Az ég felé törekedve – kritika Jón Kalman Stefánsson verseiről

Mindig izgalmas egy prózaíró lírai énjét megismerni, habár Jón Kalman Stefánsson a regényeiben is folyamatosan a költészet húrjait pengeti: a líraiság számtalan helyen áthatja a mondatait, de még a regények tagolásának módjában is tetten érhető.

Egy interjújában a szerző azt nyilatkozta, Izland történetében egyszerűen kellettek a versek a túléléshez. Versek című kötetének anyagát olvasva könnyű meggyőződni róla:

Nem terápiás értelemben (bár nyilván ügy is működhet), hanem mint a generációkon át továbbadott mondanivaló kifejeződése, az örökség, amelyből a megújulás lehetősége kisarjad: „A vers / az egyetlen írás, amit a halottak / olvasni tudnak, az egyetlen, ami / átjuthat, s ezért // a költők / az örökkévalóság celebjei...”

Stefánsson a mindennapok motívumait is magasabb szférákba repíti: „A svédek sohasem táncolnak sírva, / ők IKEA-bútort gyártanak…” – mondja a Mikor valaki elmegy című versében, egy ABBA-számra komponált modern haláltáncban.

Jón Kalman Stefánsson: Versek (Fotó/Forrás: Typotex Kiadó)

Ahogy prózáiban fontos szerephez jutnak a modern előadók és dalaik, úgy a versekben is elmaradhatatlanok, élükön a Beatlesszel, de a szövegek úgy általában is a zeneiség jegyében születtek. Bár szabadversek, lépten-nyomon felhangzik a dallam, a lüktetés, a melódia, és nekünk, magyar olvasóknak néha nehéz nem Cseh Tamás hangján és gitárjátékával hallani például ezeket a sorokat: „de lehet, hogy maga a világ az, / lehet, hogy maga / az élet zokog…” (Tudhatod, hogy a világ sokféle). Néha még egy kis rímeléssel is rájátszik a sorok hullámzására, klasszikussá nemesítve a hangnemet: „a bágyadt nappali fény / megszokott nyugvóhelyén / a hold innenső felén / szórakozottan bámulom / ahogy az utolsó fényszórók / szelik a fagyos sötétet…” (Éjfél után I.)

Egyed Veronika fordítása a versekben is tökéletesen „hozza” Stefánsson világát:

mint például itt is: „A másodikon lakom, / mert az ember mindig törekedjen az ég felé, / ahol az idő lassabban telik…” (Isten szépet álmodó kutya).

Aztán persze csak előbújik a grafomán, a mesélésnek gátat szabni nem tudó író a versek mögül is: a szerző terjedelmes utószóban avatja be olvasóját nem egyszerűen a versek megszületésének, de íróvá válásának történetébe; már-már egy komplett kisregénnyel előrukkolva. S noha mint kötetkompozíciós eljárás talán szokatlan gesztus ez, Stefánssonról lévén szó cseppet sem érdektelen fejezet, hiszen pontos képet kapunk többek közt korai ihlető forrásairól, az őt alakító hatásokról – például amikor arról beszél, hogy „A gyerekkort és a rockot idéző Einar Már és kicsivel később a liverpooli költők úgy hatottak rám, mint egy önfeledt gitárszóló; felkavartak, mert addig én a »hegyi költő« Kristján Jónsson verseiben éltem, az újromantikusokkal és persze az atomköltők termékeny komolyságában…” S a jelenetet olvasva, ahogy a reykjavíki halüzem fiatal melósa immár irodalmat tanuló egyetemistaként pironkodva megmutatja munkatársai unszolására első kötetét, óhatatlanul arra gondolunk: szerencsések vagyunk, hogy Jón Kalman Stefánsson tollra cserélte a halbelező kést.

Szerző: Laik Eszter

Támogatott tartalom

Fejléckép: Jón Kalman Stefánsson a 29. Könyvfesztivál megnyitóján (Fotó/Forrás: Déry Ágoston / Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál)