Második gyerekként a szigorú és széthulló családi környezetből egyenes út vezetett a Hadmérnöki Intézetbe, így került Fjodor Mihajlovics Szentpétervárra. Az itt töltött időszakban zárkózottá és komorrá vált, ez később egész életében jellemző volt rá.
A rossz közérzet rossz szokásokkal is párosult, rászokott az italra, súlyos adósságokat halmozott fel, és egyszer egy konfliktusa komoly verekedéssé fajult.
Vaszilij Perov: Dosztojevszkij portréja (1872) (Fotó/Forrás: Wikipédia)
A szakmai sikerek azonban ennek ellenére nem kerülték el, 1841-ben tisztté avatták, 1843-ban pedig az intézetből kikerülve mérnökhadnagy lett.
Fogékonysága az irodalom iránt már ekkor megmutatkozott, 1844 nyarán a Repertuar i Panteon folyóiratban megjelent Balzac Eugénie Grandet című regénye az ő fordításában.
A siker hatására lemondott a mérnökhadnagyi állásról és teljesen az írás irányába fordult. Inspirációt elsősorban romantikus olvasmányai jelentettek számára, de egyre romló életkörülményei is témát szolgáltattak. Ebben a közegben született meg 1845-ben a Szegény emberek, amely a kor ismert kritikusa, Belinszkij közbenjárásával aratott sikert.
A népszerűség mámorában adta ki Dosztojevszkij A hasonmást, ez azonban már nem érdekelte a közvéleményt, sőt saját írótársai is ellene fordultak – többek között Turgenyev és Nyekraszov is éles kritikával illette.
A támadások visszavetették a lelkesedését, és bár továbbra is írt, műveinek minősége messze elmaradt a korábbiaktól. Belefogott azonban első nagyregényébe, a Nyetocska Nyezvanovába, ez a mű csak töredékekben maradt fenn.
Bár a művészetnek élt, politikai nézeteit sosem titkolta, nyíltan az I. Miklós vezette rezsim és az értelmiség ellen fordult. Csatlakozott egy titkos szerveződéshez, amely a cenzúrát kijátszva igyekezett egy olyan nyomdát létrehozni, ahol politikai röpiratokat nyomhatnak. A terv azonban soha nem valósulhatott meg, mert a rendőrség 1849 tavaszán lecsapott a bandára és Dosztojevszkijt letartóztatták.
Az író a Péter-Pál erőd Alekszej-sáncába került, december 22-én pedig halálra ítélték. Az utolsó pillanatban – amikor már az oszlophoz kötözve várta a kivégzést – négy év száműzetésre és kényszermunkára módosították az ítéletet. Később úgy emlékezett arra a pillanatra, hogy
„Soha nem volt boldogabb nap életemben”.
Omszkban a legnehezebb munkákat kapta, és az önostorozásra hajlamos Dosztojevszkij már-már hinni kezdett saját bűnösségében, közben pedig folyamatosan figyelt: megfigyelte az embereket, a környezetét, élményanyagot gyűjtött.
Dosztojevszkij a száműzetéséből való hazatérése után (Fotó/Forrás: Wikipédia)
1862 már Nyugat-Európában találta az írót, aki a Téli jegyzetekben írta meg élményeit és csalódásait. A várt siker azonban elmaradt, ráadásul ismét összetűzésbe került a kormánypártiakkal. A kiéleződő sajtóvita hamarosan személyeskedésbe csapott át, Dosztojevszkij pedig elhatárolódott a „tiszta művészet” képviselőitől, valamint azoktól, akik az irodalomtól közvetlen hasznot várnak. Ez az élmény ihlette a Megalázottak és megszomorítottak című regényét, valamint a Feljegyzések a holtak házábólt. Utóbbit még az író nagy kritikusaként ismert Tolsztoj is méltatta. Barátjának, Fjodor Sztráhovnak így írt a műről: „A napokban gyöngélkedtem és elolvastam a »Holtak házá«-t. Puskint is beleértve,
nem ismerek jobb könyvet az egész újabb irodalomban.
Nem a hangnem, hanem a szempont bámulatos-őszinte, természetes és keresztény. Jó, tanulságos könyv.
Annyira élveztem tegnap egész nap, mint már régen nem élveztem. Ha találkozik Dosztojevszkijjel, mondja meg neki, hogy szeretem.”
A népszerűséget azonban Dosztojevszkij nem élvezhette sokáig, a cári kormányzat lecsapott a Vremjára. Bár a testvérek a bukás után indítottak egy új lapot, hanyag színvonala miatt a folyóirat nem lett népszerű, Fjodor Mihajlovics pedig újra adósságba verte magát.
Ebben az időben belement egy gyötrelmes szerelmi kapcsolatba is, Apollinarija Prokofjevna Szuszlova alakja később A játékos, az Ördögök, A kamasz és A Karamazov testvérek nőalakjaiban éledt újjá.
1866-ban jelent meg a másfél évtizeden át írt Bűn és bűnhődés, amely – bár ma kultikus műnek tartjuk – a maga korában nem aratott osztatlan sikert, sőt a kritika inkább elutasító volt vele.
A Bűn és bűnhődés 1867-es orosz kiadása (Fotó/Forrás: Wikipédia)
Ahogyan az eddigi tapasztalataiból, ebből az utazásból és élményanyagból is regény formálódott, a lezüllő Európa és fellendülő Oroszország eszméjébe kapaszkodva írta meg A félkegyelműt „az eszményi szépségű ember” eljöveteléről. A kritika ehhez a műhöz is elutasítóan állt hozzá.
Dosztojevszkij azonban bizonyítani akart, a ’60-as évek végén belekezdett egy monumentális regényciklus kidolgozásába. Végül ebből három különálló mű született, az Ördögök, A kamasz és A Karamazov testvérek.
Az 1870-es évek aztán egy új világkép születését hozták az író számára, egy monumentális világkatasztrófát vizionált.
Az ebből a hitből életre hívott A Napló váratlan sikert hozott, Dosztojevszkijt pedig újra az irodalmi körökbe emelte.
Utolsó éveiben is keményen dolgozott, az írás mellett eseményekre, felolvasóestekre járt. Utolsó fellépése a moszkvai Puskin-szobor avatási beszéde volt, amelyben kiált az orosz irodalom nagysága mellett az európaival szemben.
1881. február 9-én hunyt el tüdőtágulatban, sírkövén A Karamazov testvérekből vett sorok (melyek eredetileg János evangéliumából származnak) olvashatók:
„ha a földbe esett mag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem.”
Dosztojevszkij önmagát realista írónak tartotta, ars poeticája is ez volt: „Teljes realizmus mellett megtalálni az emberben az embert”. Ugyanakkor ábrázolásmódja szakít a realista szemlélettel, nincs fejlődésrajz, inkább a lélekábrázolásra terelődik a hangsúly. A lelki vívódás ilyesfajta ábrázolásával az író új műfajt teremtett: a filozofikus-ideológiai regény új típusát.
Fejléckép: Dosztojevszkij (fotó: Hulton Archive / Getty Images Hungary)
hírlevél
