A 2022-es év egyik legváratlanabb és legörömtelibb híre volt, amikor a Jelenkor Kiadó áprilisban bejelentette: Nádas Péter új regénnyel jelentkezik. Az irodalmi életben ugyanis teljes volt az egyetértés abban, hogy a Világló részletekkel lezárult az írói életmű, elkészült a nagy építmény, egy impozáns, irodalmi katedrális – és ezt maga a szerző is így gondolta.

A Rémtörténetek érkezését tehát túlzás nélkül irodalmi szenzációnak élhettük meg, egyúttal azonban fel is vetette a kérdést:

A 464 oldalas regény nevével ellentétben nem igazán rémtörténet. A tragikus végkifejlet, a kísértetek megjelenése vagy a valamiféle gonosz egyre intenzívebb jelenléte ellenére „rémségessége” nem ezekből az elemekből jön létre, sokkal inkább különleges elbeszélői technikájából. Nádas ugyanis a történet helyszínéül szolgáló dunakanyarbéli falu egészét, egy közösség teljes hálózatát igyekszik megjeleníteni előttünk. Sokszor nehéz eldöntenünk, hogy amit olvasunk, azt éppen ki mondja: az adott karakter, akit látunk, egy mindentudó narrátor, esetleg a falu többi lakosa. A gyakran egyetlen mondatra tagolt bekezdések intenzív ritmusával e három elbeszélői pozíció olyan gyorsan váltakozik, hogy egy ponton az olvasó kénytelen lemondani a pontos megszólaló megismeréséről. E megoldásnak köszönhetően jön létre az az élmény,

Kórusban beszélnek valamennyien, időnként kaotikusan, máskor rendezetten, és csak rövid időre erősödik fel egy-egy személy hangja.

Nádas Péter Rémtörténetek című könyve (Fotó/Forrás: Lira.hu)

És hogy mitől lesz ez rémséges? Nádas megnevezetlen, hatvanas évekbeli faluja ugyanis közel sem az az idealizált környezet, amilyennek gyakorta szeretnénk látni a vidéki közösségeket. Ebben a kollektív gondolat- és mondatözönben az emberi gyarlóság valamennyi formájára ráismerhetünk.

és még azt a csekély jószándékot és szeretetet, ami időnként kibuggyan a karakterekből, közönséges, durva módon képesek csak kommunikálni, ha egyáltalán. A kis és zárt közösségek árnyoldalát kapjuk nagy dózisban, egy ilyen helyen ugyanis a magánélet lényegében megszűnik, szereplőink egy pillanatra sem képesek elvonatkoztatni a rájuk szegeződő tekintetek sokaságától. Tulajdon gondolataikat, vágyaikat még maguk előtt is szégyellik, ha van rá okuk, ha nincs.

Ez a fajta közösségi logika alakítja aztán a cselekményt, már ha nevezhetjük ezt annak, minthogy olyan dramaturgiai megoldásokról, amelyek általában a regényeket jellemzik, nem beszélhetünk. Nádas időnként mintha véletlenszerűen váltana a jelenetek között, egymástól független eseményeket mutat meg, amelyek nem szükségesek a végkifejlet megértéséhez. Sokkal inkább a nagy egész, a teljes falu bemutatására tesz kísérletet. Célja ugyanakkor közel sem az, hogy valamiféle szociológiai látleletet adjon, bár implicit módon megjelenik például, hogy miként változtak meg a társadalmi viszonyok és pozíciók a szocializmus kialakulásával. A szociológiai hitelesség inkább úgy jelenik meg, ahogy például Krasznahorkai László Sátántangójában is:

Nádas folyamatosan újabb és újabb szereplőket hoz be, még a regény utolsó harmadában is megjelennek addig nem látott alakok, ami remekül passzol a korábban kifejtett narratív megoldásba, hiszen a falusiak számára evidencia ezeknek az embereknek a kiléte. Itt tényleg mindenki mindenkit ismer. Emiatt csak nagyon lassan tárul fel az olvasó számára, hogy kik is igazán Nádas könyvének főszereplői, kik lesznek azok, akiknek döntései a főbb eseményeknél igazán hangsúlyossá válik.

Nádas Péter a 93. Ünnepi Könyvhét megnyitóján (Fotó/Forrás: Mónus Márton/MTI)

Nagyszerű karaktereit Nádas lenyűgözően hiteles nyelven szólaltatja meg. Ott van a fiatalon megesett asszony, a mocskos szájú Várnagy „Bánya” Teréz, akinek bűnét családja és a falu sohasem felejtette el, ezért öregkorára olyanná is vált, amilyennek a közösség látta: rosszindulatú boszorkává. Ott van a szellemileg sérült, epilepsziás rohamoktól szenvedő Róza, a többszörös leányanya, aki bár a falusiak szemében egyszerű ütődött lány, mégis, mintha titkos kapcsolatban állna az égiekkel. Ott van Imre, a péksegéd, a zabigyerek, akinek sohasem bocsátotta meg a falu, hogy nincs apja, ezért valami rettenetes gonoszság kezd el növekedni benne. Ott van a hordóhasú Jónás atya, a falu jóságos papja, aki igyekszik a helyes útra terelgetni bárányait. Ott van a szintén sérült, tolószékhez kötött Misike, akiben valamiféle magasabb rendű értelem lakozik. És ott van Mírák Piroska, a gyógypedagógusnak készülő leány, aki elméleti tudását a gyakorlatban is megkísérli kipróbálni.

Elsősorban őket kell tekintenünk a regény főszereplőinek, a legtöbb figyelem rájuk irányul, és az ő dilemmáik, gondolataik azok, amelyeket figyelembe kell vennünk a nagy végkifejlet elérkezésekor – ami egyébként nem több, mint az addig véletlenszerűen, egymástól függetlenül zajló események egyidőben történő lezárulása hasonlóképpen. Röviden: négy halálesettel.

Azt kijelenthetjük, hogy a Rémtörténetek egy különleges olvasmány, amelyben minden adott egy érdekfeszítő regényhez. Nádas azonban nem egy izgalmas történetet akar elsősorban bemutatni – még ha időnként olyan filmbeillő jeleneteket is megjelenít, mint egy ördögűzés –, sokkal inkább az emberi kapcsolatokat, az egyén helyét a közösségben.

Ehhez hasonló kérdések sokasága áll a könyv fókuszában, ezektől lesz puszta „rémtörténet” helyett igazán felejthetetlen olvasmány Nádas Péter regénye, amely valóban a 2022-es év egyik legszebb ajándéka.

Fejléckép: Nádas Péter Rémtörténetek című regényének borítója (Fotó/Forrás: Nádas Péter Facebook-oldala)