2020-ban jelent meg első regényed, és habár előtte már több irodalmi folyóiratban is publikáltál, de az íróvá válás útján mégiscsak határátlépés az, amikor a könyvesboltokban viszontlátod a nevedet. Mi volt előbb, maga a könyv iránti vágy vagy a történet?
Gyerekként naplót vezettem és pár éve, amikor költöztünk, a kezembe került egy olyan szöveg, amit negyedikes koromban írtam. Abban a három alteregóm – Orsolya, Alexandra és Krisztina – arról beszélgettek, hogy ki milyen köteten dolgozik éppen. Illetve arra is emlékszem, hogy bárhová utaztunk a családommal, elképzeltem, ahogy ülök a helyi pályaudvarok kávézóiban, és az ott megforduló emberekről írok. Tehát valószínűleg már fiatalon is megvolt bennem a vágy, csak eltemettem magamban, nem volt elég önbizalmam és hitem előhozni.
A Mély levegő esetében először megképződött bennem a kezdő jelenet és valójában ez íródott tovább, bár először nagyon más történetnek indult, más hangsúllyal.
Ezen a ponton találkozott a regény iránti vágy és a történet, pusztán az egyik nem lett volna elég ahhoz, hogy megszülessen a könyv.
Halász Rita (Fotó/Forrás: Máté Péter/Jelenkor Kiadó)
Elsőkönyves szerzőként milyen kihívásokkal szembesültél?
Ami számomra nehézséget okozott, az nem az irodalmi élethez kötődik, sokkal inkább a mindennapokhoz, hiszen nem tehettem meg, hogy akkor és úgy alkotok, ahogyan szeretnék. Össze kellett egyeztetnem az írást a családdal és a munkával, így
megfelelő pillanat nem volt, a pillanatokat kellett olyanná tennem, hogy megfeleljenek az írásra, akár hajnalban vagy késő este.
Talán, ami ebben a legnehezebb volt, hogy „ki-beléptem” a szöveg világából, és amikor úgy éreztem, hogy elkap a lendület, és legszívesebben csak írnék, akkor sem tehettem meg, hogy mindent kizárok. Ezt meg kellett tanulnom, illetve azt is, hogy muszáj türelmesnek lennem magammal és a szöveggel szemben is, nem siettethetem a könyv elkészültét.
Irodalmi oldalról nézve hagyományos utat jártam be. Írószemináriumokon vettem részt, majd elkezdtem publikálni folyóiratokban, végül 2019 februárjában megjelent a Mély levegő első fejezete a Jelenkorban folyóiratban – és Darvasi Ferenc, aki a könyv szerkesztője is lett, beajánlotta a kiadónak.
Amikor elkezdtem olvasni a Mély levegőt, rögtön az volt az érzésem, hogy a te történeted ott kezdődik, ahol a legtöbb könyv véget ér, amikor Ibsen Nórája kilép az ajtón…
Kezdetben nem volt egyértelmű, hogy innen indítok, sokáig gondolkoztam rajta – felvetődött, hogy jóval korábbról kezdődjön és az is, hogy sokkal későbbről –, olyan pillanatot akartam megragadni, ami kellően sűrű, irodalmilag termékeny. Úgy érzem, a kezdő jelenet sok mindent előrevetít, hiszen rögtön látjuk a családot, a gyerekeket, és az első mondat, hogy „Anya, mesélj! Nem válaszolok.” jó felütés.
A könyv borítóján egy Samantha French-festmény látható. Művészettörténészként egyértelmű volt, hogy a képzőművészetből merítesz?
A kiadó borítótervezője, Féder Márta több ötletet is küldött, és közte volt ez a festmény is, ami több szempontból is megfogott. Egyrészt nagyon hangsúlyos a nő nyaka – ami a könyvben is fontos motívum –, a rajta lévő sötét árnyéktól az egész megjelenése férfiassá válik. Másrészt minden jóérzésű embert zavar az orra alatti buborék, hiszen roncsolja a szép női arcot, és ez párhuzamba állítható azzal, hogy a főszereplő karakterét én is tudatosan kicsit lerontottam. Tetszett, hogy
nem lehet pontosan tudni, hogy ez a nő éppen most merül le a víz alá, vagy már elrugaszkodott lentről, és felfelé készül.
Halász Rita: Mély levegő könyvborító (Fotó/Forrás: Jelenkor Kiadó)
A vizualitás a regény nyelvezetében is visszaköszön, sokszor Vera, a főhős képszerűen ír le helyeket, alakokat, ezért sok esetben forgatókönyvszerűvé/filmszerűvé válik a szöveg.
Első lépésben filmben gondolkoztam, peregtek a fejemben a filmkockák, és írás közben kívülről, egyfajta mindent látó kameraként követtem Verát.
Megjelent előttem, ahogyan Andival ülnek a ’80-as években a buszban az osztálytársak gyűrűjében, és épp szendvicset cserélnek. Később úgy döntöttem, film helyett inkább a regényírással próbálkozom, de mindenesetre megérezhetett az eredeti koncepcióból valamit Vogel Eszter és a Black Lemon Films gyártócég, mert megvették a könyv megfilmesítésének jogát, és szeretnének készíteni belőle egy hatrészes minisorozatot.
A könyv kíméletlen pontossággal mutatja be, hogy az ami egykor szerelem volt, milyen üressé és rombolóvá válhat. A házaspár, Vera és Péter közti eltávolodást nyelvileg is hangsúlyozod, mintha a gondolkodásmódjukból kreáltad volna meg a szóhasználatukat. Péter modoros (a hó hullik, nem esik), aki hamis képet mutat a külvilág felé, melynek legerősebb eleme a súlyos szavak játékos köntösbe bujtatása – így lesz a pofonból koki és tasli.
Nagyon fontos volt számomra ez a nyelvi játék, hogy így mutassak be személyeket, helyzeteket, és hogy Vera egy olyan szereplő legyen, aki reflektál ezekre, megkérdőjelezi a kimondott szavakat, szófordulatokat. Valóban elkülönül Vera és Péter nyelvhasználata, még akkor is, ha lehet látni, hogy valaha volt egy közös eredőjük, viszont később eltérő irányba mentek, és ez a beszédükben is érződik. Emellett megjelennek a regényben különböző nyelvi regiszterek, mesei betétek, jogi szövegek, valamint idézetek a Bibliából, imaszövegekből és a Csillagok háborújából.
A Mély levegő egy év eseményeit dolgozza fel, téltől télig tart a cselekmény, miközben a főhős összes kellemes emlékét a nyárhoz kapcsoltad, míg a fájdalmakat, nehézségeket a télhez.
Volt olyan pillanat, amikor a könyvnek az lett volna a címe, hogy Nincs tavasz, ami valójában nem arra utalt, hogy ténylegesen nem jön el a tavasz, hanem az átmenetnélküliségre.
Amikor az ember válik, sokszor tesz szélsőséges dolgokat, és ennek metaforája a forró nyár és a hideg, dermedt tél. A legutolsó fejezetben érezzük azt, hogy újra lehet tavasz, van remény az újjászületésre.
A történetben párhuzamosan fut a valóság és a Vera fejében kreált fikció – a „mi lett volna, ha” helyzetek és mondatok sokasága – amely a bírósági tárgyaláson csúcsosodik ki, ahol már egyfajta kafkai világ jelenik meg.
Nagyon érdekes, amit mondasz, mert amikor a szerkesztőm a tárgyalásról szóló részt olvasta, megjegyezte, hogy a sáska nagyon kafkai, biztosan benne akarom-e hagyni. Nekem ez eszembe sem jutott. Egy középkori misztikus szent, Hildegard von Bingen látomásában szerepelt az emberarcú sáska, ami mélyen megmaradt bennem. (Ha most írnám a regényt, biztosan poloskák lennének, mert éppen azokkal küzdök.)
Hildegard von Bingen (Fotó/Forrás: Hulton Archive/Getty Images Hungary)
Azt tudtam, hogy a regény végén szeretnék egy bírósági tárgyalást, ahol az általad is említett két világ találkozik, mintegy csúcspontként. Szeretem a tárgyalásokra épülő amerikai filmeket, tetszik a jogi nyelvezet nehezen érthetősége, azt gondolom, abban is van valami egészen szürreális.
A kötetben megjelenik a családon belüli erőszak témája is, de a szöveg szintjén a verbális abúzus, annak megnyilvánulásai és személyiségroncsoló következményei jóval hangsúlyosabbak. Nem tartottál attól, hogy a fizikai erőszak megjelenítésével automatikusan az kerül a fókuszba?
Valóban erős szál, és érzékelem is, hogy sokakban ez marad meg, ezért mindig nagyon boldog vagyok, ha valaki ezen túllát, mert én sem érzem azt, hogy ez állna a középpontban. Közben azt is megértem, hogy ez jól megfogható, lehet róla beszélni, kérdéseket feltenni. A Mély levegő nem egy pszichológiai vagy önsegítő könyv, bár sok olyan visszajelzést kapok, hogy valakin segített a könyv, de nem ez volt a cél. A szövegből indultam ki, irodalmilag érdekelt, hogy mit lehet kezdeni egy ilyen témával.
Fontos volt, hogy ne legyenek szélsőséges karakterek, még ha néha viselkedhetnek szélsőségesen. Természetesen sokkal könnyebb úgy állást foglalni, ha a bántalmazó egyértelműen szörnyeteg, míg az áldozat jó és feddhetetlen, de akkor elveszíti a történet az életszerűségét.
Miért döntöttél úgy, hogy a könyv minden szereplőjének adsz nevet, kivéve a gyerekeknek? Ráadásul kimondott nemük sincsen, sőt mintha direkt játszanál a nemi sztereotípiákkal is.
Ez azért alakult így, mert amikor készült könyv, elvittem a József Attila Kör írószemináriumára az első fejezetet, és mivel még nem találtam ki jó nevet a gyerekeknek, így csak annyit írtam: a kicsi és a nagy. A szöveg első részében a kisebbik gyerek egy fakockával megüti az óvodástársát és szemináriumvezetőnk azonnal fiúként kezdett el róla beszélni. Ez meglepett, mert én lányként képzeltem el, viszont izgalmasnak tartottam azt, hogy az agresszió miatt rögtön fiúnak gondolják.
Azóta sok kritikában olvastam, hogy abból is látszik, hogy Vera mennyire elhanyagolja a gyerekeit, mert még nevük sincs. Ez is egy olvasat, és valójában teljesen mindegy is, hogy én csak azért választottam ezt a megoldást, mert megtetszett és úgy éreztem, jobb lesz így a szöveg, gyereknevek nélkül.
Hogy hívták volna őket?
Sári és Rózi.
A víz mint motívum nemcsak a borítón jelenik meg, hanem végigfut a regényen is, mintegy találkozási pontja mindannak, amiről írsz.
Jó analógiának éreztem Vera lelkiállapotára, ahogyan sportolás közben az izmok megfeszülnek és elernyednek. Kezdetben sokféle mozgásformát belesűrítettem a szövegbe. Az, hogy végül az úszás lett a fő motívum, részben a férjemnek köszönhető, aki rámutatott, hogy azok a részek a legerősebbek. Egy korábbi szövegem kapcsán sok úszásoktató videót néztem, valószínűleg azért működött ott jobban a nyelv. Ahogy kiválasztottam, minden összeállt. A levegővétel nehézsége, a kis hableány története Andersentől, mint mesei betét, vagy akár az óceán fenséges és félelmetes víztömege, amit Vera a portugál tengerparton bámul.
A nő a vízben motívuma tulajdonképpen összerántotta az egészet.
Ez lehet, hogy visszafelől nézve teljesen egyértelmű, de akkor, ott, nem volt az.
A levegővétel nehézségét a kokainfogyasztással is tematizálod.
Eredetileg Vera ivott volna, de rájöttem, hogy annyira foglalkoztat az alkoholizmus témája, hogy inkább egy másik könyvben dolgozom fel részletesebben. A marihuánát túl súlytalannak éreztem, a heroin pedig nem illett a történethez, így a kokaint választottam, ami az egész légzésnehézségen túl behozta a szövegbe a szexualitást is.
Henry Fuseli svájci festőművésznek van egy A rémálom című festménye, amely egy ágyon fekvő nőt ábrázol, akinek lelóg a feje, fehér ruhája szinte vakít és egy kitágult orrlyukú ló nézi. Azt nem lehet tudni, hogy a nőalak alszik-e vagy halott, de a mellkasán gubbaszt egy démon, és valahogy én is így képzeltem el Vera lelkiállapotát, hogy a mellkasában érzett szorítást, nehézlégzést szintén egy ilyen kis alak okozza.
Henry Fuseli: A rémálom (Fotó/Forrás: Wikipédia)
Már dolgozol a második könyveden. Mennyire motivál, vagy éppen ró rád magas elvárásokat a Mély levegő pozitív szakmai visszhangja? Illetve érzed-e azt, hogy rutinosabb íróvá váltál?
Most megnyugvást érzek, és már tudom, hogy különböző élethelyzetekben eltérő módon megy az írás, amitől nem kell megijedni.
Vannak termékenyebb és sivárabb időszakok.
A második könyvön dolgozni nagy élmény, olyan témát találtam ki, ami hatalmas kihívás számomra, rengeteg problémám van vele és sok a megválaszolatlan kérdés. Mindenki azt mondja, a második könyv a nehezebb, az elsőnél még megengedőbb a kritika, de ezen igyekszem nem stresszelni. Persze azért néha eszembe jut, hogy mi van, ha nem sikerül, amit kitaláltam, ha nem működik majd a szöveg.
Nyáron, a zalai Margó Irodalmi Fesztiválon hallgattam egy beszélgetést Nádas Péterrel, aki elmondta, hogy amint befejezte az Emlékiratok című könyvét, azonnal elkezdte a Párhuzamos történeteket, mert az Emlékiratok számára kudarc volt. Lehet, ezt egyedül ő érzi így, de jól mutatja, hogy az egyetlen megoldás ez: bármi lesz is, folytatni kell tovább.
Fejléckép: Halász Rita (fotó: Máté Péter/Jelenkor Kiadó)
hírlevél
