Kevés törékenyebb dolog létezik az írói öntudatnál – ezt bizonyítják az alábbi irodalmi balhék is. Nobel-díjasok írók, világszerte ismert szerzők esnek egymás nyakának sokszor apró, kisiskolásokhoz illő indokok miatt – de legalább láthatjuk, hogy a sárdobálás is egyfajta művészet, az alábbiak ugyanis ebben is olyan kreatívak, mint a regény- és versírásban.
Ernest Hemingway vs. William Faulkner
1947-ben Faulkner látogatást tett a Mississippi Egyetem kreatívírás-kurzusán, ahol arra kérték őt, helyezze el magát a kortárs irodalomban a többi alkotó között. Sokan ódzkodnak attól, hogy számszerűsítsék az ilyeneket, vagy saját magukat rangsorolják, de Faulknert nem ilyen fából faragták. Válasza így festett:
1. Thomas Wolfe – annyira bátor volt, és úgy írt, mintha már alig lenne egy kis ideje hátra.
2. William Faulkner
3. Dos Passos
4. Ernest Hemingway – nincs bátorsága, és soha nem bizonyított igazán. Soha nem használt egyetlen szót sem olyan egyedi módon, hogy az embernek utána kelljen nézni a szótárban.
5. John Steinbeck – volt, hogy nagy reményeket fűztem hozzá – de már nem.
Ernest Hemingway (Fotó/Forrás: Wikipédia)
Hemingway állítólag így reagált rá, mikor elmesélték neki az esetet:
John Keats vs. Lord Byron
„Hatalmas a különbség Byron és köztem! Ő arról ír, amit lát – én arról, amit elképzelek. Az enyém az igazán nehéz feladat!” – írta barátjának John Keats 1819-ben. Ma kettejük művészetét szorosan egymás mellett tanítják az iskolákban – pedig semmit nem szerettek volna jobban elkerülni, mint hogy egy lapon emlegessék a nevüket. Byron előkelő, jómódú fiatalember, ma úgy mondanánk, sznob volt, míg Keats inkább középosztálybeli, aki irigyelte Byron sikerét. Nem kedvelték egymás írásait, és mindig keserűen fogalmaztak a másikról. Az alacsony növésű Keats egy alkalommal, amikor egy elismerő írást olvasott Byronról, így kiáltott barátjának:
„Hát ilyen, amikor 182 centi vagy és lord!”
Byron hasonló módon fejezte ki a véleményét írásban egy barátjának, miután Keats-ről olvasott dicsérő sorokat:
„Miért nem veszik górcső alá és dicsérik Salamon Egészségügyi Útmutatóját – több értelme lenne, és legalább annyi benne a költészet, mint John Keats verseibe!”
Lord Byron (Fotó/Forrás: Universalimagesgroup / Getty Images Hungary)
Keats 25 éves korában, tuberkolózisban halt meg, sokak szerint ehhez pedig a rossz kritikák is hozzájárultak. Byron ellenszenvét ezután sem tudta visszafogni – még posztumusz is gúnyolódott riválisával a Don Juan című költeményében:
John Keats-et a birálat ölte meg,
Mikor nagyot, bár alig érthetőt,
Kezdett már írni; versében remek
Görög-világ van, bár nem látta, sőt
A nyelvükön se értett. Istenek!
Hogy így hagytátok tönkre menni őt
A tűz-lelket, mely egekig szökik fel,
Elfujja, lám, egy kis hirlapi czikkely.
(Ábrányi Emil fordítása)
John Updike vs. Salman Rushdie
2006-ban Updike recenziót írt Rushdie Sálímár bohóc című könyvéről a New Yorker magazinba. Ebben nehezményezte, hogy a regény főhősét Rushdie Maximilian Ophuls-nek nevezte el, annak ugyanis semmi köze az ugyanilyen nevű német filmrendezőhöz. Rushdie eléggé magára vette a kritikát, és a Guardian-nek így nyilatkozott:
„Egy név csak egy név. Miért, miért... Miért ne? Valahol Las Vegasban biztos van egy hímringyó John Updike névvel.”
Salman Rushdie (Fotó/Forrás: Wikipédia)
Mondandójának folytatása se volt szebb: szerinte Updike kritikájában inkább magáról, mint a könyvről ír, és különben is, néhány művétől eltekintve Updike művészete egy rakás szemét.
Ernest Hemingway vs. F. Scott Fitzgerald
Hemingway nem volt könnyű ember, nem csoda, hogy többször is felbukkan a neve összeállításunkban. Leghíresebb ellenfelével, Fitzgeralddal 1925-ben találkozott először, és hamar barátokká váltak; olyannyira hogy Fitzgerald beajánlotta az írót egy szerkesztőnél is.
Hemingway viszont nem volt túl hálás, sőt, egyre csúnyább dolgokat kezdett terjeszteni Fitzgeraldról a háta mögött.
A páros kapcsolatát egyesek valahogy így festették le: Hemingway nem volt kedves senkinek, és a támogatást sem fogadta szívesen, mert a saját jogán akart sikereket elérni. Megalomániája miatt saját gyengeségeit a hozzá közel állókra vetítette ki, és még azelőtt elidegenítette magát, mielőtt mások utasítják el őt. Fitzgerald ezzel szemben egy jóakaratú, de idegesítő és fontoskodó alak volt, aki rossz embereket bálványozott, alkoholproblémáival és viselkedésével pedig saját maga alatt vágta a fát.
Az bizonyos, hogy Hemingway elég leereszkedő véleményt alkotott egykori barátjáról: egy haldokló pillangóhoz, vagy épp egy olyan bokszerhez hasonlította őt, akinek állkapcsa üvegből van. Gyávának tartotta, és úgy gondolta, behódol a gazdagoknak. Tíz évvel a halála után is azt írta róla: nem tisztelte őt, csak az elvesztegetett tehetségét.
Marcel Proust vs. Jean Lorrain
1896-ban Proust Örömök és napok című művéről szóló írásában Jean Lorrain kritikus melegnek bélyegezte az írót, és nem túl hízelgően fogalmazott róla:
„Egyike azoknak a társasági fiúcskáknak, akiknek sikerült teherbe ejteniük magukat az irodalommal.”
Pár hónappal később Lorrain egy csípős nyelvű esszéjében, ezúttal álnév alatt arra célozgatott, hogy Proustnak viszonya van Lucian Daudet íróval.
Marcel Proust (Fotó/Forrás: Otto Wegener (1895) / Wikimedia Commons)
Ezt már Proust sem tűrhette, ezért párbajra hívta Lorraint, amit 1897. február 2-án tartottak meg.
Mindketten mellélőttek, valószínűleg szándékosan, így senki, és senkinek a becsülete sem sérült meg. Lorrain egyébként vállaltan homoszexuális volt, Proustról pedig szintén úgy tartják, hogy a saját neméhez vonzódott.
Truman Capote vs. Gore Vidal
A viszály egy fénykép miatt robbant ki közöttük: Vidal megsértődött, amiért a Life magazinban egyik számában, amelyben a feltörekvő amerikai írókat vették számba, csak egy aprócska fotóval került be illusztráció gyanánt. Ezzel szemben Capote fényképe elfoglalt majd’ háromnegyed oldalt.
A két író nem ugrott egymás nyakának nyilvánosan, de Vidalt kifejezetten idegesítették Capote manírjai és folyamatos dicsekvése. Mint írta:
„Az instant hazugság volt Truman művészeti formája, kicsi, de paradox hiteles módon.”
Egy példát is felhozott: valaki felvetette Eleanor Roosevelt nevét, mire Capote egy apró tikkelés után felkiáltott: „Eleanor Roosevelt, óh, ismerem őt, nagyon is bensőségesen!”
A kettejük közötti ellentét hasonlóan apró-cseprő dolgokból állt, a tüzet pedig főleg Vidal szította. Egyszer például elmesélte, hogy egy barátjánál találkozott először Capote-tal, de mivel nem volt rajta a szemüvege, először majdnem összetévesztette egy színpompás dívánnyal. Máskor Capote-nak álcázva hívta fel Tennesse Williamst, majd amikor találkozott a drámaíróval, utalásokat tett erre a bizonyos telefonhívásra, hogy Williams azt higgye, Capote kifecsegi a magánbeszélgetéseiket. Capote halálát pedig Vidal egyszerűen briliáns karrier-mozzanatnak nevezte.
Truman Capote (Fotó/Forrás: Wikipédia)
De alakult ez köztük durvábban is:
„Mindig szomorú vagyok Gore-ral kapcsolatban – szomorú, hogy minden egyes nap lélegeznie kell!”
– mondta egyszer Capote. Ha az eddigiekből nem tűnt volna fel, Vidal egy fokkal kevésbé volt kifinomult riválisával kapcsolatban:
„Teljes szívemből gyűlöltem Capote-t! Gyűlöltem, amint egy állatot szokás. Egy mocskos állatot, aki valahogy betévedt a házba.”
– köpködte meg még a jó viszony nevében a Hidegvérrel íróját annak halála után.
Gabriel García Marquez vs. Mario Vargas Llosa
A Száz év magány megjelenéséig Mario Vargas Llosa számított a latin-amerikai irodalom szupersztárjának – ezután viszont örökre Márquez árnyékába került. Amint Gerald Martin irodalomtörténész, Márquez egyik legnagyobb ismerője a Magyar Narancsnak nyilatkozta, Llosa is hamar belátta, hogy nem győzheti le riválisát, ezért először inkább mellé állt: kiváló tanulmányt írt Márquezről, és nyíltan nem adott hangot ellenszenvének, csak a felszín alatt utálták egymást.
Egészen a modern irodalom egyik leghíresebb pofonjáig.
Gabriel García Márquez (Fotó/Forrás: Katherine Young / Getty Images Hungary)
1976-ban ugyanis Llosa egy mexikóvárosi mozipremieren behúzott Márqueznek.
„Hogy mersz idejönni és üdvözölni, azután, amit Patriciával tettél Barcelonában!”
– üvöltötte. Patricia persze Llosa felesége volt, akit Márquez elcsábított. A két író az eset után soha nem beszélt egymással, miközben ugyanaz volt az ügynökük.
John le Carré vs. Salman Rushdie
Az egész azzal kezdődött, hogy 1997-ben le Carré levélben panaszkodott a Guardiannek, amiért az amerikai olvasók antiszemitizmussal vádolják. A krimikirálynak Rushdie válaszolt, megjegyezve, hogy könnyebb volna együtt érezni vele, ha a Sátáni versek iszlám támadás-hullámának idején az egy cikkében nem fogott volna össze a Rushdie-t támadókkal. Nézzük az ez utáni ütésváltásokat!
Kapcsolódó
Könyvek, amelyek bűntényeket inspiráltak - és egy, ami megoldott egyet
Egy könyv több évtized után segített elkapni a rendőröknek egy sorozatgyilkost - ennél azonban sokkal gyakoribb, hogy elborult elmék rosszul értelmezve az irodalmat igazi szörnyűségeket követnek el.
le Carré: Rushdie elég öncélúan látja az igazságot, hiszen ő csak annyit állított, hogy egyetlen nagy vallást sem lehet büntetlenül inzultálni. Természetesen nem támogatta az író üldözését, csak kevesebb önelégültséget és arrogáns viselkedést várt volna el tőle, mikor már a csodálói biztonságába menekült.
Rushdie:
„Köszönöm John le Carré-nak hogy emlékeztetett, micsoda nagyképű seggfej is tud lenni!”
le Carré: Rushdie csak a saját nézetét képes elfogadni, nem tűr ellentmondás senkiről, rajta is csak gúnyolódni tud barátjával, Christopher Hitchens-szel együtt. Csodálkozik, hogy van még aki egyáltalán elviseli Rushdie-t.
John le Carré (forrás: Wikipedia)
Rushdie: „Ha le Carré meg akar nyerni egy vitát, először tanuljon meg olvasni! Lehet, hogy seggfejnek neveztem, de a körülményeket tekintve ez még szelíd megfogalmazásnak számított. Bármikor kinyitja a száját, egyre mélyebbre ássa magát! Ez az John, áss csak, áss, én visszamegyek dolgozni!”
A csatabárdot 2011-ben ásták el, és fura módon Rushdie nyújtott először békejobbot: egy irodalmi fesztiválon bevallotta, hogy már bánja, amiket mondott, a Suszter, szabó, baka, kémet pedig a háború utáni egyik legjobb angol regénynek tartja. Le Carré egy Timesba írt cikkel válaszolt, amiben kifejtette, hogy vitájuk tágabban értelmezett tárgyát, azaz hogy meddig terjed a szólás- és írói szabadság, még mindig érdekesnek tartja, de ő is bánja az elfajult vitát – Rushdie-t pedig bátornak és briliáns írónak tartja.
Van azonban, aki nem ujjongott a nagy összeborulás láttán: Rushdie már emlegetett barátja, Hitchens szerint Szókratész óta létező kérdés, meg kell-e védeni a vallásokat a „bántó” kritikáktól. Ez pedig egy olyan kérdés, amit nem szabad mindenféle békekötésekkel a szőnyeg alá söpörni. Épp ellenkezőleg, az ebből a vitából fakadó tüzet szítani kell!
Tom Wolfe vs. John Updike, Norman Mailer és John Irving
Wolfe 1998-as, The Man in Full című műve nem aratott osztatlan sikert. Norman Mailer például ilyeneket írt kritikájában:
„A könyvben eleinte van üzemanyag, majd kifogy, újra feltöltődik, majd ismét kiürül. Arra emlékeztet néhány ponton, mint amikor valaki egy 150 kilós nővel szexel: amint alul marad az ember, vége.”
Szidta a hosszát, hogy milyen unalmas és elnyújtott a regény. John Updike hasonló módon szapulta a regényt – majd érkezett John Irving, aki igyekezett egy adag benzinnel eloltani a tüzet. Egy kanadai tévéműsorban kérdezték, mit szól az írók közötti háborúról, mire így felelt:
„Nem hiszem, hogy ez háború, egy paraszt és egy király között ugyanis nincs háború.”
Tom Wolfe (forrás: Tom Wolfe hivatalos oldala)
A tévéműsor következő vendége éppen Wolfe volt, aki elmondta, Irving már idejétmúlt, és egyáltalán nem releváns író. Szeretne Dickenshez hasonlítani, azonban nem őt, hanem épp Wolfe-ot mérik a nagy íróhoz. A klasszikus humorista-csapatnak megfelelően Moe-nak, Larrynek és Culynek, a dilis triónak nevezte bírálóit.
Irving később egy interjúban azt mondta, nem nevezte volna rossz írónak Wolfe-ot, ha az nem kezd el okoskodni egy esszéjében a realista irodalom hanyatlásáról, és nem kezdi el megmondani másoknak, hogyan is kell írni.
Ja, és nem ismer egyetlen komoly írót se, aki Wolfe-ot olvas.
Pár évvel később Irving még több részletet osztott meg. Elmondta, hogy azzal a bizonyos esszével Wolfe egy rakás írót, így Updike-ot is magára haragította – az is elképzelhető, hogy nem szándékosan. Mindenesetre nem gondolja, hogy Wolfe-fal ősellenségek lennének, egyszer össze is futottak egy washingtoni plázában, a találkozás pedig mindenféle köpködés és sárdobálás nélkül, civilizált módon zajlott le.
(Via Literary Hub)
Fejléckép:
hírlevél
