A 2017 júniusában megjelent KULT50 kiadványban szereplő portré szó szerinti utánközlése:

Szvoren Edina (Fotó/Forrás: Kocsis Zoltán)

A 2010-es könyvhét egyik legerősebb bemutatkozása Szvoren Edina Pertu címmel a Palatinusnál megjelenő első novelláskötete volt. A szerző írásai már korábban is nagy figyelmet keltettek folyóiratokban, ezeket gyűjtötte csokorba ez a kötet. A József Attila-díjas írónő 2005 óta publikál, elsőként a Holmi Magazinban jelent meg szövege. A Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában és Gimnáziumban tanít zeneelméletet és szolfézst, ahol ő maga is érettségizett.

A kezdetekről a Literának adott interjújában mesélt: „Az írásvágy az olvasásból nőtt ki, kamaszkori dolgok. Változó volt, hogy kiknek a szövegei hatottak rám. Elég későn kezdtem el magyar irodalmat olvasni. Furcsa, de valahogy nem találtam meg azt, ami megfogott volna, untatott minden, a legnagyobb magyarok is. A huszonéveim közepén következett be a változás, akkortól kezdtem tudni írni is, amikor a nyelvet megtaláltam a magyar irodalomban. Ez egy más nyelv: egy fordításon mindig érződik, legyen az bármennyire jó, hogy ott a gondolat és a forma máshogy viszonyulnak egymáshoz. A fordításnál meg kell fogalmazni valamit, ami már más nyelvben meg volt fogalmazva, tehát a mondanivaló már létezik. Az eredeti nyelvű írásokban viszont még a nagyon különbözőképpen működő írók is valami hasonlót csinálnak: ahogy íródik a mondat, úgy születik meg a mondanivaló. Erre találtam rá olvasóként nagyon későn.”

Erről a Magyar Narancsnak nyilatkozott második, Nincs és ne is legyen című novelláskötete 2012-es megjelenése után: „Sokáig az volt az alapproblémám, hogy nem bírtam elviselni a szövegeimet. Ez olyan erős akadály volt, hogy megírni sem tudtam őket. (...) Nem árulok el nagy műhelytitkot:

amit magam körül vagy magamban látok, azt használom fel. Mi mást?

Persze amit magamban találok, az sokszor éppen olyan súlyú lelet, mint ami körülöttem van, nem okvetlenül jelentősebb. Aztán mindezt összerázom, mint egy koktélt. Attól azért borzadozom és félek, hogy egy az egyben vegyek át dolgokat az életemből. Nem az elveim miatt, hanem rejtőzködésből, és mert az írás nem bekebelező, hanem távolító aktus: József Attilával szólva »megrágni és kiköpni« kell az írást.”

Szvoren Edina (Fotó/Forrás: Kocsis Zoltán)

Harmadik novelláskötete a Magvető kiadásában látott napvilágot 2015-ben Az ország legjobb hóhéra címmel. Ebben a hétköznapok abszurditásáról és az abszurditás hétköznapiságáról beszél. A rövid történetekből összefűzött könyv középpontjában az elfojtott, kimondatlan gondolatok és érzelmek, beszorult életek, kiszolgáltatott sorsok állnak. Forgách Kinga így írt róla kritikájában: „Szvoren Edina novelláinak szikár, érzelemgazdag világában az idegenség tapasztalata és a saját sorsunkba, élethelyzetünkbe való beszorítottság érzése a meghatározó, (»egy határok és minőség nélküli élet, amiben mintha nem is létezne halálbüntetés« 186.). Mindemellett arra is rámutat, hogy az ember meglepő közelségben van a megközelíthetetlen és sokszor érthetetlennek tűnő Másikkal, az elhallgatások mögött rejlő, lefojtott erotika rétegeiben.”

2010-ben nyerte el a Déry Tibor-díjat, 2011-ben a Bródy Sándor-díjat, 2013-ban pedig az Artisjus Irodalmi Díjat. Ugyanebben az évben József Attila-díjat, majd 2015-ben az Európai Unió Irodalmi Díját is megkapta. Nem gyárt jövőbeni terveket, nem keres más műfajokat, nem tervez regényt írni. Az érdekli, ami van. „Amiket írok, eredetileg az élet közhelyei, amelyekből viszont kihagyom azt, amire az olvasó amúgy is gondolhat, ami egyértelmű.

Egyszerűen idegenkedem a banalitásoktól.

Ha az ember elmegy egy bizonyos határig ebben a kivonatolásban, akkor rájön, hogy a közhelyes és az abszurd nagyon közel kerül egymáshoz. Ez a határ, ez a közelség izgat” – mondta a Magyar Narancsnak.