Alkotás vagy az élet hívása? – Lukács György megemészthetetlen öröksége

1984-ben a Magvetőnél jelent meg Nagy András esszéregénye Kedves Lukács címmel, amely egy különleges „bűntényt” beszél el. Seidler Irma festőnő 1911. május 18-án a Margit hídról a Dunába vetette magát. A művésznő nevét az a tény őrizte meg az utókor számára, hogy bonyolult, beteljesületlen és végül pusztítóvá lett szerelmi kapcsolata volt az ifjú Lukács Györggyel. A kötetben Nagy András dokumentumokra és saját írói fantáziájára támaszkodva kísérli meg kibogozni az egyszerűnek látszó történet nagyon is bonyolult szálait. Közben pedig elénk állítja a művészetfilozófus személyiségfejlődésének ezt a minden bizonnyal igen döntő mozzanatát.

A regényben megelevenedő történet idején Lukács György 24 éves volt. Hasonló korban járt az anyaggyűjtés, az írás korszakában a szerző, Nagy András is, aki a Magvető Kiadó szerkesztője volt ekkor. Már egyetemi évei alatt rendkívüli hatást gyakorolt rá Lukács György munkássága, s – az egykori tanítványai elbeszéléseinek révén – lenyűgöző egyénisége is. Számos anekdotát hallott az öreg bölcsről.

Nagy András: Kedves Lukács (Fotó/Forrás: Libri)

Az ötlet végül is Firenzében született meg bennem – kezdi a könyv megszületésének magyarázatával. – Ösztöndíjjal Olaszországban jártam, s Firenzében több magyar íróval beszélgetvén, arról kezdtünk elmélkedni, miért gyakorol ez a város olyan állandó és erős vonzerőt a magyar szellemiségre. Akkor jutott eszünkbe, hogy Lukács és Seidler Irma szerelmének legszebb fejezete is ehhez a helyhez kötődik. A téma elragadott s hazatérésem után tanulmányozni kezdtem az idevágó műveket.

Milyen könyveket használt forrás gyanánt?

Először is A lélek és a formák című esszékötetet, amelyet Lukács Seidler Irmának ajánlott. Ebben a műben a szerelem minden fázisa tükröződik. Nagy segítségemre volt a filozófus 1910-11-ben született Naplója. Ez önvallomások sorozata a szerelemről és az általa írott vagy írandó művekről. Haszonnal forgattam Lukács 1902 és 1917 közötti levelezését, Balázs Béla naplóját, Popper Leó esszéit és Lesznai Anna idevágó visszaemlékezéseit, valamit Heller Ágnes ezzel foglalkozó tanulmányait.

Óhatatlanul fölvetődik a kérdés: miért lehet érdekes egy ilyen fiatalkori – ám tragikusan végződött – szerelmi történet?

Sok író, költő, tudós jut el élete során arra a pontra, amikor azon kezd gondolkozni, mi az előbbre való: az egyéni boldogulás, avagy a nagy mű megalkotása? Vajon össze lehet- e egyeztetni a kettőt? Lukács Györgynél kettévált a saját boldogság és a mű, sőt a későbbiek folyamán magánélete abszolút alárendelt szerepbe került. A Seidler-féle szerelemben jutott el a kritikus pontig:

hogyan tudja összehangolni a szerelmet, „az élet hívását” és a belső kényszert, ami írása, gondolatai kifejtésére ösztökéli?

Vajon van-e lehetősége az átlag fiatalemberek számára oly természetes megmártózásra az életben? Ilyen problémákat vetett föl számára Firenze s az őt megkörnyékező szerelem. Minden esszéjében találunk erre utalást. S az előremutató példa: Thomas Mann Varázshegyének figurája, Naphta. Kétségtelenül érződik Lukács hatása életellenességén. Lukács – úgy tűnik – művein keresztül élt igazán. Az alkotás jelentett számára katarzist, eufóriát. A szerelemben azonban mást is figyelembe kellett vegyen; ez nem lehetett teljesen az ő ügye.

Sokan, sokfelől vizsgálták már Lukács alakját. Elemezték műveit, mondanivalóját. Ám mint ember, idegen maradt előttünk. Ön viszont ezt az oldalt kutatta. Milyen ember volt tehát Lukács György?

Tanárnak, barátnak ellenállhatatlan lehetett. Hatása alól mindmáig képtelenek szabadulni egykori tanítványai. Jelentős kellett, hogy legyen mint férfi, mint szerelmes is, hiszen Seidler Irma rendkívül érzékeny intellektusú nő volt – ezért nem véletlen a szerelemi tragédia sem. A filozófus személyiségének sugárzó ereje nem találhatta meg az életben, az emberi kapcsolatok között a kibontakozás lehetőségét.

Csak sejteni lehet, hogy ez a szerelem nem teljesült be. Hogy mi akadályozta? Lukács, a kegyetlen kritikus furcsa kettőssége a női nemmel szemben.

Úgy tűnik, gyáva kisfiúvá lett mellettük, ám az is lehet, hogy ez a tartózkodás a szellem emberének aszkétizmusa, „félelem a boldogság pusztító hatásától”. Ehhez járul még az abban a korban oly divatos és elfogadott ibseni és strindbergi nőkép. A könyvben ez úgy szerepel: fel kell építeni a láthatatlan templomot, amelyhez az asszonyoknak igazi közük nem lehet. A történet vége felé, a tragédia után Lukács majd úgy fogalmaz, hogy az áldozat szerepét például (mint Kőmíves Kelemenné, vagy más összefüggésben: Jefta lánya) betölthetik. De ez nem tartalmi – Lukácsban a nők „alacsonyabbrendűsége” s a velük szembeni nagyfokú tartózkodás ötvöződött, s ehhez járult még egoizmusának a megalkotandó műben való burkolása. Azért, amit írni fog, írnia kell, meg kell hozni az áldozatot, vagy fel kell áldozni valaki mást. Íme az utalás Kőmíves Kelemennére. Az ellenpélda legjobb barátja, a fiatalon elhunyt festő és esszéista, Popper Leó volt. Ám igazi hatással nem lehetett Lukácsra, mert az következetesen autonómnak bizonyult, s elhatározásaiban mindig tántoríthatatlannak. Nagy meggyőző erővel rendelkező, vonzó egyéniség volt. Utalnék ismét Thomas Mann Naphtájára, akihez pont személyiségének ereje miatt vonzódott Hans Castorp.

Lukács György Déry Tiborné társaságában 1971-ben (Fotó/Forrás: Kádas Tibor / Fortepan)

Iszonyú lehetett ilyen nyomás alatt élni. Nem volt feloldódás?

De igen. Házassága Gertrúddal, aki szerelmese, partnere, segítőtársa lett. Otthonra talált a boldog szerelemben, s ezáltal óriási alkotóerő szabadult föl benne. Egyébként talán torzó maradt volna életműve. Sokszor emlegetjük kritikáinak kegyetlenségét. Később, házassága után, ez változott. Meg tudta találni politikai programját és társadalmi funkcióját, hogy végre célelvű fegyverként használja aszkétizmusát és kegyetlenségét. Meglelte az ember és a politikai feladat harmóniáját. Sokba került ez neki – nagy tévedések sokaságába. Élete végén több megfogalmazásával kapcsolatban vissza is lépett. Gertrúd szerelme és a politikai hitvallása megbékítette az őt körülvevő világgal.

Hatalmas, megemészthetetlen örökséget hagyott ránk, de ahhoz, hogy a köztudatban méltó helyet foglalhasson el, föl kell ismernünk lehetőségei mellett hatásait is.

Mi késztette a könyv megírására?

Véleményem szerint, aki így viselkedik egy nővel – akinek a szerelmét fölhasználja –, az szükségszerű, hogy a nagy életműben is eljusson egyfajta kegyetlenségig, hiszen az alkotás folyamán sem tagadhatja meg önmagát. Számomra fontos volt Lukács személyisége. Láttam és elfogadtam a hibáit. Ha úgy tetszik, behódoltam a nagy személyiség ellentmondásos alakjának, akiben világosan fölismerhetők a zsenialitás elemei. Átütő erejű, nagyformátumú ember volt. Ugyanakkor esendő, sokszor tévedő, ám pályáján korszakot alkotó egyéniség, aki az életet zárójelbe tette, hogy más minőségben, az alkotásban és annak társadalomra gyakorolt hatásában kapja vissza azt, amit elveszített.