Ortodox zsidó iskolába jártam, ahol a fiúk minden nap úgy imádkoztak: 'Köszönöm Istenem, hogy nem nőnek teremtettél!' Rakd össze a fejedben ezt A szolgálólány meséjével, és bumm!
- magyarázta könyve születését Naomi Alderman. Nem véletlen emlegeti itt, és a könyv végi köszönet-részben is Margaret Atwood-ot: egy mentorprogram részeként ő segített neki az írásban. Kéznyoma a lapokon is egyértelműen érződik: A hatalom olyan, mintha lekoppintották volna A szolgálólány meséjét - de nem a könyvet, hanem a tévésorozatot.
A regény egyfajta könyv a könyvben kerettel kezdődik: eszerint Naomi Alderman alteregója megkapta A hatalom című történelmi regény kéziratát, amely körülbelül ötezer évvel a történtek után azt a történelmi folyamatot mutatja be, hogyan vette át az uralmat a matriarchális világrend. Öt szálon követhetjük végig a nyolc évig tartó folyamatot, amely során a nők először ráébrednek szuperképességükre, elkezdik használni, majd kegyetlenül kihasználni azt: egy különleges, kulcscsont mellett húzódó izomszövet segítségével képesek elektromos áramot indukálni, és akár halálos csapást is mérni, jellemzően a férfiakra. Alderman nemcsak magát a képességet, de az annak segítségével végbemenő öntudatra ébredést is remekül szemlélteti. Nem nehéz párhuzamot vonni a férfiak szimbóluma és az adó, motring nevű szerv között: egyfajta fallikus szimbólum ez, mely ugyanúgy képes szexuális örömszerzésre, mint gátlástalan erőfitogtatásra.
Naomi Alderman (Fotó/Forrás: Az írónő hivatalos weboldala)
A hatalom akkor működik a legjobban, amikor az egyéni sorsokra koncentrál - arra, hogyan kovácsol a helyzetből politikai előnyt egy képviselőnő, akit addig női politikusként alig vettek komolyan; mit kezd egy kislány azzal, hogy képtelen megzabolázni újdonsült erejét; vagy épp milyen szerepet kaphat ebben az új világban egy férfi - például egy újságíró, aki legalább annyira saját bőrét igyekszik menteni, mint amennyire a közjót szolgálva igyekszik tudósítani az eseményekről. Mindezek mellett akadmég egy londoni maffiavezér lánya, akinek nemcsak a feje tetejére állt világgal, de a saját családján belüli leszámolásokkal is meg kell küzdenie; egy vallási vezérré előlépő, hányattatott sorsú leányárva; valamint egy moldovai politikusfeleség, aki magához ragadja a kormánybotot, és mindjárt forradalmat robbant ki, természetesen a nők élére állva.
Mindez olyan, mint egy tévésorozat, ahol nemcsak a teljes évadnak, de minden egyes epizódnak is meg kell lennie a maga dramaturgiai ívének, fordulatának és izgalmának - csakhogy a regényben az egymásra licitáló izgalmak, sorsok és csavarok egy idő után elkezdenek szétfolyni.
Nem mindig van meg a hangsúly a szálak között: van, amelyik felületes és láthatóan kapkodva halad, mások jóval több oldalt kaptak, mint kellett volna, így unalmassá válnak. Végül a történetek nagyrészt találkoznak, ettől azonban még nem válnak teljessé. Ráadásul annyi minden történik az egyes szereplőkkel, hogy hiába vannak sokan és sokfélék, a belőlük kirajzolódó tabló valahogy lyukacsos maradt. A könyv üzenete azonban ennek ellenére így is átjön: Alderman nem igyekszik rózsaszínű feminista jövőképet festeni, nem mondja azt, hogy a férfiak eredendően rosszak, a nők pedig jók. Ahogy a könyv címe is utal rá, a regény a hatalomról, annak ember- és világformáló természetéről szól.
De nem csak ez az egyértelmű a könyvben. A hatalom gördülékeny, jó olvasmány, kicsit olyan, mintha Margaret Atwood szellemi hagyatékát egy könnyed nyári olvasmányba öntötték volna. A nagybetűs lényeg a társadalmi mondanivalóról már-már szájbarágósan kristályziszta: az egész regény egy parabola, melyben ha megfordítjuk a női-férfi szerepeket, és a keretet adó jövő-szálat, nagyjából valóban egy történelmi regényt kapunk - csakhogy arról, hogyan váltak a férfiak a hatalom birtokosaivá.
hírlevél
