Néhány hónapja a Literárium irodalmi beszélgetéssorozat vendége volt, ahol a gyerekkoráról kérdezték, de rögtön elhárította a témát, mondván, úgy érezné magát, mintha egy pszichológus kanapéján ülne. Honnan ered ez a zárkózottság?
Úgy érzem, hogy ilyenkor, ha általában a gyerekkoromról kérdeznek, nem a lényegről esik szó.
A művészetben az is izgalmas, hogy a műbe beleépül az adott alkotó személye is. Az ön verseiből erős világkép olvasható ki, joggal érdekelheti az embereket, hogy milyen élményeket szívott magába.
Igen, csakhogy a téma nagyon széleskörű,
arra a kérdésre, hogy milyen gyerekkorom volt, hogyan válaszolhatnék őszintén? Hogy válasszam ki azt, ami fontos?
A versek vagy az életrajzi írások alapján persze ki lehetne emelni bizonyos részleteket az életemből. A Kéregtorony című könyvemben megírtam fontos dolgokat, de már ott is, halványan jeleztem, hogy egy kissé kényelmetlen dolog számomra az emlékezés. Ez azóta is fennáll.
Pedig az emlékezés ma egy divatos téma az irodalomban. Miért találja kényelmetlennek?
Mert az ember kénytelen-kelletlen azzal szembesül, hogy milyen sokat hibázott. Hogy nagyon fontos emberi viszonyokban mennyi mindent elrontott.
Szintén ezen az esten beszélt arról, azért szerette meg a versírást, mert élvezte, hogy ha elégedetlen azzal, amit leírt, másnap kijavíthatja. Jól értem, hogy valamiféle szabadságélményt nyújtott önnek a költészet?
Az kétségtelenül egy fontos dolog, hogy lehet javítani benne, kvázi jóvá tenni valamit, mert az életben erre nincs lehetőség.
Hogy ez mennyire szabadság, azt nem tudom. Valószínűleg csak pótlék. Az igazi az lenne, ha szabadon el tudnám mondani, csak úgy folyna belőlem a szó, ne adj’ Isten nyomdakészen. A költészet végső soron mégiscsak az életre vonatkozik, és akkor ennyiben, ha csak áttételesen is, nagyon áttételesen, de mégiscsak működik talán ez a jóvátétel. Ebben reménykedem.
Szijj Ferenc: Önarckép (Fotó/Forrás: Szijj Ferenc)
Ugyanehhez a szabadságélményhez kötöttem magamban azt is, hogy, mint mondja, írás közben nem foglalkozik vele, amit ír, az vers-e. Csak a belső fülére támaszkodik.
Ottlik Géza írja valahol, hogy az a próza, amit kinyomtatnak. Akkor én nyugodtan hivatkozhatok arra a definícióra, hogy az a vers, ahol a sorok nem érnek végig a lap jobb széléig – és kész. A vers sok minden lehet, elég akár egy ilyen tág meghatározás is. Ez annyira kézenfekvő, hogy nem is feltétlenül hoznám összefüggésbe a szabadsággal.
Az emberek jelentős része máig sem tartja versnek azokat a szövegeket, amikben nincs például rím.
A szabadvers elég régóta, több mint száz éve létezik, nem gondolom, hogy most még védelmezni kéne.
A versei kapcsán a kritika is gyakran kiemeli, hogy szinte olvashatók prózaként is.
Hát igen, némelyik versben van valami történet- vagy eseményszerűség, de ez se olyan szokatlan, gondoljon csak az elbeszélő költeményekre vagy a Hajnali részegségre.
De a Hajnali részegséget nem tudom nem verseként olvasni, az ön műveiben viszont képes vagyok csak a történetre koncentrálni.
Az már nagyon jó, ha az olvasó valamire koncentrál. És ha egy versnek van történetmagja, akkor koncentráljon arra. Egyébként általában nagyon sok versnek van ilyen magja vagy háttere, úgyhogy ez lényeges dolog, és akkor a szerző is koncentrálhat arra.
A Literárium esten azt is mondta, szándékosan irtja a műveiből a retorizáltságot. Erre gondolt akkor?
A retorizáltság szűkebb jelentése, amikor valaki litániázik, feltűnően ismétlődnek a versben bizonyos alakzatok – ezt nagyon nem szeretem. Hogy is mondjam… szerintem hatásvadászat. Tágabb értelemben mindenféle dolgot ide értek, ami retorikai alakzat vagy ami a hagyományos, rímes, időmértékes vershez közelít. Persze nagyon sok rímes, időmértékes vers van, amit szeretek olvasni, viszont ha én csinálnám, mindig úgy érezném, hogy rá akarok erőltetni valamit az olvasóra, vagy hogy lépre akarom csalni. A verseim magját mindig egy kép vagy gondolat vagy gondolati kép, vagy amiről korábban beszéltünk, valami történetkezdemény adja, és
az lenne az ideális, ha ez önmagában lenne olyan szép, hogy ne legyen szükség rímekre és időmértékre.
Ugyanakkor az is kell, hogy egy verset, akkor is, ha szabadvers, jó legyen olvasni. Legyen valami jóhangzás. Bonyolult dolog ez.
Mindig ihletből dolgozik?
Óvatosabban azt mondanám inkább, hogy ötletből. Ha ez megvan, utána megpróbálom felgöngyölíteni, esetleg további ötletekkel bővíteni.
Ilyenkor rögtön tudja, hogy mit jelent az adott ötlet?
Nem feltétlenül. Sőt, az a jó, hogyha nem készen jön, és minél tágasabb, furcsább, merészebb. Azzal már lehet dolgozni.
Általában sikerül száz százalékosan visszaadni ezeket az ötleteket?
Nem vagyok benne biztos, hogy lehetséges száz százalékosan visszaadni. Ezekkel az ötletekkel dolgozni kell, ilyenkor óhatatlanul átalakulnak, az is lehet, hogy valami teljesen más dologgá. Erre nincs recept. Mindenképpen van benne sok munka meg birkózás a formával. Olykor a legegyszerűbb mondatban is sok munka van.
Szijj Ferenc: Ritka események (Fotó/Forrás: Líra Könyv)
Sok dologra mondják rá, hogy kafkai, olyasmire is, ami szerintem nem az. Az ön versei viszont kétségkívül azok. Ön fordított tőle, sőt, Bernhardot is, aki Kafka egyik legjobb „tanítványa” volt.
Kafkával azt hiszem, az egyetemi éveim alatt találkoztam először, Bernharddal jóval később. Fordítani valójában csak keveset fordítottam tőlük. Mind a ketten egy nagyon alapvető érzést fogtak meg a létezésből, tudniillik azt, hogy mennyire ki vagyunk szolgáltatva a világnak, csupa olyan dolognak, amikre valójában nincs semmi befolyásunk, de valamiért mégis küzdünk velük. Ez pedig egyszerre tragikus meg nevetséges. Ez szerintem van annyira alapélménye az embereknek, hogy még érdemes vele foglalkozni ma is.
A legújabb verseskötete, a Ritka események is valamiféle kafkai tébolyból indul ki. Itt van egy fiktív, zárt közösség egy völgyben, ahol mintha felborulna a rend…
Nem borul fel. Épphogy őrizni próbálják a rendet. Foggal-körömmel védelmezik.
…de ez a rend is mintha elviselhetetlen lenne.
A kívülállónak biztosan, de aki belül van, annak ez kell.
A könyvben háromszor kilencvenkilenc vers szerepel, amit, mint mondta, Balassitól kölcsönzött. Mi fogta meg ebben?
A teljesség képe. Egy nagy, kerek egésznek szántam ezt a könyvet, ami ily módon le van határolva. Balassi egyébként egy háromszor harminchárom plusz egy bevezető versből álló kötetet akart megszerkeszteni, mert úgy gondolta, hogy a százas szám az isteni tökéletesség szimbóluma. Az én kötetemben háromszor kilencvenkilenc vers van, de sokkal rövidebbek, és nem egészítettem ki őket kerek számra.
Nem akarta megkísérteni az isteni tökéletességet?
Egyfelől dehogynem, csak kerek szám nélkül, mert talán a hármas számnak és a három sokszorosainak is van valami isteni misztikuma, másfelől igazából jobban tetszik az a tökéletlenség, amely az esendőség tudatával mégis a teljességre törekszik.
Úgy gondolom, a tökéletlenség, a hiba és a kudarc is lehet szép és tanulságos.
A három részen keresztül kirajzolódik egy individuum, egy szűkebb település, végül egy tágabb értelemben vett hatalom képe. Meglepett, hogy ezt egyfajta Magyarország-kritikának szánta. Sokkal inkább az általános emberi létezés élményét olvastam ki belőle.
Az általános hatalmi viszonyokról szóló részekben valóban a mai magyar állapotokból vagy azok transzponálásából jöttek az ötletek. Az individuális szálakban viszont jelen van a már említett kafkai-bernhardi érzés, hogy folyamatosan ki vagyunk szolgáltatva valami rajtunk kívül álló dolognak, és ha ez ellen megpróbálunk küzdeni, márpedig megpróbálunk, az mindenféle furcsa dolgokat eredményez. Ez is a tébolyhoz tartozik. De nemcsak a rajtunk kívül álló világnak vagyunk kiszolgáltatva, hanem a rajtunk belül levő világnak is. És akkor a belsőt ábrázolhatom valami külsővel, és fordítva, tehát minden összefügg mindennel.
Szijj Ferenc (Fotó/Forrás: Szilágyi Lenke / Müpa)
Az első részben sokszor megjelent a járvány és a bezártság képe. Nagyon rosszul élte meg a karanténidőszakot?
Nem okozott különösebb gondot, azok az utalások nem rólam szólnak. A bezártság képe a nemzeti elzárkózáshoz kapcsolódik, ahhoz az általános közhangulathoz, hogy egyre kevésbé akarunk tudni másokról, arról például, máshol hogyan mennek a dolgok. Nem akarjuk, hogy idegenek jöjjenek ide, mi jól elvagyunk magunkban, és így, magunk között akarunk büszkék lenni a magyarságunkra. Ehhez jön hozzá a hatalom beszéde és mesterkedése, ami részben ugyan racionális, hiszen a hatalmi pozíció megtartására irányul, másrészről azonban teljességgel irracionális is, hiszen egymásnak homlokegyenest ellentmondó üzenetekkel etetik az embereket. Ez történt a járvány alatt is, össze-vissza beszéltek. Ezt próbáltam meg valamiképpen feldolgozni ezekben a szövegekben, szépen eloldozva az aktualitásoktól és a helyi konkrétumoktól.
Első ránézésre azt éreztem, hogy ezek tényleg annyira ritka események, hogy gyakorlatilag sohasem történnek meg. És csak később jöttem rá, hogy mennyire közel állnak a mindennapjainkhoz.
Nem lehet olyan légből kapott, hihetetlen és abszurd dolgot leírni egy irodalmi műben, ami később ne történne meg a valóságban.
Ez a mostani világ, a mai politika meg harminc év elteltével újra olyan hihetetlen és abszurd, hogy szinte nem is kell légből kapni az ötleteket.
Visszatérő jelenség a kötetben az egymás teljes meg nem értése. Ez is annyira kafkai: valaki azt mondja, üvegliszt, és mindenki a gyufára gondol.
Igen, azért ebben van egy kis játék, mert a mindennapokban nem gondolunk a gyufára az „üvegliszt” hallatán, pedig tényleg a gyufagyártáshoz használják. Az is érdekes, hogy annak ellenére, hogy lényegében félreértésekkel kommunikálunk, látszólag, illetve valamilyen szinten mégis működik a dolog. Lényegi szinten persze nem, de ez nem zavarja az emberek többségét. A félreértés speciális formája a gyanakvás, amely annyiban termékeny félreértés, hogy nyilvánvaló, kézenfekvő jelentéseket kérdőjelez meg, és mögöttes jelentéseket keres, tehát bizonyos értelemben úgy működik, mint mondjuk az irodalomértelmezés vagy maga az irodalom. Viszont kétségtelenül aláássa a bizalmat a másik ember iránt.
Az ön versei meglehetősen tág teret hagynak az értelmezésnek. Nem ijeszti meg annak a gondolata, hogy esetleg teljesen félreértik?
Abból indulok ki, hogy valószínűleg van egy ideális olvasó, de csak elméletben létezik. Egyébként pedig esendő olvasók és esendő olvasatok vannak, ezért az egész teljességét nem fogják megérteni. De hogy valaki teljesen félreértse, attól eddig annyira nem féltem. Most először történt olyan, a Ritka eseményekkel, hogy egy recenzens hamis, illetve irreleváns előfeltevésekkel közelítve a versekhez a végén még hamis következtetéseket is levont, úgyhogy teljesen félreértette az egésznek a lényegét. Mindenképp valami útmutatást keresett az életre vonatkozóan,
de hát az irodalom nem ad útmutatást, annál sokkal bonyolultabban működik.
De azért bízom benne, hogy hosszabb távon, ha a verseim még érdekelni fognak valakit hosszabb távon, összeáll egy korrekt olvasat.
A csillagok zúgása
A csillagok zúgását vélem hallani,
pedig nappal van, ilyenkor messzebb vannak
a csillagok, de mégis, mintha a sok-sok
légüres forgás az űrben összeadódna,
és itt a Földön ilyen csendes zúgás lenne belőlük,
egy lépés elnyomhatná, egy szó, vagy ha letenném
az asztalra a poharat, de hát ki vagyok én,
hogy erőszakot tegyek a végtelen világon?
Milyen lenne az ideális olvasó?
Az ideális olvasó én vagyok. Az én doppelgängerem lenne a legmegfelelőbb. De ott van még a másodlagos frissességű ideális olvasó, az, akinek komoly szövegismerete van, ismeri a korábbi írásaimat, és odafigyelve, értve tud verset befogadni. Ez a fajta ideális olvasó valószínűleg egyébként egy sok kicsiből összeálló valami, egy méhkas.
A Ritka eseményekben rendszeresen visszatérő motívum a véletlen is, ami többnyire szerencsejátékok, lottó vagy nyerőgép formájában jelenik meg. Azt hiszem, a szerencse fogalma fontos kulcsszó a posztszovjet társadalmak leírásakor.
Nem csak itt van ez így, a világon mindenhol a vakszerencse dönt az emberi sorsokról, bárhol születhetünk nyomorba vagy jólétbe. Valaki gondos, törődő szülőket kap, míg mások nem. Van, aki súlyos testi hibával születik, és akkor nem tehet mást, mint hogy ennek az adott sorsnak a keretein belül alakítja az életét – ha egyáltalán képes rá. Mindenesetre én próbálom a tragikus világlátást elkerülni, úgy, hogy közben mindvégig higgadt fejjel gondolkodjak ezekről a jelenségekről.
Amikor azt mondom, józanul látom a dolgokat, szerintem azt jelenti, eleve elfogadom, hogy minden megtörténhet.
Bármit el lehet képzelni. Ez is elég komplikált dolog. Hiába szürreálisak egyes képek, van bennük mégis valami józan belátás: ilyen a véletlen. És ahhoz képest, hogy valakinek testi hibája van például, elég sok minden nem tűnik olyan súlyos dolognak, bár persze azt is megértem, ha valami egyébként jelentéktelen dolog adott esetben valakinek nagyon súlyos problémát okoz. A „ritka esemény” mint fogalom, megnevezés vagy nyelvi jelenség valami ilyesmit akar érzékeltetni.
Szijj Ferenc: Tükör önarckép (Fotó/Forrás: Szijj Ferenc)
A könyv olvasása során jöttem rá, mennyire démoni dolog akár a lottó is, hiszen emberek tömegeivel hitetik el, hogy párszáz forintért megválthatják a sorsukat.
Egyrészről démoni, de ha megveszel egy lottószelvényt, reménykedést vásárolsz. Egy hétig hihetsz benne, hogy jobbra fordul a sorsod. De hazudnék, ha azt mondanám, ez eszembe jutott a versek írásakor.
Októberben tölti a hatvanötödik életévét. Tudom, hogy életműről senki nem beszél szívesen, de időnként visszatekint arra, amit eddig csinált? Mennyire sikerült megvalósítania azt, amit szeretett volna?
A katonaság alatt egy alkalommal Márton Lacival beszélgettem, aki egy másik században volt, de ugyanabban az épületben, és egyszer egymás mellé sodort minket a szolgálati beosztás. Elmondta, hogy író lesz, és felvázolta, hogy milyen könyvet fog először írni, utána mi lesz a második, majd a harmadik kötetében. El is tudom képzelni, hogy végül tényleg ebben a sorrendben meg is valósította az ötleteit. Nálam, aki akkor még nem is gondoltam írásra, ilyesmiről nem volt szó, az esetemben megint csak a véletlenek hatását lehetne demonstrálni. Nem voltak határozott elképzeléseim, és nem is úgy alakult az egész, ahogy a különböző életkoraimban homályosan elképzeltem. Csak pepecselés folyt tulajdonképpen. Ahhoz képest viszont nem vagyok elégedetlen. Na jó, elégedetlen vagyok, de most hirtelen nem tudnám megmondani, mit is akartam volna még megcsinálni.
De ezt a pepecselést szívesen folytatnám még tovább.
A szakma is elismerően szól az életműről, de mindig hozzáteszik, hogy sajnos nem olvassák önt elegen.
Igyekszem ezt is józanul kezelni. Egyrészről, persze, jó lenne, ha több emberhez eljutnának a könyveim, de amikor belekezdtem, nagyjából tisztában voltam vele, hogy nem fognak tömegek olvasni. Erről nem voltak illúzióim. Egyébként is, verset olvasni rettentő nehéz, én is nehezen olvasom másokét, mert annyira oda kell figyelni, annyira bele kell merülni abba a szövegvilágba, lásd: ideális olvasó.
Hogy látja, azért van jövője az irodalomnak?
Az irodalom jövőjét is inkább sötéten látom, ugyanakkor azt gondolom, hogy egy szűk réteg mindig lesz, akik, mint egyfajta szekta, csak azért is olvasni fognak irodalmat. Talán még verseket is.
Fejléckép: Szijj Ferenc (Fotó/Forrás: Szilágyi Lenke)
hírlevél
