Könyv

A szuperhősök köztünk járnak

2017.12.15. 08:24
Ajánlom
Bárkiből lehet szuperhős - állítja Tóth Kinga. Elég, ha kicsit máshogy van összerakva, vagy máshogy működik a teste, mint a többieké. Ahhoz pedig, hogy megtapasztaljuk, mennyire máshogy bánnak másokkal, csak be kell feküdnünk egy kórházba. A Holdvilágképűek című új könyvében ebbe a sajátos helyzetbe nyújt bepillantást, miközben igyekszik megteremteni a hidat a betegek és a nem betegek között. Interjúnkban Tóth Kinga beszél arról, érdemes-e így szétválasztani az embereket, de szó esik X-menekről és a masnis kislányok erejéről is.
DSC7826

DSC7826 (Fotó/Forrás: Kaszás Tamás / Fidelio)

– Mire sor került a Petőfi Irodalmi Múzeumban a Holdvilágképűek bemutatójára, már elnyerted a Hazai Attila-díjat és a Margó Fesztivál különdíját. A könyvbemutatót rendhagyóként hirdette a PIM – mennyiben volt az?

– Kollégámmal, Anthony Rayzhekov-val kiválasztottuk a Bőr című szöveget a könyvből, ez adta az egész este vezérfonalát. Trapp Dominika helyben szójabőrt főzött és installált, miközben a mi duo-performanszunk témája is ez volt: a szájban lévő bőr. Elkezdődött Anthony és köztem egy kommunikáció: én hangokat adtam ki, Anthony pedig élőben kódolta azokat, és átalakítva visszaszórta rám. Ő egyébként egy igazi multitalentum, színházi rendező, zeneszerző és performer is, aki hozzám hasonlóan a zajzenében is otthon van. A dialógusunk közben megvalósult egy grafikai installáció is, ahogy alakult ugyanis a kettőnk közötti kommunikáció, úgy változtak a helyszínen a kandallóba kivetített grafikáim is. A kandalló tehát úgy funkcionált, mint egy száj, a benne lévő képek pedig mint az abban változó bőr.

A performansz azt mutatta be, milyen kétségbeesett dialógus zajlik az új bőr, tehát az új identitásod és személyiséged között.

– Ehhez a könyvhöz nem is illett volna egy egyszerű, pódiumról felolvasós bemutató.

– Pedig terveztem ilyet is. Az előző könyvem Németországban jelent meg, a címe Wir bauen eine Stadt, tehát Várost építünk. Ehhez készítettünk egy hangoskönyvet is, ami nagyon hasonló a felolvasáshoz. Annyi volt a csavar a dologban, hogy a Bosch gyárban, ahol befejeztem a könyvet, rögzítettem a gépek és műszerek hangját, ezekből a zajokból pedig aláfestő zenét komponáltam. Valami ilyesmit el tudok képzelni a Holdvilágképűekkel is: egy romantikus, klasszikus könyvfelolvasást. Csak azt nem tudom egyelőre, milyen zene szóljon alatta – nem garantálom, hogy az is romantikus és klasszikus lesz.

– A Holdvilágképűek szövegeit olvasva sokszor eszembe jutott előző köteted, az All machine. Mintha a sorok ritmusa, az atomizált világkép és a gépies szemlélet közös lenne bennük. Mindkettő azt mutatja be, hogyan működnek együtt az egymáshoz illő vagy épp nem illő részek. De míg az All machine egy indusztriál tematikájú válogatás volt, legújabb művedben inkább mutációról beszélsz.

– A két kötet alkotói folyamata eléggé különbözött: már az All machine-nel párhuzamosan elkezdtem dolgozni a Holdvilágképűeken, csak épp németül. Ehhez képest a szöveget nézve inkább az All machine-re jellemző ez a németes, nagyon funkcionalista nyelv. Nagyon belemerültem a gépek és zajok világába, ez inspirálta a könyvet, ami az egyes szövegekhez hasonlóan maga is olyan, mint egy gép: zötyög és zakatol. A Holdvilágképűek viszont egy organikus könyv, amit sokan lírai prózának neveznek, más szerint pedig egyáltalán nem is próza. Nyugaton van erre egy jó kifejezés: flash fiction – talán villám-fikciós prózának fordíthatnánk. Kitaláltam, hogy ezentúl én is így fogom nevezni a kötetet.

DSC7854

DSC7854 (Fotó/Forrás: Kaszás Tamás / Fidelio)

– Előző művedet tehát a gépek és a zajzene inspirálta. Mi volt a helyzet a Holdvilágképűekkel?

– Az alkotási folyamat abból állt, hogy még inkább befelé mentem. Az All machine-ben is előkerül a humanitás, hogyan olvadnak egybe az emberi testrészek a gyári gépekkel, és mindebből hogyan jönnek létre hangszerek. A Holdvilágképűek ezt a fonalat viszi tovább: az átalakuló test, és a gépek viszonya. Hogy ne legyek ilyen költői, mondok egy példát is: a kórházba fekvők teste eleve átesett valami átalakuláson, hiszen ezért kerülnek oda. Ezt a testet aztán tovább formálják, infúziót nyomnak bele, vagy épp ultrahangos képeket készítenek róla, ami szintén egyfajta behatolással jár. A test pedig egyesül ezekkel az őt érő hatásokkal, és máshogy kezd el működni.

Az előző könyvemhez képest ezúttal egészen az atomi szintig lementem: mint a mesében, amikor lenyelnek egy hajót, és az abban utazók így vizsgálják meg testközelből a szervezet működését.

Igyekeztem én is egy ilyet szövegendoszkópiát létrehozni.

– Korábban azt mondtad, a Holdvilágképűek nem lesz megosztó kötet. A díjak valóban ezt igazolják, a fórumokon viszont ugyanúgy lehet jót-rosszat olvasni róla, mint az előző művedről. Sokan például egyszerűen nem értik.

– Az All machine-nél nem is csodálkoztam a fogadtatáson. Olyan dolgokról írtam benne, amit talán csak a zenei világ, annak is egy apró szelete ért és ismer. Ők viszont nagy ünnepléssel fogadták, hogy végre van valaki, aki a zajgépekről és a zajzenéről ír. Kockázatos könyv volt szokatlan és formabontó szövegekkel, úgyhogy nagy bátorság volt a Magvető részéről, hogy mégis bevállalták a kiadást. A Holdvilágképűeket ellenben én egy abszolút romantikus pop-könyvnek tartom. Nem mondom, hogy ez a többségi nézőpont, de táborunk egyre növekszik.

Ha jól megnézed, a szövegekben semmi misztikum nincs. Itthon mintha lenne egy gyors értésre vonatkozó elvárás, egyfajta lustaság az irodalom iránt – lehet hogy ennek tényleg nem felel meg a könyv. Ellenben akik érintettek, tehát vele született betegségekkel és változásokkal élnek, más a genetikájuk vagy az immunrendszerük – rajtuk azt vettem észre, hogy értik és szeretik a Holdvilágképűeket. Egyetértenek velem: az ebben a helyzetben lévőknek egyszerűen ez a nyelve. Egy autoimmun beteget sokszor nem érti a környezete, mert nem tudja kommunikálni a problémáját – nincs meg hozzá a nyelve.

A Holdvilágképűekkel igyekeztem megteremteni ezt a nyelvet. Persze ezzel együtt jár az, hogy akárcsak az érintetteket, a könyvet is nehezebben értik meg a kívülállók.

Ezzel tisztában voltam, de azt hittem, az átmenet könnyebb lesz.

DSC7849

DSC7849 (Fotó/Forrás: Kaszás Tamás / Fidelio)

– Többször elmondtad, mennyire zavar a betegek és betegségek stigmatizálása, ugyanakkor könyvedben a betegségben szenvedők mintha külön szektát alkotnának saját nyelvvel és szokásokkal.

– Ambivalens helyzet, és pontosan ezt akartam megmutatni a kötetben. Az emberek egy csoportja másképp funkcionál, mint a többiek, engem pedig az foglalkoztatott, meg lehet, meg kell-e őket különböztetni külön csoportként. Szabad-e őket elkülöníteni? Én erre azt válaszoltam, hogy igen, a nyelv miatt – mivel nem volt kommunikáció a külvilág és közöttük. Ezekre az emberekre rásütik, hogy betegek, és beteszik őket egy skatulyába. Diagnózisokat ragasztanak rájuk, stigmatizálják őket. Számukra a társadalom nyelve, ez a dominált és leuralt nyelv nem működik, mert nincs többé átjárás.

A könyvben nekem kellett létrehoznom az átjárót. Ehhez viszont el kellett ismernem, hogy ők egy külön csoport. Mindez nagyon érdekes dolgokat vet fel: ugyanis, ha létrehozzuk ezt a hidat, hogy visszaintegrálódhassanak a társadalomba, azzal elismerjük, hogy létezik elkülönülés. Miközben az, hogy mindenképp hozzunk létre csoportokat és dobozoljuk be az embereket, csak a domináns kultúra erőltetése. Abban bízom, hogy a Holdvilágképűek képes megteremteni a hidat, hogy aztán később már ne kelljen külön csoportként kezelni azokat, akik valamiben mások, mint a többiek.

– Ezért hoztál fel példaként olyan képregényfigurákat, mint az X-Men vagy Batman?

– Ez egy személyes, fontos ügy számomra. Máshogy megmutatni azokat a tulajdonságokat, amik elkülönítik egymástól az embereket. Például szupererőként: ha már szó volt szektásodásról, én azt szeretném hangsúlyozni, hogy ez egy szuper csapat, tele nagyon menő tagokkal, akiket az erejük és a különböző csodálatos tulajdonságaik miatt lehet csak megkülönböztetni a többiektől.

– Kiket értesz szuperhősök vagy szupererő alatt? Az autoimmun-betegséget, vagy úgy általában a betegséget?

– Az anyaggyűjtés és az első számú tapasztalatszerzés az immunbetegek között történt. Megvizsgáltam az ilyen emberek életét, górcső alá vettem a sorsaikat. Írás közben viszont igyekeztem általános dolgokról írni: ultrahang, MRGI, és hasonló vizsgálatok már szinte mindenkivel történtek. Gépekre kötnek, tűket szurkálnak beléd anélkül, hogy tájékoztatnának vagy beleszólást engednének. Olyan helyzeteket próbáltam megragadni, amivel mindenki azonosulni tud. Így mindenki a csoport részévé válik, még ha csak időlegesen is. Olyan ez, mint a bőr: egymásra rakódott szövetek, áttűnések, alá-fölé folyások.

Nem kell eltérő genetikai kóddal rendelkezni ahhoz, hogy valaki megtapasztalja a változást a testében. Elég akár egy vakbélműtéten átesni.

DSC7863

DSC7863 (Fotó/Forrás: Kaszás Tamás / Fidelio)

– Mennyire volt nehéz megtalálni mindehhez a nyelvet? Még az immunbetegségek is változatos formában fordulhatnak elő, hát még az általános értelemben beszélsz betegségekről.

– Nehéz volt, és pont azért, mert hiába dolgoztam rengeteg anyagból, ezek mind a domináns kultúra termékei: orvosi anyagok, amiket orvosi nyelven írtak. Ezzel szemben áll a naiv, kicsit bárgyú, gyermeki nyelv, a betegek nyelve.

Ott fekszik például Pista bácsi a kórházban, csövek lógnak ki belőle, a nővér pedig úgy beszél hozzá, mint egy hétéveshez:Nahát, Pista bácsi, hogy érezzük magunkat? Sikerült elmenni vécére?

De ez nem csak az orvosokra és nővérekre igaz, egyszerűen így viszonyulunk a betegekhez. Ez nagyon nincs rendben, az lenne a természetes, ha Pista bácsival is úgy bánna mindenki, mint egy felnőtt emberrel, esetleg elmagyaráznák neki, mi történik vele, milyen gyógyszereket kap, netalántán saját lázlapjába is belenézhetne.

– Visszatérő komment a Holdvilágképűekkel kapcsolatban, hogy hipochondereknek nem ajánlott. Van ma olyan ember Magyarországon, aki a könyvet olvasva nem érezné, hogy itt is fáj, ott is fáj?

– Mindegyikünk máshogy van összehúrozva, és egészen biztos, hogy a normától egy pontban eltérünk – ettől vagyunk azok, akik vagyunk, ez különböztet meg minket. Elég, ha valakinek kettővel több fehérvérsejtje van, és máris eltér az általánostól, máris egy másik csoportba került. Egy pillanat alatt megváltozhat, hogy ki tartozik bele az egészségesnek nevezett sávba.

– A szövegeidben a betegség sokszor olyan a testnek, mint egy jóbarát. Előfordulhat, hogy ha valaki meggyógyul, és eltűnik ez a barátja, akkor hiányolni fogja a betegségét?

– A betegekben rendszerint ott van ez a félelem.

Rengeteg érintettel beszélgettem, és gyakran felvetődött bennük ez a kérdés: így élek tíz-húsz éve, mi van, ha meggyógyulok? Mi történik, ha az, ahogy eddig élte az életét, egyszeriben érvénytelenné válik?

Nem tudja, hogy kell viselkedni nem betegként, nem tud erről az új identitásáról semmit. Hirtelen bele kell illeszkednie abba a társadalomba, ami eddig nem akarta meglátni. Eddig ő döntötte el, mi az, amit megmutat, mi az, amit elrejt magából, de ha meggyógyul, eltűnik az egyik fele, nincs többé rejtegetnivalója. Ettől kevésbé lesz izgalmas, vagy épp undorító? Ezek nagyon is valós félelmek. Mi történik, ha eltűnik valakinek egy szuperképessége.

– Milyen szuperképességeket adhat egy betegség? Rájöhet teste működésére, vagy észrevesz magán olyat, amit azelőtt nem?

– A Holdvilágképűekben a vámpírokat hozom fel példaként – máshogy működnek, mint az átlagemberek, de hihetetlen kifejlett érzékeléssel rendelkeznek. De ez a hétköznapi életben is megfigyelhető, én például rövidlátó vagyok, de ezt kompenzálja a fülem: hiperérzékeny és abszolút hallásom van, talán ezért is foglalkozok zajzenével és hangköltészettel. Van ennek egy szociális vonatkozása is: aki felfokozott érzékekkel rendelkezik, az az emberi kapcsolatait is máshogy éli meg, gyorsabban lát át dolgokat, vagy jobban belelát helyzetekbe, a másik emberbe. Ezek mind szuperképességek.

–„Az én szemszögem a masnis, tapsoló kislány kegyetlen szemszöge. A mosolygós, rácsodálkozó erőszak érdekel, a naivitásba csomagolt nagyon pozitív erőszak.” Mit jelent ez?

– Ezzel annyira elégedett vagyok, hogy már nem is tudom, hogy sikerült ilyet mondanom!

DSC7796

DSC7796 (Fotó/Forrás: Kaszás Tamás / Fidelio)

– Remekül hangzik, csak az nem világos, mit értesz ez alatt.

– A masnis kislány az a Pista bácsi, akiről beszéltem. De nem feltétlenül a kórházi szituációban, lehet ez bármilyen domináns helyzet, egy párkapcsolat, egy iskola, vagy egy másik intézmény. Ez a kislány bekerül egy sémába, ahol fizikai megjelenése, gondolatai, vagy bármi miatt alárendelt szerepbe helyeződik. Ebben a szerepben viszont lehet játszani, fel lehet erősödni, kifejleszteni a szuperképességeket, figyelni és értelmezni a körülötte zajló játékot, kitalálni a helyzet izgalmát. Ha ez megtörténik, ki lehet törni az elnyomás alól, és egyensúlyba lehet hozni a kapcsolatot a felek között.

Nem vagyok híve az erőszakos visszadominálásnak, se az elnyomásnak – én az egyensúlyban hiszek.

Hányszor megtörténik, hogy az ember alárendelt szerepbe kerül, diákként, vagy akár szexuális értelemben, nőként és férfiként is. Az idézet azt jelenti, hogy ebből ki lehet törni, el lehet érni az egyensúlyt. Csak fel kell erősíteni a képességeinket, és fel kell vértezni magunkat – hogy aztán szembesítsük az elnyomót, megkérdezzük tőle, miért viselkedik így.

– Ez a pozitív erőszak?

– Én ezt értem alatta: hogyan éred el, hogy a másik is megértse, hogy amit csinál, az neki is és neked is rossz. Ahhoz ugyanis, hogy egy helyzet megváltozzon, mindkét félnek meg kell értenie a másikat.

Programkereső

Legnépszerűbb

Zenés színház

10 érdekesség a ma 75 éves Marton Éváról

Június 18-án ünnepli hetvenötödik születésnapját Marton Éva Kossuth-díjas operaénekes, a Magyar Szent István-rend birtokosa, a Corvin-lánc kitüntetettje, a nemzet művésze.
Zenés színház

Díjakkal ismerte el művészei munkáját az Operaház

A 2017/18-es évad zárásaként a Csillagóra Gálaesten az intézmény legrangosabb kitüntetéseit adták át, először jutalmazva Balett- és Énekkari Kamaraművészt is.
Vizuál

Makulátlan pálya - a színész, akinek minden filmjét Oscarra jelölték

Marlon Brando? Daniel Day-Lewis? Esetleg Jack Nicholson? Valószínűleg ők ugranak be először, ha minden idők legjobb színészére gondolunk. Pedig a legtökéletesebb filmográfiája valószínűleg John Cazale-nak volt - ehhez azonban sajnos korai halála is hozzájárult.
Zenés színház

Spontán, közös énekléssel zárult a miskolci operafesztivál

Dupla gálakoncerttel, utcabállal, remek hangulatban ért véget tegnap este a 18. Bartók Plusz. A friss Kossuth-díjas Sümegi Eszter még meg is énekeltette a Miskolci Nemzeti Színház közönségét.
Vizuál

Száz év magyar plakátjai a Magyar Nemzeti Múzeumban

Sör és vetőmag plakátok, színházi és politikai hirdetések is megtalálhatóak a Tolongó idők című időszaki kiállításon.

Támogatott mellékleteink

Ezt olvasta már?

Könyv kányádi sándor

Versei minden nap velünk vannak

Nagyon fontos szerepet játszott a Kaláka együttes életében, szinte nincs nap, hogy ne játszanánk valahol megzenésített verseiből - mondta Gryllus Dániel, a zenekar vezetője a 89 évesen szerdán elhunyt költőre, Kányádi Sándorra emlékezve.
Könyv gyász

Elhunyt Kányádi Sándor

A Kossuth-díjas költő 89 éves volt.
Könyv képregény

Lorántffy Zsuzsanna, a képregényhős

A Nyugat + zombik alkotója 1655-be teleportálja magát, hogy beszámoljon Apáczai Csere János és II. Rákóczi összetűzéséről. A képregény csak lazán épít a történelmi tényekre, inkább sajátos humorú kedvcsináló.
Könyv

"Hollywoodban úgy tartották: ezek a közép-európaiak, ezek tudják a szakmát"

Volt idő, amikor referenciának számított Hollywoodban, ha valaki Közép-Európából származott - mondta el Muszatics Péter, akinek a jelenségről írt könyve most, a Könyvhétre jelent meg. A beszélgetésből az is kiderül, hogy a régióból származó filmesek hatása még mindig kézzel tapintható az amerikai filmeken.
Könyv

Ezek voltak a tavalyi év legjobb és legszebb gyerekkönyvei

Átadták az ÉV Gyerekkönyve valamint a 2017-es Szép Magyar Könyv díjakat - elismerést kapott többek között Sepsi László és Péczely Dóra is.