Egy interjúban említette, hogy ha nem jött volna át Kolozsvárról Budapestre 44 évesen, akkor most nem ugyanaz a költő lenne. De ha ezt megfordítom és az első 44 év nem Erdélyben telik, akkor…

A Ceausescu-korszakot úgy, ahogy van, boldogan kihagynám az életemből, mindazt a korlátozást, amely miatt nem utazhattam, nem jutottam hozzá folyóiratokhoz és könyvekhez. És a politikai üldözést is! Nem feltétlenül szükségesek ezek a tapasztalatok ahhoz, hogy fölfogjuk, mi történt. Nem vertek '43-ban a szamosfalvi börtönben, ahogy nem voltam lágerben sem, de azért jól tudom, hogy a koncentrációs táborban mi történt a szüleimmel.

Egy visszaemlékezésében azt mondta, hogy a kolozsvári zeneakadémia ablakán kinézve, egyszer csak valódi, jelen idejű élményként élte át, mi történt az elgázosított nagyszüleivel 1944-ben.

Sokszor arra gondolok, ha ez a tömeges népirtás megtörténhetett, akkor van-e értelme egy ilyen világban élnie az embernek.

Ha nem tudod, felvilágosítanak az osztálytársaid. Mert elmondják nekik otthon a szüleik, hogy az egy zsidó gyerek... De hát nem ez az egyetlen kérdés, amivel az embernek szembesülnie kell fiatalon és nem fiatalon.

Balla Zsófia (Fotó/Forrás: Kurucz Árpád / Kalligram Kiadó)

Mi mindennel kellett szembesülnie?

A nagyszüleim és szüleim életével. A nagyszüleimet és a nagycsalád mintegy száz tagját Kamenyec Podolszkban és az auschwitzi gázkamrákban ölték meg. A szüleim is véletlenek folytán maradtak ott életben. Mindketten 1936-os kommunisták voltak, és meghaltak volna azért, hogy valamilyen igazságos társadalom jöjjön létre. De rettenetesen csalódtak már a negyvenes évek végén, az ötvenesekben meg különösen. Anyám élete végén hallani sem akart egykori pártjáról.

Sok mindent én is szívesen kihagytam volna az életemből. De aminek örülni tudok, azok bizonyos későbbi találkozások és emberek, barátok, világok megismerése. Azok az irodalmi művek, zenék, képek és szobrok, amelyeket volt alkalmam látni, maradandó élményt jelentenek. Valamit, ami más, mint mostani mindennapi életünk. Ami azt mutatja, van magasabb értelme annak, hogy gondolkodunk és létrejönnek nagy művek.

Zeneakadémián diplomázott. Ez sokat segített a költészetében is?

Csak részben. Vannak nálam sokkal zeneibb költők, akiknek jobban muzsikálnak a verseik. Én inkább képközpontú vagyok. Nem ritmust hallok először, hanem látok valamit. Egy képet, egy látomást. A képem mutatja meg, milyennek érzem a világot, mit tudok állítani róla és az emberi természetről. Vannak olyan kollégáim, akik előtt a verssor úgy jelenik meg, mint egy zenei dallam. Nálam, bármilyen furcsa, nem a zenei képzettségem dominál.

Mennyire fontos egy költőnek, hogy hallják a hangját?

Inkább az a kérdés: hallják-e egyáltalán a költők hangját?

Nem így zajlana a politika, ha komolyan vennék azt, amit a költők mondanak, ha hallanák Arany Jánost, Petőfi Sándort, József Attilát, vagy Széchenyit.

Balla Zsófia Más ünnepek című kötetének gerincét is felfestette a Budavári Önkormányzat 2021. március 8-án, nőnap alkalmából a Glücklich Vilma lépcsőre (Fotó/Forrás: Képes Gábor)

Kortárs költőként mit tehet az ember?

Ír, ha bír. De ezt nem a rím kedvéért mondtam így. Hanem mert most úgy érzem, nem sok tere, hatása van az írott szónak. Nagyon erős szkepszis uralkodott el rajtam. Nézem ezt a vitát is, ami Tóth Krisztina kijelentése körül forog. Ez sajnos egy hibátlan minta abból a szellemi állapotból és közgondolkodásból, ahogy ma nálunk eldőlnek a dolgok. Tóth Krisztina nagyon jó költő – de szerintem is ideológiai meggondolásból, divatosan beszélt – és semmiképpen nem értek vele egyet, a javaslata engem is megbotránkoztat. De az emberek nem a mondottakkal vitatkoznak, érvekkel, tárgyilagosan, hanem a költőt sértegetik, megengedhetetlen módon beszélnek és nyilvánulnak meg. Ilyenkor egész társadalmunk frusztráltsága megmutatkozik. A gyűlölködő társadalomé, amely önművelés helyett azzal foglalkozik, hogy kiéli neurózisát.

Valóban így van és egyre durvább az a hangnem, amit az internetes hozzászólásokban olvashatunk.

Ugyanis amiről annyi hivalkodó politikai szó esik: az igazi kereszténységet ez a két képesség tartalmazza. Azt mondani: nem jól csináltam valamit, indulatos voltam, ne haragudj! A másik oldal meg azt válaszolja: rendben van, akkor ezt megbeszéltük. Ezt a fajta magatartást politikailag szinte semmiben sem látom, vagy nagyon ritkán tapasztalom. A politizálás is teljesen érzelmi alapon történik. Nem megfontoltan és a közjó szempontjából mérlegelünk, hanem hogy egy politikusnak tetszik-e az arca vagy sem, hogyan házasodott és milyen a kiskutyája… Benyomásokon és érzelmeken alapuló ítéletek lepnek el, ölnek meg, miközben alpári közönségességgé hanyatlik mindaz, amit valaha kultúrának neveztünk.

Ami az irodalmunk helyzetét illeti: bizonyára születnek nagy művek is – de nem arra hívják fel a lapok, az aktuális megmondó emberek a figyelmünket. Rengeteg olyan verset és novellát olvasok irodalmi lapokban, amelyeket nem tudok irodalomnak tekinteni. A színházi előadások mindenáron aktualizálni, azaz hígítani vagy durvítani szeretnék Shakespeare-t, mert azt gondolják, csak így lehet eladni... De Shakespeare bárhol, bármikor nagyszerűen előadható, és mindig van mondanivalója számunkra! Ahogy egy nagy író mondta: mi alig tudunk róla valamit, de Shakespeare mindent tud rólunk. Láttam Bukarestben egy nagyszerű produkciót. Két ember volt a színpadon, egy szál deszka, két szék. Nem kellett hozzá semmi, sem korhű, sem aktualizált színpadkép, mégis teljes értékű Shakespeare-t játszottak. Ez az, ami utánozhatatlan! Ma lenézik a közönséget, mert azt hiszik, korszerűnek vélt jelrendszerben talán felfogja, de az eredetiben nem értené meg a művet. Pedig ez nem így van! Deák Tamás nagyszerű író és esszéista volt Kolozsváron. Ő mondta, hogy ne nézzük le a sznobokat, mert a sznobok legalább igazi, nagy művészi értékekért lelkesednek… Shakespeare-t a legjobb olvasni, mert roppant, példátlanul gazdag a szöveg. Nem vagyok biztos benne, hogy egy olyan emberre, aki még életében nem olvasott verset, nagy hatással lehetne.

Sokan attól félnek, nem értik meg a költeményeket.

Pedig ez néha sokkal egyszerűbb, mint gondolnánk! A vers kicsit olyan, mint egy idegen nyelv. Meg kell rá tanítani az embereket. Mindenben nyelvtanulásra vagyunk ítélve. A tudományoknak, a művészetnek, a matematikának, a filozófiának saját nyelve van. A művelődés, többek között, ezek elsajátítása. Mert gondolkodásban, elfogadásban mindent meg kell tanulnunk ahhoz, hogy megértsük a másikat.

Balla Zsófia (Fotó/Forrás: Báthori Csaba)

Mennyire érzi elszigeteltnek magát a magyar irodalmi életben?

Meglehetősen. Volt egy nagy felbuzdulás, amikor rájött a társadalom, hogy évtizedekig nem is tudott a határon túli magyarokról. Meghatódtunk. Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs, ha jól emlékszem, '56 augusztusában járt először Erdélyben. Őszinte és hozzáértő érdeklődés volt bennük később is. Voltak író barátaink, akik rendszeresen jöttek Erdélybe, sokan már a '70-es, '80-as években: Esterházy Péter, Balassa Péter, Vajda Mihály, Parti Nagy Lajos. A rendszerváltás ‒ és a 10-15 éves letiltás vagy utazási tilalom után ‒ nagy reveláció volt, hogy mi is jöhettünk ide. A lapok közölték a verseinket. Akkor még a könyvekről és az erdélyiekről recenziók is megjelentek, és úgy nézett ki, a magyar irodalom valóban integrálja a határon túliakat. Arra is szükség lett volna, hogy az erdélyi kortárs magyar írók könyvei külföldön is kaphatók legyenek. Nem azt mondom, hogy nem lehet megvenni egyetlen egy művet sem, de nem épültek be a mai magyar közgondolkodásba. Amikor még volt Palládium-díj, egyszer egy erdélyi prózaíró munkájára tett javaslatomra valaki a zsűriből azt mondta nekem: „Csak nem képzeled, hogy én a határon túli irodalmat is olvasom?...” Aztán – itt élvén – hirtelen azon kapja magát az ember, hogy ha valamelyest meg akarja őrizni a függetlenségét, akkor nem tartozik egyik írói csoportosuláshoz sem. Mert vagy odacsapódik egy körhöz és egymásnál vacsoráznak, kirándulnak, buliznak, lelkesednek – és persze nem bírálja senki megjelent könyvét, ellenkezőleg…Vagy belterjesen forog egy egész baráti körben, vagy mindenből kimarad és a legritkábban veszik észre a munkáit. Legfeljebb elismerő magánleveleket kap... Aki nem így tesz,

Vagy a munkáját, amelyben évtizedei sűrűsödnek, kiadják egy névtelen, felkészületlen recenzensnek. A könyvkiadás és a könyvterjesztés most már meglehetősen amatőr és elsősorban profitorientált módon zajlik. A Magvető kiadó az egyetlen kivétel. Régen, ha bevittek egy jó kéziratot Osvát Ernőnek [szerkesztő, irodalomkritikus, író, 1908–1929 között a Nyugat folyóirat szerkesztője – a szerk.], ha tetszett neki, elfogadta. Akkor is, ha nem ismerte a szerzőt. Ez ma aligha történhet meg. Ma van néhány elit csoport, a kiadók jórésze elzárkózik attól, hogy bővítse a szerzői kört. Persze futtatnak saját, új felfedezetteket, de azok között nagyon sok a gyenge, irodalmilag tehetségtelen ember, mert a kiválasztás szempontjai nem feltétlenül irodalmiak. Jó volna, ha létezne egy tágabb írói csoportosulás is: az ízlés közössége.

Mit lehet tenni?

Azt, hogy például most elmondom a nyilvánosság előtt. Mióta áttelepültem Magyarországra, és ennek már huszonnyolc éve, soha nem ajánlottak fel nekem például szerkesztői állást…Erre vonatkozó kérdéseimre elutasítás volt a válasz. Tehát nem is volt más választásom, mint szabadúszónak írónak lenni. Ma már azt mondom, nem fuldokló, mert közben a DIA [Digitális Irodalmi Akadémia – a szerk.] tagja lettem, kaptam díjakat, elismeréseket, de az erdélyiek közül csak néhányan vagyunk, akiket egyáltalán észrevettek a honi pályákon. Az egykori iskolai, egyetemi, szerkesztőségbeli, kiadóbeli, személyes ismeretségi körből származó kollégák érdekszövetségein kívül nem sok fű terem mások számára.

Valahol azt mondta, a legszívesebben kijavíttatná a Wikipédia önről szóló cikkében, hogy „erdélyi születésű magyar költő”.  Mire való egy ilyen címke?

Téreyről nem írják oda, hogy debreceni költő, rólam viszont az áll, hogy „Erdélyben született”. S általában rögtön hozzákerül, hogy zsidó felmenőkkel. Van néhány skatulya, és mindig van olyan, amivel be lehet zárni az embert egy még kisebbe. Kirekesztés – ezt így hívják magyarul. Hozzáteszem, a magyarországi zsidó közösség épp így nem tekint részének, nem számít rám.

Amikor átköltöztem Budapestre, még másképp nézett ki minden, tele voltam-voltunk reménnyel. Azután sokféle tapasztalatot szereztem. Persze, nagyszerű barátaim vannak, nem is kevesen, akik szeretnek. Néhányukra mindig számíthatok. És tudom, ez a legtöbb a földön. De az irodalom más föld és más ég.

Balla Zsófia: A darázs fészke (Fotó/Forrás: Kalligram Kiadó)

A darázs fészke című, 2019-ben megjelent esszékötetében található az akadémiai székfoglaló beszéde, A vers hazája, amelyben arról beszél, hogy a magyarországi irodalom nem szívta magába, nem asszimilálta a határon túli magyar irodalmakat. Kétlem, hogy egyöntetű lelkesedés követte volna az ott elmondott szavait.

Olyannyira nem, hogy amikor a Székelyföld folyóirat vitára bocsátotta a beszédet, és fölkért néhány kritikust és irodalomtörténészt, hogy szóljanak hozzá, akkor az egyik legnevesebb irodalomkritikus, szerkesztő, egyetemi tanár, aki most is meghatározhatja, hogy mi a mai magyar irodalom, nos, ő azt írta a hozzászólásában, hogy bevallja, ő az erdélyi irodalommal soha nem tudott mit kezdeni, még Tamási Áronnal sem… (Azzal a Tamásival, aki átjött ide és végül itt is halt meg.) Ehhez talán nem kell kommentár. Hol vannak itt esztétikai vagy irodalomtörténeti szempontok, érvek? Csak ízlésbeli, irodalmi-erkölcsi leépülést látok ebben a vallomásban.

Honnan jön a hit a folytatáshoz?

Nem jön. Egyelőre hallgatok. Nagyon rég nem publikáltam semmit, nem is érzek rá semmifajta késztetést. Az egyetlen megmaradt irodalmi hetilapunk eddig évente legalább a karácsonyi számba kért tőlem verset. Tavaly abba sem, egy évben egyszer sem. Nehezen írok, és mindig ki kellett belőlem hegedülni, de hálás voltam, hogy mégiscsak odaültetnek az íróasztalhoz és számítanak rám.

A Fidelio Kult50 legutóbbi díjazottjai között ön is szerepel. Az írásai alapján olyan alkatnak képzelem, aki mindig küzd az igazságért és a szép dolgokért. Most miért nem teszi?

Másokért hamarabb kiállok. Nézze, a gyűjteményes verseskötetemről [Az élet két fele, 2019 – a szerk.] ugyanaz a fiatal nő írt az ÉS-be és még egy lapba. Életem összegyűjtött verseiről a magyar sajtóban azon kívül egy sor sem jelent meg. Az egyetlen esszékötetemről sem sok: mindössze egy recenzió. A verseimet meg szoktam mutatni a férjemnek [Báthori Csaba, – a szerk.], aki nemcsak nagyszerű költő, hanem nagyon jó irodalom- és verskritikus. Komolyan veszem az észrevételeit és figyelmeztetéseit. Kaptam néhány magánlevelet kollégáktól, akiknek elküldtem a könyvet, mert a kiadó nem igazán terjesztette. Egyik kötetemnek sem volt igazi bemutatója, külföldre nem vitték, én hagytam az egyik kolozsvári könyvesboltban öt példányt bizományban, hogyha valaki keresné, akkor legyen belőle.

Más költőkkel, írókkal ellentétben, nem is népszerűsíti magát a jól ismert felületeken.

Sokan rákényszerülnek, hogy menedzseljék magukat, s vannak, akik egyenesen nyomulnak. Alkat dolga. Én restellem ajánlgatni magam, célratörően barátkozni, ismerkedni, csak hogy észrevegyenek. A terjesztés, a lapokkal való kapcsolattartás, estek szervezése, és minden, ami egy könyv vagy szerző megismerését szolgálja, az a kiadó dolga lenne, hiszen érdeke, hogy nyereséges legyen. De ez nincs ma így. Engem most nem, vagy csak alig ismernek Magyarországon.

Balla Zsófia (Fotó/Forrás: Báthori Csaba)

„Ahogyan élek, az a hazám”. Ez a verssora egy olyan kikristályosodott hitvallás, ami pályájának viszonylag az elején fogalmazódott meg, mégis a mai napig ezt idézik. Jó, hogy így alakult?

Az ember csak azt, amit ír, amit létrehoz s az emberi mivoltát tudja mindenütt felmutatni. Ennyit mondhat magáénak, ennyi a hazája. Csak ez védi. Olyan hazám nem volt, amelyről úgy éreztem, maradéktalanul fontos neki, hogy én az alanya vagyok.

A koronavírus miatt a művészet jelentősége még inkább felértékelődik, hiszen az tudná most igazán gyógyítani a lelkeket. „Költői kérdés”, hogy ön is így gondolja-e.

Meggyőződésem, hogy a világon azért jött létre művészet, mert az ember enélkül nem lehet meg. Élni segíti, pont abban a minőségében, amivel az állatvilágból kiemelkedett. Emberi mivoltában elengedhetetlen, hogy a művészethez valamilyen viszonya legyen. A látható művészethez, a hallhatóhoz, és az irodalomhoz is. De azt, hogy ma az emberek nagyobb része mennyire kíván emberi lényként élni, vagy csak egy tömegtársadalom betanított állategyedeként, azt nem tudom megítélni. A világ politikai tendenciái arra irányulnak, hogy tömegtársadalmakat teremtsenek, amelyekben az individuum nemcsak hogy nem szabad, hanem nem is gondolkodik ezen. Nem is vágyik rá, és nem rendelkezik olyanfajta emberi vagy művészi önreflexióval, hogy tudná magáról, mit szeretne. Az embereknek szerintem mindenekelőtt szabadság kell. És tudás kellene. A mozgás és gondolkodás szabadsága. „Levegőt!”, mondta a legnagyobb költőnk. Levegőt! Az nincs egyelőre…