Korábban, ha azt kérdezte volna valaki, ismerek-e olyan írót, aki alig tíz-tizenöt oldalban is képes egy regény illúzióját kelteni, talán egyedül Jorge Luis Borges nevét feleltem volna. Most azonban kénytelen vagyok felvenni erre a listára Alice Munrót is. A Nobel-díjas kanadai író magyar életműkiadása 2006-ban indult el a Park Kiadónál, a sorozat utolsó darabjaként pedig nemrég megjelent a Valamit el akartam mondani című novelláskötete, amely eredetileg 1974-ben látott napvilágot. Most Kada Júlia fordításában olvashatjuk magyarul.

Bár a kötetben található tizenhárom novella többnyire más és más témát dolgoz fel, de összeköti őket a szerző jól átgondolt narratív koncepciója, amelyhez fegyelmezetten tartja magát. Ennek a megközelítésnek az egyik legfontosabb eleme, hogy Munro történeteiből hiányoznak a drasztikus gesztusok, a hatalmas, üvöltő katarzisok, a tragédiákba hajló események, annak ellenére, hogy szinte kivétel nélkül általános emberi traumákról, sorsokat megpecsételő sebekről, élethosszig cipelt terhekről szólnak.

– épphogy csak sejteti, hogy az elmondottaknak komoly, a látszólagosnál jóval nagyobb tétje van. Ettől a megoldástól pedig nem egyetlen nagy, hanem ezernyi apró rejtély burjánzik el minden egyes novella után a fejünkben. Márpedig misztérium nélkül, azt hiszem, nincs is jó könyv.

Alice Munro: Valamit el akartam mondani (Fotó/Forrás: Líra Könyv)

A kötet legtöbb szövegében a – többnyire bántóan átlagos és hétköznapi – elbeszélő egyes szám első személyben idéz fel egy történetet saját vagy még gyakrabban valaki hozzá közel álló életéből. A novellák népszerű, jól átélhető és mindenki által ismert témákat dolgoznak fel, szó esik például féltékenységről, irigységről, első szerelemről, gyászról, halálról, művészetről vagy a szexualitással és saját testükkel ismerkedő fiatalokról. Munro azonban nem azért írja meg ezeket a sztorikat, hogy ezekről a jelenségekről állítson valamit, sokkal inkább az érdekli, hogyan határozzák meg az egyén életét bizonyos események, amelyek a felszínen ártalmatlannak, általános történetnek tűnnek. Pedig – szűrheti le az olvasó a kötetet olvasva – valamennyi szorongásunkat, félelmünket, örömünket ezek az apró történések határozzák meg.

A szerző tényleg úgy ír, mintha nagyregényre készülne. Munro szinte szemtelen kiszámíthatatlansággal ugrál az időben, nagyívű kitérőket tesz, újabb és újabb mellékes karaktereket hoz be, mintha legalább többszáz oldalnyi terjedelemmel dolgozna – ezért néha egészen meghökkentő szembesülni azzal, hogy hamarosan a szöveg végére érünk. Remek emberismeretről tanúskodik, hogy

Mondatai mindvégig fuvallatkönnyűek, amelyek időnkénti dísztelenségük ellenére is hatásosak és szépek, észrevétlenül sodortatják magukkal az olvasót. Mindeközben legalább épp olyan fontosak azok a sorok, amelyek annak ellenére vannak benne a novellákban, hogy Munro nem írja le őket.

Alice Munro (Fotó/Forrás: J. Munro / Nobelprize.org)

Hogy egy tizenhárom novellából álló kötetről is lehetséges úgy beszélni, mintha egyetlen szöveget elemeznénk, erős koherenciát jelez. Ennek köszönhető az is, hogy az írások színvonala cseppet sem ingadozó, bármely történetet említhetnénk a fentiek igazolására. Talán a kötet legizgalmasabb, érzelmileg leginkább összetett novellája a Megbocsátás a családban, amelyen keresztül a családi kötelékek titokzatos hálója, azon belül pedig a testvérek közti rivalizálás anatómiája, anya és gyermekek viszonya tárul fel. Ebben az elbeszélő, Val gyerekkora óta szenved semmirekellő öccse, Cam miatt, aki nemtörődömségével szerinte folyamatosan szégyent hoz a családra. Egy nap azonban, amikor anyjuk kórházba kerül a fiú hibájából, Cam vallási szektájával egy furcsa táncot ad elő a gyógyulásért. Az orvosok legnagyobb bámulatára az anya valóban felépül, Valnak pedig meg kell küzdenie magában azzal az érzéssel, hogy valójában csalódott, amiért az édesanyjuk életben maradt, hiszen így Cam ismét megússza – éppúgy, ahogy mindent mindig megúszott az életben.

Szinte egy álom erejével ér fel a Talált csónak című novella, amelyben Munro egészen az utolsó mondatig képes elleplezni a történet valódi súlyát: egészen addig ugyanis úgy tűnik, mintha csak a mindenkori fiatalság természetes szépségéről, a világgal és önmagukkal ismerkedő tinédzserek sugárzóan ártatlan szabadságáról szólna. Végül azonban megsejthetjük, hogy

A történet két barátnőről szól, akik árvíz idején egy törött csónakra bukkannak, amelyet a kiáradt folyóban fürdő fiúosztálytársaik hazavisznek és megjavítanak. Amikor elkészülnek, a fiúk és a lányok együtt útra kelnek vele, és egy mező melletti, elhagyatott állomásépületnél kötnek ki, ahol hamarosan felelsz vagy merszet játszanak. A fiúk javaslatára mindenki meztelenre vetkőzik, és az izgalomtól kirohannak a mezőn keresztül a folyóba. „Úgy érezték magukat, mintha egy szikláról készülnének leugrani és repülni. Mintha olyasmi történne velük, amihez fogható még sose történt, és ennek a csónakhoz volt köze, meg a vízhez, a napfényhez, a sötét, romos állomásépülethez és egymáshoz. Ha egymásra gondoltak, már nem is a nevek és személyek jutottak eszükbe, hanem visszhangzó sikolyok meg tükröződések, mind merészek voltak, fehérek, harsányak meg botrányosak, és gyorsak, akár a nyíl.”

Miután kimásznak a partra megszárítkozni, a fiúk hazaindulnak, szemben az árral, a lányok pedig ott maradnak az égető kérdéssel: Mi van, ha kifecsegik, ami történt? Majd letagadják, feleli a másik. Munro hátborzongatóan szépen fejezi be novelláját:

Munro módszeresen a jéghegy csúcsát írja meg. Novelláiban újra és újra bizonyítja: mindaz, amit a másik emberből láthatunk, csak részlet, fantomkép, mert az igazi, rejtett személyiséget valójában ezernyi apró, felderíthetetlen esemény alakítja, lassan és észrevétlenül, ahogy a szél és a víz formálja a kőzeteket. Ha kézbe vesszük könyvét, hamarosan kedvünk támad megismerni barátaink és családunk valamennyi el nem mondott történetét.

Fejléckép: Alice Munro (Fotó/Forrás: Alice Munro Facebook-oldala)