Több mint tíz évig újságíróként dolgozott. Ez hogyan hatott regényírói munkájára?

Jane Harper: Aszály (Fotó/Forrás: Gabo Kiadó)

Óriási hatást gyakorolt rá, és különösen abban segített, hogy szakmai szemmel közelítsek a prózaíráshoz is. Első regényem, az Aszály megjelenése előtt tizenhárom évig dolgoztam a nyomtatott sajtóban. Az újságíróként szerzett tapasztalat elképesztően sokat segített, rengeteg hasznos készséget megtanultam, például azt, hogyan írjak fegyelmezetten és hogyan fejezzem ki magam a lehető legvilágosabban. Továbbá azt is, hogyan építsem fel a történeteimet úgy, hogy felkeltsem és végig fenntartsam az olvasóim érdeklődését.

Egy interjúban azt nyilatkozta, olyan karakterekről szeretne írni, akikre az olvasók ráismerhetnek a saját életükből, és könyveiben tényleg feltűnően hús-vér figurákkal találkozunk. Hogyan alkotja meg őket? Minden kicsit is fontos karakterhez részletes hátteret dolgoz ki?

A karakterek kidolgozása számomra mindig rétegzett folyamat.

Először a kulcsfontosságú karakterekkel kezdem, aztán jönnek a másodlagos jelentőségűek. A szereplők eleinte általában elég kétdimenziósak, de minél több időt töltök a tervezéssel és a történet felépítésével, annál árnyaltabbak lesznek. Sokat gondolkodom a hátterükről, például hogy hol nőttek fel, milyen családi körülmények között éltek, mit várnak a jövőtől, mi mindentől félnek – és mindezt figyelembe véve igyekszem kitalálni, hogyan reagálhatnak a történet eseményeire következetesen és hitelesen. Általában az adott figura szerepével arányosan dolgozom ki a hátterét, vagyis a főhősökről sokat tudok, a mellékszereplőkről pedig mindent, ami az ő szempontjukból releváns, de ezen túlmenően már nem igazán merészkedek.

Eddigi történetei többnyire kisközösségekről, illetve kisebb csoportokról szólnak. Miért foglalkoztatja ennyire a téma?

Az elveszett férfi (Fotó/Forrás: Gabo Kiadó)

Több oknál fogva is szeretem a kisközösségeket. A kreatív ok az, hogy ezeknél személyesebb és egyedibb környezetet lehet teremteni, mint egy nagyvárosi helyszín esetében. A gyakorlati ok pedig az, hogy

Emellett az is szempont, hogy a figuráim interakcióba lépjenek egymással, és ez kisközösségben természetesebben megy, mint egy nagyvárosban, ahol sokkal többen jönnek-mennek, és könnyebben szétszóródnak az emberek.

A szélesebb magyar olvasóközönség számára ismerős ausztrál szerzőknél (például Michael Robothamnél és Liane Moriarty-nál) egyáltalán nem jut szerephez az ausztrál közeg, szemben önnel, és az olvasói visszajelzéseink alapján ezt a vonását nagyon is szeretik a regényeinek. Melyik van meg előbb, a történet vagy a helyszín? Hogyan lát neki a helyszín megismerésének?

A cselekmény és a helyszín nálam mindig szétválaszthatatlanul összefonódik.

Ideális esetben olyan helyszínen, amely segít mozgatni a karaktereket, és formálja a történetet. Mindig az a célom, hogy a helyszín végig a cselekmény szerves része legyen, így ha az olvasók a végén visszagondolnak, remélhetőleg képtelenek lesznek elképzelni, hogy a sztori bárhol máshol játszódhatott volna.

Regényeiben visszatérő elem, hogy a szereplők milyen kemény harcot folytatnak a természettel, mennyire kiszolgáltatottak neki. Ez nekünk európaiként általában nem része a hétköznapjainknak. Ausztráliában ez manapság is sokakat érint, vagy inkább csak szélsőséges példákat ragad ki a történeteihez?

A természet ereje (Fotó/Forrás: Gabo Kiadó)

Általában tényleg olyan helyszíneket keresek a regényeimhez, amelyek emlékezetesek, és valahogy hatást gyakorolnak a karakterek életére, például az egymással és a közvetlen közösségükkel való viszonyaikra, valamint a munkájukra és magánéletükre. Tudatosan választok olyan helyeket, amelyek speciálisan ausztrál élettapasztalattal járnak, de

még ha nem is annyira, mint azoknak, akik Ausztrália különösen szélsőséges vidékein élnek.

Az utóbbi években több ausztrál krimiszerző is bemutatkozott a közönség előtt, például Christian White (akinek szintén mi adtuk ki Az elveszett gyermek című regényét), Sarah Bailey és Chris Hammer, hogy csak néhány nevet említsünk. Hogyan látja belülről, az ausztrál krimiből is lehet olyan nagy hatású irányzat, mint a skandinávból?

Nagyon örülök, hogy az olvasók világszerte felfedezik maguknak az ausztrál irodalmat, remélem, ez a tendencia egyre erősebb lesz. Ausztrália a skandináv országokhoz hasonlóan gyönyörű és sokszínű hely, amely rengeteg különféle történetnek ad otthont, úgyhogy bízom benne, az olvasók egyre több oldalát megismerik.

Néhány közelmúltbeli, többé-kevésbé világszerte ismert ausztrál bűnügyi film valós sztorikon, illetve figurákon alapult, például a Chopper – A kegyetlen, A Snowtown-i gyilkosságok, az Animal Kingdom és A futár, nem beszélve Ned Kellyről, akinek történetét rengeteg formában feldolgozták már. Hogyan látja, a true crime mennyire erős irányzat az ausztrál krimiirodalomban? Ön az újságírói múltjával elképzelhetőnek tartja, hogy valós sztorikon alapuló történeteket is írjon?

Nagyon szeretek prózát írni, és nem érzem, hogy a jövőben dolgoznék írnék valós bűneseteken alapuló történeteken. Ezek teljesen másfajta elbeszélést igényelnek, én pedig szeretem kitalálni a saját sztorijaimat a saját karaktereimmel. Megértem, miért foglalkoztatják annyira az embereket a valós bűneseteken alapuló történetek, mindannyian szeretjük az izgalmas rejtélyeket, de íróként nem vonz a lehetőség.

Jane Harper (Fotó/Forrás: Gabo Kiadó)

Ha jól tudjuk, az Aszály című könyvéből készült mozifilm jelenleg az utómunka fázisánál tart. Mennyire vett részben a készítésében, és mikorra várható a bemutatója?

Az Aszály filmadaptációja elkészült, és pompás lett. 2019-ben forgatták, és eredetileg 2020 augusztusára tűzték ki a bemutatót, de ezt a koronavírus-járvány miatt elhalasztották. Mindenesetre bármikor is kerül a közönség elé, megéri a várakozást. Egyébként nem folytam bele a munkába, úgy éreztem, nagyon jó kezekben van a regény a forgatókönyvíró és rendező Robert Connolly-nál, aki végig tájékoztatott minden fejleményről, még a forgatásra is ellátogathattam.

A film gyönyörű és izgalmas adaptációja a könyvnek, szerintem az olvasók is szeretni fogják.