„Az, hogy Nádas Péter itt van, és hogy ír, győzelem" — kortárs művészek köszöntik a 80 éves írót

Vámos Miklós (Fotó/Forrás: Erdélyi Gábor)

Vámos Miklós író

Nádas Péterről és -nek

Mióta az eszemet tudom, mindig úgy szortírozta magát a magyar irodalom, hogy volt az ügyeletes nagy magyar író, a nagy magyar költő, meg a nagy magyar drámaíró. Hatvankilencben, amikor bebocsátást nyertem a szentélybe, a szereposztás a következő volt: író = Déry Tibor, költő = Illyés Gyula, drámaíró = Németh László.

A hetvenes-nyolcvanas évekre a prózaírói-korona két részre vált, állítólag a magyar szent koronát is kettőből állították össze, lehet talán fordítva is csinálni. Az egyik vitathatatlanul Esterházy Péter fejére került, a másik Nádas Péterére. Ők lettek a mi Pétereink. Esterházy sajnos már nincs közöttünk. Nádas szerencsére jelen van. Szívesen megszorongatnám a kezét, de ő nem túl barátkozós. Még szívesebben elénekelném neki a saját Happy Birthday magyarításomat is, de írásban nehéz volna.

Írtam viszont róla egy limericket, úgy tíz éve. Szeretettel idemásolom, hátha örül neki.

                                                                                        Nádas Péter nem lett falusi,
                                                                                        hiába költözött oda ki.
                                                                                                    Minden sorában a város
                                                                                                    Európával határos.
                                                                                        Világpolgár és nem makutyi.

Isten álgyon, Nádas Pé!

Szücs Attila (Fotó/Forrás: Szucsatilla.hu / Déri Miklós)

Szücs Attila festőművész

1986 tavasza, az Emlékiratok könyvének első megjelenése óta vagyok elkötelezett híve Nádas Péter munkásságának. Közel tíz éve, hogy először találkoztam vele személyesen. Földényi F. László közvetítésével hívott fel, hogy valamelyik nap meglátogatna a műtermemben. Kora nyári délután érkezett, órákon át beszélgettünk, ránk sötétedett. Alig-alig mozdultunk, az idő mintha megszűnt volna.

Valóságos, meghatározó élmény, mondhatni kulturális sokk volt. Megtapasztaltam a szövegeiből már ismerős fokozhatatlan figyelmet, fotografikus memóriát, a megismerés iránti vágyat, a mindenen áthatoló tekintetet, a tengerként áradó tudást. Az élet nagy ajándéka, hogy beszélgetésünk azóta is tart, noha egy-egy találkozás között olykor évek telnek el.

Szabó T. Anna (Fotó/Forrás: Szilágyi Lenke / Magvető Kiadó Opera magazin)

Szabó T. Anna költő

Ezerkilencszázhetvenhárom őszén, a születésem utáni évben, a harmincegyedik születésnapja tájékán, Nádas Péter a warnemündei tengerparton sétált átforrósodott testtel, és az éles ködben követte őt a saját halála, amire akkor már kitartóan sóvárgott.

Ezerkilencszáznyolcvannyolcban Szombathelyen egy kamaszlány megvette a Játéktér című könyvet, rajta Caspar David Friedrich képével, és mély beleéléssel egymás után többször elolvasta a Hazatérés című írást a warnemündei tengerparton sétáló, halálraszánt fiatal íróról, az érzelmekről és a fegyelemről.

Ugyanebben az évben a lány megismerkedett egy tizenöt éves fiatalemberrel, aki írt. A nyolcvanas évek végén együtt mentek el Nádas szombathelyi estjére. A kilencvenes években, amikor a fiatalember a regényével küzdve ugyanolyan halálra szántan sétált egy másik tengerparton, a lány, nehéz szívvel, de magára hagyta a teherrel, mert bízott benne, hogy ő sem hal bele, hogy megerősödve kerül ki a kétségbeesésből.

Kétezerkettőben, hosszú Nádas-olvasások után, és miután verset írt Nádas egyik fényképéről, a lány a balatonfüredi Fordítóházban levette a polcról a Saját halált.

A húsz év múlva, az most van. Az, hogy élünk, most van. Az, hogy Nádas Péter itt van, és hogy ír, győzelem. Általa, vele. Valahányszor olvasom, ott a bizonyság: tétje van annak, hogy élünk.

Török Marcell (Fotó/Forrás: Császár Dániel)

Török Marcell rendező

Megtisztelő volt a felkérés, hogy Nádas Péter születésnapja alkalmából én is írjak pár sort. Nagyon friss élmények kavarognak bennem, hiszen csak pár napja fejeztük be a Találkozás online előadásának forgatását a Katonában. Mialatt készültem erre a rendezésre, rájöttem, hogy én is a Fiatalember vagyok, ahogy már oly sokan, szüntelenül, újabb és újabb generációkon keresztül. Megrendítő felismerés volt. Így én is csak keresem a szavakat, olykor nehezen találva őket, mint most is. Annyit viszont le merek írni, hogy köszönöm Nádas Péternek a lehetőséget, bizalmat és segítséget. És köszönöm a mesélést. Ha szabad ilyet mondanom, várom a következőt.

Tóth Krisztina (Fotó/Forrás: Tóth Krisztina Facebook-oldala)

Tóth Krisztina költő

Egyik első olvasmányélményem volt Nádastól a Bárány. Nem mellesleg egy másik író, Ladislav Fuks nyolcvanadik születésnapjára ajánlotta, aktualitása tehát már csak emiatt is lehetne, ha nem az adná ennél jóval szomorúbb aktualitását, hogy pontosabban aligha lehet írni a gyűlöletről. Akkor, fiatal felnőttként azt is jól láttam a szövegből, mennyire értelmetlen és terméketlen népi és urbánus irodalomról beszélni.

Egyszer N.P. nekem adott egy asztalt. A barátnőm nála járt valamilyen ügyben, és később sóhajtozva emlegette az író apró méretű, helyes kis íróasztalát. Aztán pár hónapra rá halálos beteg lett, én pedig megkérdeztem a mestert, megvan-e még az az íróasztal. Megvolt, odaadta. Teljes titokban szerveződött a meglepetés-akció. Akkor már járni is alig tudó barátnőmet egy harmadik beavatott elhívta fagyizni, mi pedig a fiával felcipeltük a kultikus tárgyat a lakásba. Szépen betettük a régi helyére, a lapjára pedig egy neki dedikált Nádas-könyvet fektettünk. Hazaérkezvén percekbe telt, amíg megértette, mi is történhetett. Sose teszek így le könyvet, mondta nevetve – aztán sírva fakadt.

Pár hónapra rá meghalt, a lakást azóta eladták, az asztal meg ki tudja, hol jár, vándorol sötét raktárakban, míg meg nem érkezik majd valakihez, hogy megtalálja rendelt helyét, mint egy könnyűnek látszó, de valójában dögnehéz mondat.

Barnás Ferenc (Fotó/Forrás: Oláh Gergely Máté)

Barnás Ferenc író

Bátortalan értelmezési kísérlet

A mű mint korpusz. A korpusz mint felfedezés. A felfedezés mint felfedődés. A testben lejátszódó folyamatok megfigyelésétől nem tágítani, a dolgok megragadhatatlanságának tényállásából kiindulva eljutni egy alaphoz. Idővel kiderül, hogy mégis van valamilyen alap, melyről tudósítani lehet. Így történhet, hogy a megélt újraalkotási pillanat nem csak szellemi tapasztalat lesz, hanem megértésként belénk vésődő élmény is.

Az ön::tudatlan tudomást vesz vagy szerez magáról, magunk legvalódibb részének egy része rálát magára, újrahasznosul. Belekerülünk a létezéssel járó folyamatok működési rendjébe, az előttünk, bennünk, körülöttünk végbemenő létrejövési processzusok részesévé (részévé?) válunk; e folyamatokba kerülve észleljük, hogy létezik szellemi kiterjedés — szóra bíratik a neuronhálózat. A valót és a nem valót összekötő állagokba kerülünk, a dolgokra való ráismerés felerősödik bennünk, hanggá, szólammá, térélménnyé, mozgássá válik az idő, jóllehet az egész pusztán olvasásnak indult.

Ohó! Hát ennyire bonyolultan működünk? Igen.

Dubóczky Gergely (Fotó/Forrás: Raffay Zsófia)

Dubóczky Gergely karmester

Nádas Péternek nagyon régóta vagyok rajongója, azonban a közelmúltban váratlan ajándékot kaptam tőle: arcának látványát, ahogy Haydnt hallgat. Mi játszottuk körülötte a szimfóniát, ő a zenekar közepén ülve figyelt, velem szemben, várta türelemmel a Búcsúszimfónia végét, átható tekintete egyszerre volt szemlélődő és elemző. És bár először láttam így, a tekintet ismerősnek tetszett; írásait olvasva ugyanennek a tűpontos elemzésnek, a kíváncsiságnak, a finoman, ugyanakkor kérlelhetetlenül jelenlévő humornak érzete van jelen. Ahogy Haydn esetében is. Katartikus, feledhetetlen élmény. Haydn arcaiért hálás köszönettel kívánok boldog születésnapot!