Az emberi agy jobb féltekéjének az az egyik funkciója, hogy történeteket gyártsunk, és valamilyen értelmes egésszé fűzzük össze a minket érő történéseket. Enélkül nem tudnánk kiigazodni a saját életünkben. Ezt a munkát sokszor elvégezzük, akár újra is írjuk a saját történetünket egy-egy krízis kapcsán. A könyv főhőse, Anna szintén ezt teszi, amikor a negyvenes éveiben utoléri őt is az életközépi válság. Megpróbálja megérteni, mi történt vele az eddigi élete során.
Életközépi válságnak mondtad, de Annánál én ezt inkább lehetőségnek láttam. Talán negyvenéves kor körül valahogy eljut az ember odáig, hogy addigra valami összeáll benne a világról.
Igen, ez jó meglátás. Ilyen szempontból a válság nem feltétlenül jó kifejezés, mert a válságban valahogy benne van, hogy rossz a vége.
Pedig jöhet helyette egy változás is.
Igen. Ha rá tudunk látni arra, hogy miért csúszunk bele hasonló helyzetekbe, akkor változtatni is lehet. Nem hiszek a csodákban, de azért sokat tud fejlődni az ember. De az is fontos, hogy azt lássuk, ha nem mi vagyunk a hibásak. Az volt a célom, hogy az üvegplafon jelenséget is megmutassam Anna sorsán keresztül, aki megpróbál előrébb jutni, de a végén mindig ugyanoda kerül vissza. S hiába akar fejlődni, nem tudja, mitől, de nem sikerül följebb lépnie. Mindennek külső és belső okait is szerettem volna ábrázolni. Éppen ezért nincs lineáris fejlődés a nő életében, de azért, ha nem is annyira látványosan, Anna mégis előrébb tud lépni a történet végére.
Hidas Judit (Fotó/Forrás: Szilágyi Stefánia)
És ott van a könyv végén az is, hogy a környezetünknek igazából jó, ha egy picit el vagyunk nyomva, hiszen Anna férje végül „megbillen”. Pont attól, hogy a nő jobban lesz.
De jó, hogy észrevetted! A legtöbb férfi fél attól, ha a párja sikeresebb nála és meginog a félisteni pozíciója. A másik gáncsolása mögött sokszor inkább ez a félelem, és nem puszta gonoszság áll.
Női témákról írsz. Lehet ez egy lenézett dolog, egy bélyeg?
Nagyon fontos lenne, hogy az irodalomban a női téma ne legyen annyira lesajnálva. Hogy ne gondoljuk, a nők problémáiról maximum lektűrök születhetnek. Sajnos azonban azt látom, hogy minden, ami nőiesnek van minősítve, már eleve kevésbé értékes, ezért sok írónő inkább kerüli ezeket a témákat.
Nálunk az irodalmi élet hímnemű?
Meglehetősen, bár vannak azért változások.
Sokszor, amikor az objektivitást kérik számon egy írónőn, akkor az valójában azt jelenti, nézd férfiszemmel a világot.
Érdekes példát mondott nemrég az egyik kollégám. Szerinte a létösszegző verseket valójában a férfiak kapuzárási pánikja ihleti, de mennyivel fennköltebben, objektívebben hangzik, ha az előbbi kifejezést használjuk. A női témáknál viszont hangsúlyosan ott van, hogy ez a nők problémája. Lehet, hogy nekünk is ki kellene találni univerzálisabbnak tűnő kifejezéseket.
Hidas Judit (Fotó/Forrás: Szilágyi Stefánia)
Anna mennyire univerzális karakter?
Szerintem a megfelelési kényszer a világ minden pontján jelenlévő probléma. Anna az a fajta alárendelt nő, akivel nap, mint nap találkozhatunk. Most van egy nagy elvárás azzal kapcsolatban, hogy bátor női hősökről szülessenek történetek, de én elsőként azt akartam megmutatni, hogy milyen gondokkal küzdenek a hús-vér, hétköznapi nők. Szerintem a hősöknél megvan az a veszély, hogy a befogadó túl kicsinek érzi magát hozzájuk képest, és inkább elriasztják, mint motiválják őt a változásban. A magyar társadalomban van egy erős távolságtartás a feminizmussal kapcsolatban, miközben azt látom, hogy majdnem minden családban probléma az egyenlőtlenség. A nemi szerepekkel kapcsolatos konfliktusok, s a válások is sokszor ebből fakadnak. Olvastam egy nagyon híres indiai írónő, Mamta Kalia egyik versét, amely összefüggésbe hozza az egyenlőtlenség problémáját a saját szent szövegeikkel. Azért vannak az én könyvem borítóján is műanyag Szűz Mária figurák, mert ez az egész kérdés kulturálisan kódolt. A nő vagy ez a szent anya, vagy...
…vagy prostituált.
Igen. Ez utóbbit elítéljük, nagyjából úgy, ahogy ma a karrierjére fókuszáló nőkre tekint a társadalom, vagy ahogy megítéljük az elvált nőket, a szingliket és még sorolhatnánk. Minden vallási, szent iratban erős kulturális kód, hogy az a jó kislány, aki mindenki örömére tesz, s az a dolga az életben, hogy boldogságot és örömöt adjon másoknak. Szerintem nagyon sok nő ezzel az elvárással küzd a világ minden pontján.
Hidas Judit: Boldogság tízezer kilométerre
Az olvasói visszajelzések alapján, mit tapasztaltál? A női szerepek melyikéhez a leginkább tabu ma hozzányúlni?
Nem tudnám megmondani. Van egy rész a könyvben, amikor Anna problémaként éli meg, hogy csak olyan munkát vállalhatott, amely mellett maximálisan el tudta látni a gyerekét, működtetni tudta a családot, és ezért nem volt képes a vágyainak megfelelő karriert építeni. Ezzel például sok olvasó nem tudott empatizálni, és úgy gondolta, hogy a nő csak sajnáltatja magát. A nők többsége persze dolgozik, de leginkább alulfizetett, alacsony presztízsű munkakörben. Miért ne lehetne ez probléma a számukra? Az, hogy a plakátokon látunk néhány sikeres nőt, sajnos nem jelenti azt, hogy a családok nagy részében ne a hagyományos szerepleosztás lenne az uralkodó, amely a nő számára a háttérfeladatokat jelöli ki. Ugyanakkor mi is tehetünk a helyzetünk javításáért, és épp ezért nem csak külső problémaként ábrázoltam ezt a nehézséget. Meg kell tanulnunk nemet mondani, jó időben konfliktust vállalni azért, hogy megvédjük a saját érdekeinket. Persze minél kiszolgáltatottabb helyzetben van valaki, ez annál nehezebb.
Mit gondolsz, mi az író dolga? Kérdéseket föltenni, vagy megkérdőjelezni látszólag biztosnak hitt kapaszkodókat, életigazságokat, szabályokat?
Talán azt mondanám, hogy úgy meséljen el sokakat érintő problémákat, hogy azok meg tudják érinteni az emberek lelkét, és valamiféle érzelmi nyomot hagyjanak. Ezzel talán némi változást is elő tud idézni, bár ez talán túl nagy illúzió. Erre egyetlen könyv nem képes, de ha sok hasonló dolog éri az embert, akkor sikerülhet. Például felmérhetetlenül fontos az a szerep, amit a nők egyenjogúsága kapcsán, a média az utóbbi években vállalt! Az újságírók sokszor azt gondolják, nincs hatása annak, amit csinálnak. Aki írja, az nem mindig érzi, de a sok kicsi együtt nagyon sokat tud jelent az egyéni fejlődés szempontjából.
Újságíróként képviselsz egy irányt, egy hangot. Nehéz ezt összeegyeztetni a szépíróival? Vagy nem is kell?
Én soha nem gondoltam magamra úgy, hogy újságíró vagyok, mert előbb lettem író. Az újságírás párhuzamosan, megélhetésként jött a képbe, és ott is egyre jobban ráfókuszáltam a női témákra. Én már a bölcsészkaron is író akartam lenni, de bizonyos tanárok – főként a férfi írók – elképesztő arroganciája eléggé megnehezítette a dolgomat. Mit tudott akkor egy húsz éves lány? Nagy író, nyilván neki van igaza – gondoltam. De később rájöttem, hogy sok minden függ a világképtől, és hogy az arrogancia mögött nem feltétlenül esztétikai szempontok voltak.
Hidas Judit (Fotó/Forrás: Szilágyi Stefánia)
Az ilyen kritikák milyen helyzetekben születnek?
Amikor megmutatod valakinek a munkáidat. De itt nem egyszerűen arról van szó, hogy férfi vagy nő az illető – bár alapvetően férfi írók diktálják ezeket az esztétikai elvárásokat, ám vannak nők is, akik ehhez igazodni tudnak – hanem leginkább arról, hogy mit tartunk érdemesnek arra, hogy egy műalkotás tárgyává tegyük. A nők hétköznapjainak problémái eddig nem tartoztak ide, vagy csak kevéssé. Minden, amiben lehetett érezni, hogy női, rögtön lektűrré, érdektelenné minősítették.
Az utóbbi időben ebben érzékelhető egy lassú, de visszafordíthatatlan változás.
Hogyan teszi túl magát az ember ezeken a véleményeken? Miként találja meg szép lassan a megerősítést, hogy jó úton jár-e és ebben kik és miként segítettek?
Volt néhány mentorom, Tóth Krisztina és Márton László például, akiknek nagyon hálás is vagyok. De azt kell mondanom, hogy ez magányos út, és az embernek legtöbbet a saját hitéből kell merítenie ahhoz, hogy érvényre juttathassa az elképzeléseit, és ehhez inkább a kortársai között kell szövetségeseket keresnie.
hírlevél
