A boszorkány a leggyakrabban előforduló lény a magyar folklórban. Központi jelentőségű hiedelemalak, de mesei alakként is viszonylag gyakori, számos tündérmese epizódszereplője. Sajátos, kettős figura: elsődlegesen ártó szándékú ember, aki rendelkezik bizonyos mágikus tudással és természetfeletti képességgel, esetenként azonban démonikus lényként is megjelenhet. A nagy sikerű Bestiarium Hungaricum alkotói, Magyar Zoltán, Németh Gyula és P. Szathmáry István új kötetükben, a gazdagon illusztrált Magyar boszorkánykönyvben néphitünk meghatározó alakját mutatják be. A Maleficiarium Hungaricum elvezet a boszorkánymondák népköltészeti univerzumába, a benne közreadott történetek pedig megjelenítik a magyar kulturális örökség legfontosabb ide tartozó motívumait és témacsoportjait.

Magyar boszorkánykönyv – Maleficiarium Hungaricum (Fotó/Forrás: Cser Kiadó)

A kötet közérthetően, sok-sok példán keresztül vezeti el az olvasót a magyar hiedelemvilág egyik legizgalmasabb területére, a már közismert toposzokat új, helyenként meglepő, máskor mulattató részletekkel árnyalva. Cikkünkben öt izgalmas részletet emelünk ki, olyan új információkat, amelyek megleptek minket a könyv olvasásakor.

1. Vasorrú bába ≠ boszorkány

A többség számára valószínűleg újdonság lehet, hogy a vasorrú bába nem egyezik meg a boszorkánnyal. Igaz, a két fogalom mára lényegében egybeforrt, de mint arra a kötet rávilágít, „a vasorrú bába alakját folklorisztikai szempontból tágabb kultúrtörténeti háttér és értelmezési mező övezi”. Már a megnevezése is változatos, helyenként vasbábaként vagy vasfogú bábaként is említik. A magyar néprajzi irodalomból a 19. századtól felbukkannak elméletek, amelyek a vasorrú bábában mitológiai alakot, ősmagyar istenasszonyt vélnek felfedezni, de a név és a nemzetközi párhuzamok alapján népköltészeti jelentősége van. A kutatók korábban úgy vélték, karaktere szláv eredetű lehet, ám a legfőbb attribútuma, a vasorr nem része a környező szláv népek folklórjának. Ezzel szemben megtalálható több keleti, belső-ázsiai, szibériai epikus hagyományvilágában – e változatokban többnyire rézorrú banyaként szerepel. A vogulok erdei szellemet tiszteltek benne, az obi-ugorok pedig a fából faragott képmásának áldozatot is bemutattak: a bábu kiálló orrát bádog- vagy rézlappal fedték be, hogy ellenálljon a fagynak és az esőnek.

Illusztráció a Magyar boszorkánykönyvből (Fotó/Forrás: Cser Kiadó)

2. Jézus és az asszonyok

Bár a boszorkányokra gykakran ártó, gonosz, az ördöggel cimboráló alakokként gondolunk, a keleti magyar nyelvterületeken, a székelyek és a csángók körében létezik olyan népköltészeti hagyomány is, amely szerint a boszorkányság valójában az isteni rend része, mivel tudományukat magától Jézus Krisztustól kapták. E mondatípus visszatérő eleme, hogy a keresztet cipelő vagy a keresztfán függő Megváltótól egy vagy több asszony természetfeletti hatalmat kér. Jézus teljesíti a kívánságukat, de figyelmezteti őket, hogy soha nem fogják meglátni az Isten országát. Egy másik változat szerint Jézus azért jutalmaz meg néhány asszonyt, mert azok szánalomból eltakarják meztelen ágyékát.

A Jézus Krisztustól kapott tudomány – illusztráció a Magyar boszorkánykönyvből (Fotó/Forrás: Cser Kiadó)

3. A túrót okádó boszorkány

A könyvben olvashatunk tejelvevő, alakváltó, ármánykodó, vérszívó vagy épp tojást rakó boszorkányokról is, de talán az egyik legfurcsább hiedelem a túrót okádó boszorkány. E típus szerint egy asszony hétről-hétre rengeteg túrót visz magával a piacra, annak ellenére, hogy mindenki tudja, csak két, igen hitvány tehene van. Egy alkalommal azonban otthonában elfelejti behajtani a zsalugátert vagy az utcaajtót, ezért egy arra járó ember észreveszi, hogy a boszorkány a fateknő fölé hajolva okádja a túrót, vagy más változatokban az általa kihányt túrót tölti abba a lepénybe, amellyel vendégeit szokta kínálni és amelyet a vásárban is árul. A szerző szerint ez a narratívatípus főként a palócok lakta vidéken terjedt el, és értelmezhető eredetmagyarázó hagyományként. Erdélyi területeken ismert egy ennél is drasztikusabb variáció – maradjunk annyiban, hogy azt a túrót sem fogyasztanánk szívesen.

Túrót okádó boszorkány – illusztráció a Magyar boszorkánykönyvből (Fotó/Forrás: Cser Kiadó)

4. Elfelejtett máglyák

A kötet a boszorkányok haláláról szóló hiedelmek kapcsán kitér arra, hogy bár „a 16-18. században számos helyen lobbantak fel a máglyák a Kárpát-medencében, és kevés olyan boszorkányper van, amelynek felmentés lett a végkimenetele”, az égetéseknek alig van nyoma a folklórban. Még Szegeden is elhalványult az autodafék emléke, ahol egyébként 1728-ban tucatnyi embert ítéltek máglyahalálra egyszerre. A perekre vonatkozó folklóradatok jelentős részét két-három emberöltővel később jegyezték fel először. Meglehet, a konkrét boszorkányégetések történetei nem maradtak fenn, de azok helyszíneit számos esetben ismerjük. Ilyen a már említett szegedi Boszorkány-sziget, a marcali Bábaégető, az érendrédi és tiszaeszlári Égető-halom, a nagykállói Égető-hegy, a hosszúmezői Égető-domb, a nagykőrösi Boszorkányégető-gödör/Sültasszony gödre vagy a békési Bódisné halma és a kerlési Gitta gödre. A magyar nyelvterületnek egyetlen része van, ahol nem ismertek hasonló hagyományok, ez pedig Moldva, amelynek fő oka az lehet, hogy az ortodox kultúrkör sajátosságai miatt toleránsabban viszonyultak a mágikus specialistákhoz. 

A boszorkány temetése – illusztráció a Magyar boszorkánykönyvből (Fotó/Forrás: Cser Kiadó)

5. A katonákat teremtő boszorkány

A 20. századra vált önálló mesetípussá az a történet, amelyet manapság Mirkó királyfi címen tart számon a néprajztudomány. E népi elbeszélés szerint édesapja kérésére egy királyfi elindul megkeresni annak fiatalkori barátját, aki az üveghegyeken túl él. Vándorlása közben egy selyemréten párbajt vív egy vitézzel, akiről kiderül, hogy éppen az ő keresésére indult. Ketten együtt megölik a selyemrét összes rájuk támadó katonáját, de bármennyit is pusztítanak el, kétszer annyi terem helyettük. Hosszas küzdelem után jutnak el a vidék felett uralkodó boszorkányhoz, aki mágikus erejénél fogva szövőszéken szövi és rokkán fonja a katonákat. A katonákat teremtő boszorkány alakja kapcsán érdekes párhuzamra hívja fel a figyelmet a szerző, ez az epizód ugyanis áttételesen emlékeztetheti a fantasyrajongókat A Gyűrűk Ura Vasudvardjában varázserővel „teremtett” orkokra, akik aztán a világ elpusztítására törnek. A Mirkó királyfi boszorkánya egyedülálló a magyar népmesekincsben, távoli analógiái ugyanakkor ismertek. A 18. századi első felében lefolytatott máramarosszigeti boszorkányperekben ugyanis gyakori vád volt, hogy az asszonyok agyagból egereket készítenek, majd lelket lehelnek beléjük, és azok segítségével rontják meg haragosaikat.

Katonákat teremtő boszorkány – illusztráció a Magyar boszorkánykönyvből (Fotó/Forrás: Cser Kiadó)

Fejléckép: Illusztráció a Magyar boszorkánykönyvből (Forrás: Cser Kiadó)