Az élőszóbeli mesemondás ősi mesterségét a régebbi korokban sokan űzték, mára azonban már kevesebb képviselője maradt. Hogyan jött az ötlet, Samuel, hogy erre az útra lépj? Gyerekkorodban sokat meséltek neked szóban a szüleid, nagyszüleid?

Samuel Allo: Számomra ez nem is egy ősi mesterség, hanem ősi művészet. Egyike a legkorábbiaknak. Amikor el kell mondanunk valamit a másiknak, vagy el kell magyaráznunk, mit miért tettünk, az mind történetmesélés. A mesemondást nem én választottam, nem is kerestem, inkább ő talált rám. Volt egy nagyapám, aki sokat mesélt nekem, de nem népmeséket, hanem az élete történeteit. Mindig örült, ha új embereket ismert meg és szóba elegyedhetett velük, és ez nagy hatással volt rám. Amikor felnőttként a tanári pályát választottam, gyerekeket táboroztattam nyaranta, akiknek rendszeresen meséltem esténként. Ekkor fedeztem fel, hogy egyik-másik történet mennyire nagy hatással van rájuk. A mesemondásra nem szakmaként tekintek, hanem inkább mint életformára, ajándékra. Beutazhatom vele a világot, és cserébe nem pénzt kérek, hanem szállást, ételt és újabb történeteket.

Samuel Föld körüli útján (Fotó/Forrás: Kisgombos Könyvek)

Kiktől kapod ezeket az új történeteket?

SA: Mindenkitől. Öregektől, gyerekektől, tanároktól, néha maguktól az autósoktól is, akik felvesznek. Amikor Afrikában, Malin és Burkina Fasóban jártam, láttam, hogy sokan az egész napot a teherautójukban töltik, nincs nagy vagyonuk, mégis egyfolytában mosolyognak. Megfőzik a teájukat és csak mesélnek-mesélnek.

Saját történeteid is vannak, amelyeket te találtál ki, esetleg az életedről szólnak, vagy kizárólag népmesék „lapulnak” a hátizsákodban?

SA: Általában népmeséket mondok, de amikor továbbadom őket, gyakran elmondom azt is, hogyan találkoztam azzal, akitől hallottam, mivel foglalkozik, hogyan éli az életét. A személyes anekdotáimat nem tartom annyira fontosnak, a népmeséknek viszont hatalmas erejük van, hiszen azért meséltük már el ennyiszer őket, mert szeretnénk, ha minél tovább bennünk élnének.

Szoktál különbséget tenni abban, milyen típusú mesét mondasz gyerekeknek?

SA: Igyekszem a legjobb történeteket elmesélni nekik, de nem szoktam ebben különbséget tenni. Sokszor úgy érzem, maguk a mesék vannak a segítségemre abban, hogy megérezzem, az adott pillanatban, az adott hallgatóság számára melyikük akar megszólalni bennem. Amit nagyon szeretek a gyerekekben, hogy egyből az arcukra van írva, mit gondolnak. Azonnal lehet látni rajtuk, sikerült-e belépniük egy történetbe, vagy sem. A felnőtteken ez gyakran egyáltalán nem látszódik, ilyenkor fogalmam sincs, mi mehet végbe bennük.

Samuel Allo Algériában mesél a gyerekeknek (Fotó/Forrás: Kisgombos Könyvek)

Éppen ezért a legnagyobb tanítóim a gyerekek: ha azt érzem rajtuk, hogy tudnak kapcsolódni a történethez, akkor megnyugodhatok, hogy a megfelelő mesét választottam. Ha nem figyelnek, mert mondjuk éhesek vagy fáradtak, vagy nem volt jó választás, amit hoztam nekik, akkor elengedem a dolgot, és inkább táncolunk vagy zenélek.

A mesélés után szoktál beszélgetni a közönséggel a történetről?

SA: Ha meg is érintette őket a történet, gyakran nincsenek is arra szavak, hogy abban az adott helyzetben, pillanatban kifejezzék, mit éreznek vele kapcsolatban. Alapvetően nem azért mesélek az embereknek, hogy aztán beszélgessünk a hallottakról, hanem inkább hagyom, hogy a történetek beszélgessenek velük.

Van kedvenc meséd, versed, dalod, amelyet Magyarországon hallottál?

SA: Sok olyan van, amit Magyarországon hallottam először, és nagyon megtetszett, de nem tudnék csak egy konkrétat mondani. Van egy dal, amelyet még évekkel ezelőtt tanultam meg itt (énekelni kezd: „Tavaszi szél…”), és nagyon szeretem az itteni táncokat is, különösen az Ördög útját. Van, hogy ezzel kezdem a tánctanítást is az iskolákban, mert például, ha breton táncot akarok kamaszoknak tanítani, először csak néznek rám, hogy na, ez vajon mi lesz? Úgyhogy először megtöröm a jeget, az Ördög útjával kezdünk bemelegítésként, és csak aztán térek rá a saját, számukra idegen táncaimra.

Tánctanítás egy iskolában (Fotó/Forrás: Kisgombos Könyvek)

A két csillag mesegyűjtemény három, egyenrangú szerző – Samuel mint mesemondó, Kata mint fordító-szerkesztő és Szimonidesz Hajnalka mint illusztrátor – közös munkájából jött létre. Mennyire volt nehéz összehangolni a munkafolyamatot?

Gombos Kata: Mivel nagyon hasonló lelkülettel dolgoztunk, személyesen is megélve a könyvbe foglalt történeteket, a munkánk nagyon harmonikus volt. A szöveg és a kép születése során is mindvégig finom, egymást inspiráló párbeszéd zajlott köztünk. Míg a Samuel által gyűjtött és lejegyzett történeteket fordítottam, nemcsak arra igyekeztem figyelmet fordítani, hogy hű tolmácsa legyek, hanem hogy az általa máskor élőszóban megosztott történetek a lehető legkevesebbet veszítsenek elevenségükből.

Ezért Hajnival nemcsak a mesékkel ismerkedtünk meg, hanem azokkal a háttértörténetekkel is, hogy Samuel egy-egy mesét a Föld mely pontján kitől és milyen módon kapott. Ugyanakkor az élőszóbeli mesemondás behúzó erejét végül a könyv rendhagyó felépítése és legfőképp Hajni csodálatos képei teremtik meg, melyek nem a mesék cselekményét, mesehőseinek karakterét ábrázolják, inkább csak a történetek jellegzetes helyszínét, minden mást az olvasó teremtő képzeletére bízva.

Ez a könyv mintha arra is kérne minket, hogy álljunk meg, lassítsunk le kicsit.

GK: Igen. A mesehelyszíneket ábrázoló, teljes oldalas képekre fátyollapok terülnek, melyeken a vándor mesemondó lábnyomait látjuk. Ezeket követve mi magunk is utazókká, s egyben a történetek szereplőivé válunk. Az egymást követő, szöveg nélküli oldalakon, a Hajni által érzékletesen megfestett panorámaképeken végtelen, veszélyeket sejtető óceán partján mi magunk is megállunk, máshol hegyek magaslatait és mélységeit járjuk be, vagy épp madarak ezreivel repülünk fel az égbe. A gyönyörű képek sokáig marasztalják az olvasót.

A két csillag (Fotó/Forrás: Kisgombos Könyvek)

Ha jól tudom, idén januárban találkoztatok először így, hármasban.

GK: Igen, nemrég látogatást tettünk Hajninál, aki megmutatta Samuelnek a könyv eredeti festményeit. Különleges élmény, nagyon várt találkozás volt.

SA: Lenyűgöztek a képek. Ahogy Hajni ecsete megjelenítette a történetek helyszíneit, az nagyon közel állt ahhoz, ahogyan a meséket magam is elképzeltem.

A két csillag megjelenésének köszönhetően, azt gondolom, Magyarországon két Samuel forog a köztudatban: az egyik, aki a könyv olvasása közben jelenik meg előttünk, a másik pedig, akit a szerencsések élőben is hallhattak már mesélni.

SA: Amikor tavaly novemberben elhatároztam, hogy a januárt Magyarországon fogom tölteni, arra gondoltam, olyan emberekkel fogok találkozni, akik a könyv kapcsán már hallottak ugyan rólam, viszont még nem ismernek engem. És ez nagyon kíváncsivá tett. Csodálatos találkozásaim voltak A két csillag olvasóival, emlékezetes pillanatokat éltünk meg együtt. Utazásaim során mindig váratlanul és ismeretlenül toppanok be az emberek életébe. És olyankor az egymással megosztott meséken, dalokon, táncokon keresztül, rendszerint jókat beszélgetve, spontán ismerjük meg egymást és kerülünk közel egymáshoz. A mostani látogatásom során azonban olyan családokhoz, kis közösségekhez érkeztem, akik már olvasták és megszerették A két csillag meséit, így már vártak rám és a történeteimre. Így jutottam el például Egerbe, Nagymarosra, Mezőkövesdre. Amikor megérkeztem, eleve örömmel fogadtak, semmit sem kellett bizonyítanom (Nevet). Ehhez képest még nem tudom, holnap este, amikor megkezdem a hazautamat Bretagne-ba, hol fogok aludni.

Samuel Allo (Fotó/Forrás: Kisgombos Könyvek)

A Kisgombos Könyvesboltban rendezett mesemondó est után említetted a telefonban, Kata, hogy elárasztottak a pozitív visszajelzések, többen is kifejezték, hogy életre szóló élményben volt részük. Szerinted mitől élhették meg így a találkozást?

GK: A könyvesbolt padlásán egymással szoros közelségben, rongyszőnyegeken ülő felnőttek és gyerekek valami olyan intimitást és emelkedettséget élhettek meg együtt, ami manapság már tényleg ritkaság. A citerán megpendített hangok, a legszebb értelemben vett mesebeszéd olyan zárat nyitott meg bennünk, amely mindannyiunkban közös. Valahogy mindannyi érzékünk megelevenedett, fókuszált lett és harmóniába került: a bennünk rezonáló történetek, a különleges breton dallamok, a bolt előtt lobogó tüzek fénye, a fűszeres bor és tea melegsége, a közös tánc forgataga...

SA: Annak idején, amikor belevágtam ebbe a kalandba, az járt a fejemben, hogy az utazásaim alatt történeteket, táncokat, dalokat és recepteket fogok majd megosztani az emberekkel. Most, húsz évvel később azt gondolom, ha újrakezdeném sem csinálnám másként. Mert ezek a történetek, dalok és táncok összehozzák az embereket: együtt énekelnek, főznek és esznek, együtt mesélnek. Ezek a dolgok szerves részei egy kultúrának, és

Amerikában az indián közösségeknél nagyon megérintett, amikor láttam, a gyerekeknek az iskolákban meg kell tanulniuk az ország nyelvét, miközben a saját kultúrájuk csak másodrangú. Ugyanezt éltem meg breton származásúként Franciaországban. Eddigi utam során úgy tapasztaltam, a legboldogabbak azok, akik tudnak kapcsolódni a saját kultúrájukhoz, örömüket lelik benne. Afrikában például, egy kis faluban akkor érzik a legjobban magukat az emberek, ha együtt énekelhetnek, zenélhetnek és táncolhatnak. A földön alszanak, és mégis boldogok. Más országokban pedig láttam olyan gyerekeket, akik a számítógép előtt esznek, a szüleik pedig egész nap a telefonon csüngenek vagy otthon sincsenek, nem töltenek velük túl sok időt. Ami aznap este a Kisgombosban történt, arra emlékeztette az embereket, mi az, ami igazán fontos az életben. 

Egyszer egy családi házban nagyobb társaságnak meséltem, amikor hirtelen az egyik gyerek is kedvet kapott a meséléshez, aztán utána egy másik jelenlévő is. Azóta kaptam tőlük visszajelzést, hogy ez a társaság az ottjártam óta minden hónapban egyszer összegyűlik közös együttlétre, mesélésre. Én csak a szikrát adtam, ami meggyújtotta a gyertyát, a gyertya pedig azóta is ég.

Samuel a Kisgombos Könyvesbolt rendezvényén mesél a sokaságnak (Fotó/Forrás: Kisgombos Könyvek)

Mit javasolsz, hogyan meséljünk a gyerekeinknek, ha történetesen nem vagyunk világjáró mesemondók? Miként érdemes felkelteni és fenntartani a figyelmüket?

SA: Ha tehetjük, kapcsoljuk le a villanyt, és gyújtsunk meg egy kis gyertyát. A gyertyafény megváltoztatja a hely atmoszféráját, élőbbé, varázslatosabbá teszi a mesélést. Le kell lassulnunk hozzá, hiszen, az elektromossággal szemben ez nem valami kívülről jövő dolog, hanem bensőséges, köztünk lévő kapocs: ha látni akarjuk a másik arcát, akkor közel kell ülnünk a lánghoz, és így egymáshoz is közelebb kerülünk. A telefont is kapcsoljuk ki, vigyük messzebbre, mert az is csak elterel, távolít. Sokszor láttam már olyat, hogy a szülő éppen mesélt, és egyszer csak megszólalt a telefonja. Mit teszünk ilyenkor? A történetet megszakítva, felvesszük, vagy nem vesszük fel, de már akkor is túl késő, a pillanat elveszett. És van ennek egy olyan üzenete is, hogy a telefon fontosabb, mint maga a gyerek vagy az együtt töltött idő. Talán nem képes mindenki arra, hogy mesét olvasson vagy mondjon a gyerekének, viszont a saját, szívből jövő tapasztalatait, történeteit mindenképpen el tudja mesélni neki.

Tervezel újabb Föld körüli utat?

SA: Most éppen nem. A jövőben még biztosan útra kelek, de egyelőre szeretném a hozzám közel élőknek elmesélni az újonnan hallott történeteket.

Kapcsolódó

„Mindjárt nyit az állatkert” – télvégi könyvajánló a közös játék jegyében

Februári ajánlónkban közös játékra hívó lapozót, karneváli hangulatú mesekönyvet, összművészeti élményt kínáló antológiát és egy vándor mesemondó távoli tájakra repítő történeteit hoztuk mindazoknak, akik a mesék útján járnák be a gyerekekkel a nagyvilágot.