (Fotó/Forrás: Park Könyvkiadó)
A bevezető alapján talán már sejthető, hogy az író világában a gyermekkor nem valamiféle idilli állapot a meleg családi fészekben, boldog tudatlanságban és ártatlanságban. Ditlevsennél a gyerekkor sötét, szűk és hosszú, akár egy koporsó, máskor pedig nyüszít, mint egy pincébe zárt, elfelejtett kisállat. Sőt, beleivódik az ember bőrébe.
Más gyerekeken is érezni, az ő gyerekkoruknak is megvan a maga szaga. A sajátját nem ismeri az ember, és néha fél, hogy esetleg rosszabb, mint másoké. Beszédbe elegyedek egy lánnyal, aki szén- és hamuszagot áraszt, és egyszer csak hátrál egy lépést, mert az orrát megcsapja az én gyerekkorom szörnyű bűze
– olvashatjuk a kötetben.
Ditlevsen Koppenhága szegénynegyedében nőtt fel, egy proletárcsaládban, az 1920-as években. A könyvön keresztül ugyan bepillantást nyerhetünk a dán munkásosztály hétköznapjaiba, képet kaphatunk egy korabeli lakótelep családjainak életviteléről, szociografikusnak azonban túlzás lenne nevezni a regényt. A szerző mindvégig fegyelmezett marad, családjáról, Dániáról, a politikáról, a nélkülözésről is csak annyiban ejt szót, amennyiben azzal kapcsolatba került, és formálta életét. A Gyerekkor ezért igazán sűrű olvasmány, 130 oldalának túlzás nélkül minden egyes mondata ugyanazt a célt szolgálja: hogy megértsük a miérteket, és azonosulni tudjunk az író világlátásával. Ditlevsen mindeközben végig egy költő éleslátásával és kíméletlenségével boncolgatja életének eseményeit, metaforáival és merészebbnél merészebb hasonlataival próbál valamiféle világosságot csempészni a gyerekkorára telepedő sötétségbe, valahogy úgy, mint aki egyetlen apró, de erős fényű zseblámpával keresi a kiutat egy erdőből az éjszaka közepén.
Ditlevsen mindehhez izgalmas elbeszélői megoldást választ:
bár kétségkívül felveszi a világgal még csak ismerkedő fiatal nézőpontját, ítéletei, megállapításai azonban sokkal inkább a felnőtt ember keserűségéről tanúskodnak.
Ez a mímelt gyermeknarrátori hang pedig különleges, finom játékosságot kölcsönöz a szövegnek, hiszen lehetetlen nem érzékelni azt a feszültséget, ami a naiv tekintet és gúnyos következtetések között feszül. „Amikor nagyhasú nőket látok, igyekszem csak az arcukat nézni, de hiába keresem rajtuk a földöntúli boldogság jelét, ahogy Johannes V. Jensen versében áll: »Feszülő mellemben az édes, nyugtalan tavaszt hordozom.« A szemükben nyoma sincs annak az üdvözült érzésnek, amit hétszentség, hogy érezni fogok, ha egy nap én is gyereket várok.”
Tove Ditlevsen (Fotó/Forrás: Wikipedia)
Ha úgy tetszik, a Gyerekkor elsősorban a magányról és az abból való kiút kereséséről szól. Ditlevsen a kötetben ugyanis költővé válásáról is beszél, arról a megmagyarázhatatlan késztetésről, ami már egészen fiatal korától kezdve feszítette belülről, hogy kifejezhesse magát. Mindezt egy olyan korban, amikor úgy tartották, a nőknek nem volna szabad írással foglalkozniuk. A kötet legszebb és legértékesebb részei épp ezért azok, amikor szárnypróbálgatásairól ír, és bemutatja, miért is jelenthet a hozzá hasonló, szorongással és éleslátással megvert (vagy megáldott?) emberek számára kiutat az alkotás.
Ditlevsen ugyanis verseiben volt képes formát és értelmet adni csillapíthatatlan magányának.
Ditlevsen írásai ma reneszánszukat élik, a Koppenhága-trilógiát 2021-ben a The New York Times az év legjobb könyvei közé sorolta. Népszerűségének titka a formai szépségen túl minden bizonnyal az őszinteségben rejlik, ő ugyanis egy olyan korban tárta fel életének legsötétebb oldalait, amikor a dán irodalmi közeg egyetértett abban, hogy egy írónak – főként nőnek – nem illik ilyen nyíltan beszélnie önmagáról. A trilógia az író életének tragikus végkifejlete tekintetében válik még fontosabbá: Ditlevsen ugyanis alkohol- és gyógyszerfüggőségtől, valamint súlyos depressziótól szenvedett, ötvennyolc éves korában pedig önkezével vetett véget életének. Nem túlzok, amikor azt mondom: sorsának, lelki vívódásainak megismerésével valamelyest többet megérthetünk egymásból és magunkból is, meg abból a furcsa, sötét koporsóból, amit gyerekkornak nevezünk.
Tove Ditlevsen: Gyerekkor
Park Könyvkiadó, 132. oldal
Fordította: Kertész Judit
Megjelenés: 2023. május 3.
A trilógia második része, az Ifjúkor várhatóan idén októberben, a harmadik kötet, a Házasság pedig 2024 tavaszán jelenik meg magyarul.
Fejléckép: Tove Ditlevsen a Gyerekkor című kötet magyar kiadásának borítóján (Fotó/Forrás: Park Könyvkiadó)
hírlevél
