Esterházy Péter szellemi és kulturális hagyatéka folyamatos feldolgozásra vár. Több ezer tételből álló levelezése, kéziratai és azok szövegvariánsai a Berlini Művészeti Akadémiához kerültek, könyvtára az Evangélikus Országos Gyűjtemény Könyvtárában kutatható. Nemrég Esterházy-különszámot adott ki a Könyves Magazin, mi most esszéköteteiből válogatott szövegrészletekkel emlékezünk az öt éve elhunyt íróra. Olyan írásait olvastuk újra, amelyek szabadon hozzáférhetők a Digitális Irodalmi Akadémia (DIA) adatbázisában.
Esterházy Péter: A halacska csodálatos élete
A könyvesembereknek (részlet)
Tudom, hogy mi most épp a kapitalizmus éhes farkasát vagy mijét szándékozzuk párosítani a szocializmus rémülten bégető bárányával, és nincs az a gorbacsovista Micsurin, aki ebből sok jót jósolhatna… De mégis, ha már valamilyen okból erre adtuk magunkat, hogy könyvekkel vacakolunk, írjuk, kiadjuk, olvassuk, és olykor el is adjuk őket – kívánok magunknak olyan könyvesboltokat, ahová szívesen tér be az ember, szerzőket, akik eladhatatlan, gyönyörű könyveket írnak, és szerzőket, akik eladható, de talán nem kevésbé gyönyörűeket írnak, és olvasót, aki betér, és könyvesboltost, aki őt „Isten hoztá”-val köszönti.
Mondhatják, túl szép ez így. De nem, nem túl. Az egyetlen reális a lehetetlen. A könyv, a regény a lehetetlenről beszél. Sokkal könnyebb az eladása se lehet.
Esterházy Péter: A szabadság nehéz mámora
Boldogulás, boldogtalanulás, minden, semmi (részlet)
Ha azon tűnődöm, hogy minek köszönhetem a helyemet (vagyis azt, hogy úgy érezhetem, van helyem, és ugyan ez nincsen rögzítve, így megtalálva sem, de keresve van, keresve lehet, jó esélyekkel keresve lehet), akkor többnyire közhelyekre jutok.
De a közhelyek nem okvetlenül hamisságok, inkább magától értődőségek. Három oszlopon nyugoszik (nyugtalankodik) az én helyem, „a hely, ahol vagyok”: család, oskola, személyek.
A család, vagyis a családjaim: az a történelmi, azután az a régi, édesanyámmal, édesapámmal, ezernyi testvéremmel és a nagy rokonság bonyolult, szép rendszerével, meg ez a mostani, ezernyi gyermekemmel és azok anyjával. (Akinek nyilván új bekezdést, fejezetet, könyvet, satöbbit (!) kéne itt szentelnem, de itt nem szentelek. Csupán anekdotikusan jegyzem meg, hogy midőn egyszer ama végtelen szeretete végesre váltott, mondotta mintegy e körkérdésre előre utalva: Nélkülem te egy közepes matematikus volnál!)
Iskolán én a budapesti Piarista Gimnáziumot értem, személyeken meg azt a néhány férfit és nőt a világban, kihez szenvedélyes szeretet fűz.
Ez az én helyem, vagy ez által az, ami. Meg persze azon mód által, ahogy ezen oszlopaimat „kezelem”.
Esterházy Péter: A kitömött hattyú
A lustaságról (részlet)
(a lustaság dicsérete) Mégis nem ilyen könnyen van ez. Mert a lusta meglehet lebzsel, lóg, amerikázik, bliccel, lazsál, lazsukál, teng-leng, lézeng, tengődik, vegetál, tengeti azt, amit életének nevez, nyomorog, éldegél, kínlódik, nélkülöz, szűkösködik, híjával van, szorong, feszeng, aggódik, vélhetően komótizál is, és heverészik, vagyis hogy döglik – de nem (nem és nem) dologtalan, és nem henyél; mert a lusta ugyan henye, s a henye henyél, de a lusta nem henyél.
Hát mit csinál? Semmit, vágjuk rá magabízón, azért lusta.
Megint induljunk ki. Mert mit csinál a nem lusta? A nem lusta az szorgalmas, a szorgalmas az dolgozik, aki dolgozik, az építi a rendet, melyben él, ekképp dicsérve azt (hacsak nem éppenséggel e rend felrobbantásán dolgozik, de ez nem reális). A lusta tehát nem ilyen, nem dicséri.
A lusta nyugodt. Már ahogy tétován leül és szuszog. És nem kel föl. Néz. Tél van. Majd tavasz lesz. Tekintetét a rosszindulat mondja üvegesnek. Üres mélység, talán ez fejezné ki ezt a tartalmas filozófiai semmirekellést. Hülyeség, a lusta nyugodt. Nem megelégedett, nem is elégedetlenkedő. Noha/tehát saját lustaságát szemérmetlenül élvezi.
Esterházy Péter: A szavak csodálatos életéből (részlet)
A mostani irodalom olykor azért feszélyező, mert máshová teszi önnön korlátozásának határait. Részint az említett megnevezési mámorában teszi máshová, részint gyanakvásból, abbéli gyanakvásából, hogy ahová a „Titok” tábla tétetett, és a titokról valóban hallgatni lehet csak, ott még nem titok van, hanem hazugság.
Az a szemrehányás, hogy az irodalom rossz példát mutat, nem helytálló. Hát először is nem jó példát mutatni van az irodalom. Nem arra való, nem arra van, hogy irodalomórák tárgya legyen. Nem arra van, hogy tanítson, neveljen, szórakoztasson. Nem „alkalmazott tudomány”. A szépség vad és szelídíthetetlen.
Ám mindettől függetlenül is kétlem, hogy óvodás barátom azért küld el a búsba, mert oly verzátus a mai modern prózában. Ok és okozat cserélődne föl. Magam is olvasó lévén, szívesen hárítom a felelősséget az olvasóra. Te, drága Olvasó, te beszélsz így, mért gondolod, hogy a könyvekben nagyon mást találnál!… A mai író nem áll fölötte az olvasónak, nem olyan valaki, aki megmondaná az igazságot, ugyanolyan tévelygő alak, mint Te, egy sorstárs, vagy ahogy Ottlik írta, egy „ürge”.
Ami a példaadást illeti, az egy általánosabb társadalmi jelenség része. Úgy beszél, mint a kocsisok, mondották régebben. A hány millió kocsis országa lettünk? Régebben a művelt vagy csak a pozícióban lévő ember súlyt vetett arra, hogy választékosan beszéljen. A túróba, ez ma nincs így!
Az igaz, hogy olykor az irodalom rosszul értelmezi a korszerűséget, lemondván az ellenkezés általános kötelméről belenyugszik ebbe az „ürgeségbe”, pedig a korszerűség nem a korral való föltétlen azonosulást jelenti; benne-gyökerezést jelent, nem gazsulálást. Nincs szánalmasabb, mint trendinek lenni. Trendinek akarni lenni.
Fejléckép: Esterházy Péter (Fotó: Ulf Andersen / Getty Images Hungary)
hírlevél
