„Anyámnak meg kellett ígérnie, hogy nem bánik velem csodagyerekként” – olvasson bele Arthur Rubinstein memoárjába

Arthur Rubinstein: Ifjúi éveim 
– 4. fejezet –

Arthur Rubinstein: Ifjúi éveim (Fotó/Forrás: Európa Kiadó)

Megszületett a döntés: néhány napon belül anyám és én Berlinbe megyünk. Amikor az indulásra gondoltam, megfájdult a szívem, leg­először az jutott eszembe, hogy Maniát nem látom többé. A varázs­latos Varsóba eljutni könnyűnek látszott, mert közel volt hozzánk, de ezt az utat most egészen másnak éreztem. Olyan volt, mintha el­hagynék egy süllyedő hajót, miközben még van rajta valaki. Együtt­éreztem apával. Nyugodt volt, mint mindig, soha semmilyen érzelem nem látszott meg rajta. Sőt, továbbra is próbára tette az emlékezőtehetségemet:

– Mi történt öt évvel ezelőtt ezen a napon?

Meghökkentem.

– Arthur Rozia nénire löttyintette a kakaóját.

De apám boldogtalan volt. Rettenetesen szeretett, és tudtam, hogy elválásunk mit jelent a számára. És jól is gondolta, az élet ettől a pillanattól kezdve csakugyan elválasztott bennünket.

Így azután anyám és én ismét Berlinbe mentünk. Salomea néni, a férje, Siegfried Meyer és négy gyerekük barátságosan fogadott bennünket, egy ideig náluk laktunk. Nagyon kimerítő időszak volt ez, mert mindennap valamilyen híres zongoratanárral találkoztam. Játszanom kellett Ehrlich, Jedliczka és Scharwenka professzornak, és más, kevésbé ismerteknek. Az egyik ilyen látogatásra tisztán emlék­szem. Hofmannékhoz, az apához és fiához volt időpontom. Anyám ajánlólevelet hozott, és borzongás futott végig rajtam arra a gon­dolatra, hogy a híres Josef Hofmann-nal találkozom. Lengyel volt, Krakkóból származott, mindössze huszonkét évesen már hírességnek számított. Oroszországban kikiáltották tanára, Anton Rubinstejn, a még mindig gyászolt zeneszerző egyetlen utódjának. Az Egyesült Államok úgy tekintett rá, mint a számukra oly kedves Paderewski egyetlen vetélytársára. Sejteni lehet, mennyire megrémültem, hogy előtte kell játszanom. A szokásos lengyel udvariassággal köszöntöttek, különösen az idősebb Hofmann, aki zongoratanár volt. Ő csakugyan figyelmesen követte az előadásomat. Az ifjabb Josef teljesen közö­nyösen ült, ám amikor a zeneórának vége volt, és indulni készültünk, meglepetésünkre marasztalt, és szinte gyerekes büszkeséggel kezdte mutogatni mindenféle szerkentyűit.

Ferruccio Busoni sajnos hangversenykörúton volt, és ez nagy csa­pásnak bizonyult a karrieremre nézve. Őt gondoltam az egyetlen­nek, aki jó irányba terelhette volna a tehetségemet; széles látókörű volt, művészi és kulturális nézőpontból egyaránt, valódi nagyság. Anyámat némileg elkedvetlenítette az irántam tanúsított általános érdektelenség és a neves tanárok nyilvánvalóan magas óradíja, ezért elhatározta, hogy még egyszer elvisz Joachim Józsefhez. Kíváncsi volt a véleményére, annak ellenére, hogy Joachim hegedűs volt, akit kevésbé érdekelhet egy fiatal zongorista. Meglepetésünkre ugyanaz­zal a nagylelkű szívélyességgel fogadott, amellyel korábban.

– Játssz egy kis Mozartot, fiam! – mondta mély, de lágy basszus hangján, és én jól látható megelégedésére eljátszottam az a-moll ron­dót. Kiment, és egy tábla Lindt keserű csokoládéval jött vissza. Majd amikor egy másik szobába vezette anyámat, hogy a jövőmről beszél­jenek, életem legfontosabb döntése született meg! Ez a nagy ember magára vállalta kulturális és zenei nevelésem irányítását, anyámat pedig elöntötte a hála. Joachimnak mindössze néhány napon belül sikerült meggyőznie három barátját arról, hogy teremtsék elő a pénz nagy részét, ő negyedrésszel járult hozzá. Micsoda nagyvonalú gesz­tus egy korántsem gazdag, nagy muzsikustól, hogy csupáncsak egy ígéretes, külföldi tehetség kedvéért cselekszik! Ez a három barát jól ismert bankár volt. Az egyik Robert Mendelssohn, a híres zeneszer­ző, Felix unokaöccsének a fia, műkedvelő csellista. A másik Robert Warschauer, teljesen botfülű, de a felesége imádta Joachimot. A har­madik Martin Levy nyugalmazott üzletember, akinek az volt a hob­bija, hogy vonósnégyeseket komponált; bár ezek jól voltak megírva, nem rejlett bennük sok eredetiség. Hármójuk közül ő volt az egyet­len, aki személyes érdeklődést mutatott irántam. Nagy vacsoráira összegyűjtötte a feudális Poroszország legarisztokratikusabb neveit, a berlini diplomatákat, és gyakorta meghívott engem is, hogy játs­szam a vendégeinek.

Joachim professzornak egyetlen kikötése volt: anyámnak meg kel­lett ígérnie, hogy nem bánik velem csodagyerekként. Ragaszkodott ahhoz, hogy addig, amíg művészileg nem leszek teljesen érett, átfogó nevelést kell kapnom. És itt büszkén írom le, hogy a szüleim mara­déktalanul megtartották az ígéretüket!

Az új életem azonnal elkezdődött. Heinrich Barth, a Királyi Zene­akadémia vezető oktatója Joachim ajánlására fölvett diákjának. Mi több, beleegyezett abba, hogy fizetség nélkül fog tanítani, és az ér­dekemben magára vállalja a különböző anyagi ügyek intézését, mint például begyűjteni a pénzt a négy adakozótól, vagy hogy ebből az összegből ő fizeti ki a kiadásaimat, a többi órát stb. Pillanatnyilag meglehetősen jól álltak a dolgok, és úgy látszott, hogy a közeli jövőm biztosított, ráadásul jó kezekben is van.

Az iskoláztatásom nagyon fontos kérdés volt, Joachim, Barth és az anyám sokat is beszélgetett róla. Végül megegyeztek abban, hogy nem küldenek Realgymnasium-ba, ehelyett jobb lesz, ha otthon taní­tanak. Nem volt könnyű megtalálni a megfelelő embert ehhez a fel­adathoz, amely azzal járt, hogy föl kell készíteni az év végi vizsgákra, és követni kell az iskolai tanmenetet.

Végül megtalálták dr. Theodor Altmannt, aki teljes egészében magára vállalta neveltetésem nagy felelősségét; és egy reggelen ki­lenckor Barth professzornál megkezdődött az első órám. Minden napra két óra volt tervezve.

Feledhetetlen nap volt, amikor Theodor Altmann-nal találkoztam! Magasnak láttam (természetesen alacsony volt), megtermett, kövér­kés, negyven körüli, nagy, kerek arccal, orrán acélkeretes cvikker, amin fekete szalag lógott. Haja a német divat szerint rövidre vágott.

Itt ki kell fejeznem hálámat eme csodálatos ember iránt. Kedves, drága Theodor Altmann, azzal kezdted, hogy órákat adtál, ahogyan minden közönséges tanár. A németet, történelmet, földrajzot, latint vettük először, és igen, a rettegett és utált matematikát. Ragyogó vol­tál, ahogyan elém tártad ezeket a különböző tárgyakat, és én mohón szívtam föl minden kimondott szavadat. Pontosan, világosan fejezted ki a gondolataidat, gyönyörűséges és izgalmas volt téged hallgatni.

Ami a matematikát illeti, az érdektelenségem kész csapás volt! Dü­hös lettél, még Barth professzorhoz is elmentél panaszra, de hiába.

A nagy Pitagorasz, Eukleidész vagy a fennkölt algebra tudománya halálosan untatott!

– Miért kell bebizonyítanom a nagyszerű elméleteiket? – tiltakoz­tam reménytelenül. – Mindent elhiszek nekik.

Ám néhány viharos óra után félreérthetetlen rokonszenv csillant a szemedben, és éreztem, hogy titkon megérted a gyötrelmeimet. Jól tudtad, hogy jövőm igazi alakulását nem fogja akadályozni az, ha fo­galmam sincs a magas matematikáról. Ettől kezdve, hála neked, az élet a tanulás folytonos örömét jelentette. Megismertetted velem min­den korok filozófusait: Platónt, Szókratészt, Arisztotelészt, majd ké­sőbb Kantot, Schopenhauert. Együtt olvastuk Nietzsche Im-ígyen szóla Zarathustrá-ját, elbűvölt prózájának szépsége, nem is annyira gondola­tainak iránya, bár első könyve, A tragédia születése, amelyben világosan rámutat a zene és a többi művészet különbségére, teljes egyetértésem­mel találkozott. Amikor történelemről volt szó, nagyon gyorsan félre­tetted a száraz tankönyveket, és utazásra vittél az emberi tapasztalat évszázadaiba, megmutattad, hogy az korunkban mennyire törékeny, megláttattad velem a hataloméhséget és az emberi gonoszságot. A kö­vetkező mozzanat az volt, hogy fölnyitottad a szemem az élet szépsé­gére, szüntelen sokféleségére, az élet végtelen lehetőségeire, egyszers­mind bátorítottál, hogy nézzek szembe a nehézségekkel.

A könyvek, amelyeket adtál, örökre legjobb barátaim lettek; hála neked, megismerkedtem Goethével, Heinével, Kleisttel, Balzackal, Maupassant-nal, Dosztojevszkijjel, Gogollal, Tolsztojjal. Tizenegy éves koromban mélyen megérintettek. Igen, úgy kezeltél, mint egy felnőttet, elnézően figyeltél rám, és látható érdeklődéssel hallgattad ellenvetéseimet vagy véleményemet, és még a legélesebb kritikámat is elfogadtad.

Kedves Theodor Altmann, köszönet mindezekért, szívem legmé­lyéből!

Fejléckép: Arthur Rubinstein 1906 körül (Forrás: Wikipedia)