A KULT50 bemutatja: Térey János

A 2017 júniusában megjelent KULT50 kiadványban szereplő portré szó szerinti utánközlése:

Író, költő, drámaíró, műfordító, és van neki két filmforgatókönyve is. József Attila- és Magyar Köztársaság Babérkoszorúja-díjas, irodalomszakmai elismerések mellett kitüntették a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével, és többször elnyerte a színházi dramaturgok, illetve a színikritikusok legjobb magyar drámának járó díját. Sirokai Mátyás szerint Térey költészetének egyik legnagyobb vonzereje „a »nagyzenekari hangzás«, hogy egy olyan lírai nyelvet épített ki, ami több műfaji konstrukciót – drámát, regényt, lírát – elbír” (contextus.hu, 2016).

Térey János (Fotó/Forrás: Bach Máté)

Első verseskötete 1991-ben jelent meg, legutóbbi, az Őszi hadjárat 2016-os. Ez a vastag, bruttóban több mint nyolcszáz – de csak a verseket számítva nettóban is több mint hétszáz – oldalas kötet nem egyszerűen három évtized termésének válogatott Térey-összese, a szerző ugyanis egyrészt

másrészt egykötetnyi új verset még hozzátett. Néhol változtatott az eredeti kötetszerkezeten, kihagyott verseket, másokat pedig átdolgozott: „Jó társaság átírni mindig verseinket. Úgy fogom fel, hogy ameddig élek, az utolsó kézvonás joga az enyém” – jegyezte meg a Contextusnak.

Ha narratívaként olvassuk a kötet verseit, legyenek azok terei mitologikusak vagy földrajzilag konkretizálhatók, nem elsősorban magánuniverzum rajzolódik ki belőlük – bár a gyöngédség nyomokban fel-felbukkan –, hanem a kulturális és szociokulturális kódok között könnyedén ide-oda váltva, politikai-közéleti utalásokból és témákból adódóan jelenünk és rögvalónk nem egyszerűen objektív, de hidegfejű, kíméletlen, részvéttelen rögzítése.

Térey János (Fotó/Forrás: Magvető Kiadó)

Térben és időben meghatározott színházi szövegei között van történelmi dráma (a Papp Andrással közösen írt, a Köztársaság téri pártház 1956-os ostromáról szóló Kazamaták), monumentális emberiségdráma (Nibelung lakópark-tetralógia), misztériumjáték (Jeremiás, avagy az Isten hidege), drámai költemény formájú társalgási színdarab (Asztalizene, ami AEGON Művészeti Díjat ért) és verses regény azonos című színpadi adaptációja (Protokoll).

Közös nevezőjük az apokaliptikus pillanatok megragadása, illetve az időjárás mint a metafizikai összeomlás első fizikai megnyilvánulása. Az Asztalizene és a Protokoll közege a felső középosztály. Vizsgálatának tárgyát azzal indokolta, hogy a „jelenkori magyar irodalom vagy a giccsel, vagy pedig a nyomorral [foglalkozik]. Ezt eluntam, ezért

szerettem volna egy eddig konkrétan bevizsgálatlan közeggel, a középréteggel foglalkozni,

és a Protokollban egy nem romlandó Budapest-képet megrajzolni” (Mandiner, 2014). Bárkonkrét események adják a hátteret, valami miatt mégis sikerült elkerülnie Téreynek, hogy Zeitstücköket írjon. Talán az adhat erre magyarázatot, hogy ez a világ válságát, a folyamatos értékvesztést és mindenre ráunást egy hideg, művi környezetbe helyezve, analízismentesen dokumentáló „jéghideg antropológia” (Radnóti Sándor címkéjével) nem interakciókat, mint inkább nyelv és stilizáció működtette drámákat jelent.

Átkelés Budapesten

E két művel és a Termann hagyatékával együtt olvasható a nem a középosztályról szóló novellafüzér, az Átkelés Budapesten, de mindenképpen együtt olvasandó az Asztalizene és a Protokoll szereplőit spin-offként visszahozó, 2019-2020-ban száz nap alatt játszódó verses regény, A Legkisebb Jégkorszak. Ebben is párhuzamos a természeti és a társadalmi valóság, a vulkánkitörésekkel induló európai tél nem a rosszkedvünk, inkább a tanácstalanságunk tele lesz. Sok beazonosítható közéleti momentummal ellentétben ebben a történetben nagykoalíció van.

Az ok (ahogy arról a vs.hu-nak 2014-ben nyilatkozott): „Nem hiszek a magyar kultúra fanatikus kettédarabolásában, viszont az egységes, közös értékeket is magáénak tudó kultúrában igen. Abban is, hogy vannak olyan emberek, akik ezt a szerencsétlenül kettétört magyar világot össze szeretnék kovácsolni még a mi életünkben.

A hídemberekben hiszek.