1954 július Szigliget, Kiss Tamás (1912-2003), Mészöly Miklós (1921-2001), Polcz Alaine (1922-2007), Kálnoky László (1912-1985), Nemes Nagy Ágnes (1922-1991), Lengyel Balázs (1918-2007) (Fotó/Forrás: PIM)

„Milyen hihetetlen, tudom, mi mindenen estetek át, Miklós is, te is.

Nyoma sincs annak, hogy mindketten megjártátok a poklokat”

- kiáltott fel egyik ismerősük Polcz Alaine elmondása szerint  a kötet borítóján szereplő kép láttán.

A tizenévesen egymásba szerető Radnótival és Fannival ellentétben Mészöly Miklós 28, Polcz Alaine pedig 27 éves volt, mikor a nő 1948-ban besétált a Darling kávéházba és több számmal nagyobb kabátja széle súrolta a férfi arcát. Első találkozásukkor már együtt mentek haza. 

Polcz Alaine

Alaine azonban nem akart férjhez menni. Ekkorra már túl volt egy házasságon és váláson, a háború alatt az arra vetődő orosz katonák többször megerőszakolták. Az átélt traumák mellett, a történtek fizikai nyomait is hordozta egész életén keresztül számos betegségében és feltehetőleg ezek - vagy a kezelések - következtében kialakult meddőségében. Házasságáról –  első férje alkoholizmusát, hűtlenségét és ridegségét is megörökítve – és a könyve megjelenéséig tabunak számító, az orosz katonák által magyar nőkön elkövetett nemi erőszakokról az Asszony a fronton című memoárjában írt.  

Mészöly Miklós megjárta a frontot, volt szerb fogságban is. A lövészárok borzalmai után a katonaszökevénységet választotta. Németországban bolyongott, majd 1945-ben hazatérve a háború után jogász végzettségével kétkezi munkából élt. Volt terménybehajtó, molnárellenőr és burgonyabiztos. 1947 után Mészöly (eredetileg Molnár) Miklós néven egyre többet írt, tárcákat, verseket, ekkor jelent meg első novelláskötete.

Miklóshoz sem akartam hozzámenni, amin sokat tűnődtem. Elmondtam már többször, hogy túl szép volt, író volt, úgy éreztem, hogy én nem értek az irodalomhoz.

Nem szerettem a szép embereket, mert előítélet volt bennem, hogy önzők, csak magukkal törődnek.

Mészöly Miklós

Sokszor igazam volt. A szépfiúk annyi kísértésnek vannak kitéve, nehéz ennek ellenállni" - írta Polcz Befejezetlen című regényében a híresen jóvágású íróról. Mikor a férfi megkérte a kezét, szinte alkudozott, hogy - a korban skandallumnak számító módon - csupán éljenek inkább együtt. A dolgot végül Alaine betegsége döntötte el: a férfi annyira megváltozott, amikor Polcz kórházba kerül - ápolta, látogatta, főzött neki -, hogy a nő hajlandó volt hozzámenni. 

"Kezdettől fogva másképp tartoztunk egymáshoz, s ezáltal kezdettől fogva másképp is néztük és láttuk a szerelmet is, mint ahogy ezt a klasszikus szerelem megfogalmazásai igényelték volna. Kapcsolatunk már azzal egy eleve más, szokatlan fénytörést kapott, hogy Alaine első közösen töltött éveinknek mintegy nyolcvan százalékát kórházban, betegágyban és gipszben töltötte...

Nagyon sok korábbi és későbbi kapcsolatomban ezt a megértést nő részéről szinte soha nem tapasztaltam. Hogy elfogadjank engem az öszes énemmel"

- írta kettejükről Mészöly Párbeszédkísérlet című művében.

Alaine félelme jogosnak bizonyult, Miklósnak számtalan szerelme volt házasságuk alatt. Nem egyszer el is költözött az asszonytól - vagy az költözött el a közös lakásukból - de mindig visszatért hozzá, ő pedig visszafogadta. Látszólagos engedékenységében valószínűleg közrejátszott a bűntudat is, amiért nem tudott gyereket szülni a férfinak. Miklós oldaláról pedig a depresszió és az elkeseredés, amiért évekig az asztalfióknak írt, csak gyerekkönyvei jelenhettek meg. Miklós halála után Alaine megtalálta a férfi szeretőinek írt leveleit. Ezek alapján megkereste a nőket, akikkel a férjének viszonya volt, hogy elbeszélgessen velük, ezzel segítve nekik feldolgozni a történteket.

 Válása után beiratkozott az egyetemre -, amitől első férje eltiltotta - és elvégezte a pszichológia szakot. Eleinte művészetterápiával foglalkozott, majd kifejlesztette a játékterápiát, amelyben legalább akkora életművet hagyott maga után, mint a tanatológia terén, aminek magyar úttörője volt. 1991-ben létrehozta a rákbeteg gyerekeket a haldokláson átsegítő Magyar Hospice Alapítványt.

1954 július Szigliget, Kiss Tamás (1912-2003), Mészöly Miklós (1921-2001), Polcz Alaine (1922-2007), Kálnoky László (1912-1985), Nemes Nagy Ágnes (1922-1991), Lengyel Balázs (1918-2007) (Fotó/Forrás: PIM)

Ugyanebben az évben jelent meg Asszony a fronton című memoárja, mely őt is íróvá avatta. Mészöly kéziratait már korábban is véleményezte, az író neki olvasta fel a készülő műveket, melyeket együtt tökéletesítettek. Cserében a férfi könyörtelenül javította az asszony pszichológiai témájú kéziratainak stilisztikai és helyesírási hibáit. Az 1991-ben publikált első regénye után sorra jelentek meg mélyen személyes hangvételű művei, melyek meglepő ellentétben állnak férje személyességet teljes mértékben visszaszorító stílusával. Alaine ennek ellenére több történetben és karakterben felfedezte saját magát, vagy ráismert a férje munkáiban az általa átélt és elmesélt eseményekre. Ezeket az Egész lényeddel című könyvében számba is veszi. Véleményében barátnője, Nemes-Nagy Ágnes is megerősítette.

Polcz Alaine valóban végig elkísérte Mészölyt: a férfi évekig tartó súlyos betegsége idején, majd amikor 2001-ben kómába esett kiharcolta, hogy hagyják férjét méltósággal meghalni. Hat évvel később, 2007-ben követte Miklóst.

A bilincs a szabadság legyen című kötet 

A képes levelezőlapok és levelek mellett gyakran az eredeti kézirat vagy gépelt oldal fotója is szerepel. A kötetben felbukkanó szereplők kilétét és a helyszíneket a gazdag lábjegyzet teszi követhetővé. A kötet Nádas Péter Bármi jő – Emléklapok halott barátaimról című esszéjével zárul. A Párhuzamos történetek írója volt az, akit Alaine véleménye szerint férje talán legközelebb engedett magához. A házaspárról ismert fotók közül többet, köztük a kötet borítóján látható képet is Nádas készítette róluk. 

Olvasson bele a könyve! 

Mészöly Miklós–Polcz Alaine: A bilincs a szabadság legyen Jelenkor, 2017

Mészöly Miklós Polcz Alaine-nek

1949. július 28-án
(Budapestről Kecskemétre) 

„Hej, hogy szerettelek közben – de ez igaz, ne mosolyogj, valahogy rám jött, hogy el nem tudnám viselni már Nélküled az életet. Kellesz a magányomhoz is, az üres percekhez s a termékeny órákhoz, s ha adódik bosszúság – hát ahhoz is.

Big-Bog, nem jó így egyedül, nincs mérték, önbizalom bennem Nélküled.

Fut össze a fejem fölött a sok csinálnivaló s tudom, hogy elvégzem, de mennyivel könnyebb, ha mellettem állsz (vagy fekszel, egyre megy, majd inkább áll ő!). De hagyom, nagyon elérzékenyült vagyok s ilyenkor könnyen cinikus hangon írok, s ezt meg nem akarom. Szeretnék beléd temetkezni – tudod, hogy szép vagy? (mit ér az okosság? – hát sokat... belülről az sugárzik) – de szép vagy, nagyon tetszel nékem Cece óta! Bizony isten! Szép! Virág– madár – mókus – őz – mind Benned van – elhiszed? – Vége. Hazudtam. ”

Mészöly Miklós Polcz Alaine-nek

1949. július 31-én
(Budapestről Kecskemétre)

„zúg a fejem, kívánlak, egyedül vagyok, ez a mostani világ nagyon nem tetszik nekem, máma az alkonyat is csúf volt, szürke és nyomott, a konyhában még az árnyékon is felmásznak a hangyák, a mosdó-levezető eldugult, a gyerek WC-je mellé jár kakilni, most jut eszembe, hogy elfelejtettem megöntözni a virágokat, az ágy egyedül nékem: széles, ahol nem töltöm ki, ott üres, nem tudom, hogy ne ábc sorrendben rakjam-e a könyveket, anyu küldött lisztet, de elfelejtette bekötni a végét (vagy kioldódott) s a liszt majdnem kiömlött a könyvek közé, nincs kedvem főzni és éhes vagyok, még egyik levelemről sem írtad, hogy megkaptad-é, jó volna kiülni a teraszra, de hűvös van (azonkívül pedig: minek?) – szóval így –

Kincsem, Kicsim, ez nem élet. Nem, bizony istenemre, nem. Te mit csinálsz most? Hacsak egy ezredét bosszankodod annak, amit én bosszankodom, a béke szobra vagy! Te vagy a Harmónia, én meg egy nagy darab szar! (Lám, nem hiszem, rosszul kezdtem leírni.) Mégis: hajlandó lesz már végre hazajönni kedves tudós-kisasszony??

Vagy egyen engem itthon a moly, miután oly szendévé nevelt, hogy már a lányokra semigen merek ránézni, csak pirulva??? Hö??

Választ kérek! Unom magam, értse meg, s bár ezt a levelet pár nap múlva kapja meg, szombat lévén, vegyen annyi fáradságot, hogy visszamenőleg is: legalább sajnáljon. Töltött csirkék és egyebek dús asztala mellől irányozzon felém pár szuggesztív gondolatot (hasonlóan a perui inkákhoz) és közölje: törődik egyáltalán velem vagy mi a szösz?”

Polcz Alaine Mészöly Miklósnak

1950. május 7.
(Budapestről Bánkra)

„Kincs, ugye jól érzed magad? Intuícióm szerint nyugtalan vagy. Jó, összedolgozunk. Az az érzésem, hogy egyre tökéletesebb jelzőkészülék leszek. Tehát egyelőre nem lesz háború. Úgy szeretném látni, hogy mit csinálsz, és annyi mindent szeretnék mondani,hogy nem is tudok írni. Most vasárnap, dél felé van, sokat gondoltál ma rám? Én igen. Kincs, kincs, kincs. Persze, hogy majd mindent elmondok. Már amit tudok.
Szabad vagy!?
Érzem – hogy nem fog tetszeni a levelem. Ne haragudj.
Nagyon várlak és mégsem kérlek, maradj minél tovább. (Persze hogy szeretném, haitt lennél hamar, nem tehetek róla.) De milyen boldog leszek, ha sokáig maradsz!”

Polcz Alaine Mészöly Miklósnak 

1955. szeptember 14.
(Kolozsvárról Budapestre)

„Kedves Férj ‒ szép lassan csepereg az eső. Mivel valamire várnom kell, bevettem magam a pályaudvari váróterembe ‒, hű, be szép! ‒ ilyen nálunk nincsen. Kár, hogy egy kicsit piszkos. Egyszerre indul a bucureşti és az expressz. Minden vonaton számozott helyek vannak, és éppen oda kell ülni. Ezzel szemben olcsó a közlekedés, a vonatok gyorsabban járnak, mint nálunk. Nem úgy az autóbuszok!

Egy autóbusz-utazás ‒ helyi ‒ kész élmény.

Először is nem tudsz felszállani, olyan sokan vannak. Ha véletlenül felszállanál, akkor nincs értelme, mert az autóbusz gyalog megy, legalábbis olyan lassan. Bent viszont büdös van, és kosarak és tejes kondérok is gyomron vágnak és a gombodat letépik. Ehhez képest még a pesti busz is kényelmes. De viszont minden valahogy testvériesebben megy, mint nálunk. Ha egy parasztasszony a fejedre teszi is a kosarát, utána barátságosan megosztja veled a fele helyét. Időnként sokkal jobban veszekednek, mint nálunk a buszokban, de aztán kibékülnek. Ilyet otthon nem láttam.
Úgy van, hogy kézzel írok! Hogy fogod tudni kiolvasni? Nem bízok már a saját kézírásomban? Csak nincsen valami oka?”