Az Istenek és emberek a fülszöveg szerint a Tövispuszta és a Világkép drámai folytatása. Előbbi regény volt, utóbbi ismeretterjesztő publicisztika. Miért választotta ismét a regényformát?
Az Istenek és emberek valójában csupán a korábbi könyvekben is felvetődő gondolatok folytatása. Amúgy ez a regény önálló mű, ami az előző művek ismerete nélkül is érthető. A műfajt én mindig a témának megfelelően választom, és úgy éreztem, ezt a történetet inkább regényként írnám meg.
A műfajokat tekintve egyébként is egyre inkább a szépirodalmi forma vonz, eredetileg is regényírónak készültem, mert ott a fantáziám szabadabban szárnyalhat.
Kepes András: Istenek és emberek (Fotó/Forrás: Libri kiadó)
Nem bánja, hogy így sokkal kevésbé fogalmazhatja meg a véleményét, mint publicisztikában?
A regény sokkal érzékletesebb műfaj, mint a publicisztika. Fordulatosabb, jobban átélhető az olvasó számára. A publicisztika, még ha igyekszik is az ember árnyaltan fogalmazni, kicsit kinyilatkoztatásszerű. Én pedig nem kinyilatkoztatni, hanem elgondolkodtatni szerettem volna. Hiszen bennem is rengeteg kérdőjel van, ami egy regényben jobban megfogalmazható. Amúgy a Világkép sem klasszikus publicisztika, hanem – noha tudományos kutatásokra is támaszkodik – önéletrajzi elemekre és személyes élményekre épülő, amolyan szubjektív esszé-regény.
A főszereplők elvonulnak a világ elől, jókat esznek-isznak, a beszélgetésük pedig látleletet ad a társadalom jelenlegi állapotáról is.
A regényem hősei nem elvonulnak a világ elől. Egy olyan üzleti ügy hozza őket össze, amelynek során a személyes meggazdagodás és a morál, az egyéni és a közérdek között kell választaniuk. Ezek szerintem napjaink kulcskérdései is.
Közben a természet csapdába ejti őket, és apránként kiderül, hogy a magánéletük és a munkájuk is kelepcébe került.
A csapdahelyzet ismert dramaturgiai fogás regényben, filmben, drámában, ebben a regényben szimbólum is. Úgy érzem, az emberiség magát ejtette kelepcébe azáltal, hogy elvetette a klasszikus értékeket, amelyek évezredeken át alapul szolgáltak azoknak a törvényeknek, amik az embert emberré tették.
Kepes András (Fotó/Forrás: Máté Péter)
A figurái rendkívül valósághűek, pontosan beazonosítható, a mai Magyarország mely köreihez tartoznak.
A karakterek három, vagy ha az asszonyokat is beleszámolom – hiszen azok legalább olyan fontos szereplői a regénynek, mint a férfiak –, hat különböző nézőpontból tekintenek a világra és saját sorsukra. Ez a regény játszódhatna szinte valamennyi postszocialista országban, de Törökországban, Olaszországban, Dél-Amerikában és lassan Észak-Amerikában is.
Úgy gondolom, világtrendről van szó. A trendek azonban változnak. Legalábbis ebben reménykedem...
Mit gondol, ha napjaink vezető politikusai, döntéshozói a regénynek megfelelő helyzetbe kerülnének, tanulnának valamit? Változna valami a gondolkodásmódjukban?
A személyes érdekek elvakítják az embert. Ha valaki hatalmi helyzetbe kerül, eltompul az empátiája, mert úgy érzi, nincs szüksége rá, hiszen diktálhatja a feltételeket. Ha valaki elveszítette a moralitását, akkor nehezen ismeri ezt fel, és másoknak kell őt erre ráébreszteniük.
Sok hasonló válsághelyzet volt már a történelemben, és biztató, hogy a moralitás eddig mindig túlélte az önzést.
Ha ezúttal ez nem így lesz, akkor az a civilizációnk végét jelenti. Közös a felelősségünk.
hírlevél
