Az író rövid tollvonásokkal

– kezdődik az író-költő legelső, 1989-ben megjelent kötete (Gyalog megyek hozzád sétálóúton). A HVG-nek adott 2014-es interjújában így vallott az azóta is leghíresebbnek számító mondatáról: „Azt akartam jelezni, hogy nem a név a fontos, ami lassan-lassan afféle üzleti márkává válhat, hanem a szellemi produktum, a művészi aktus. E tekintetben pedig máig úgy gondolom, hogy minden alkotó minden műnél a nulláról indul.” Számtalan regény, verses- és novelláskötet, valamint dráma után mára az ő neve is védjeggyé vált: művei rendszerint kisiklott életek, félrecsúszott házasságok, gyerekkori emlékekből felépített életutak krónikái. Témái ugyan ismétlődnek, de ars poeticájához máig tartja magát: minden írásában tiszta lappal kezdve épít világot – mivel azonban az alkotásai középpontjában mindig a vágyaira lecsupaszított ember áll, a végkicsengés legtöbbször hasonló.

1960 áprilisában született Vámosmikolán, gimnáziumi éveit azonban már Budapesten töltötte. Az ekkor megtapasztalt város–vidék ellentét azóta is visszatérő téma írásaiban. A 24.hu-nak adott interjújában így emlékezett vissza erre az időszakra: „Úgy akartam viselkedni, mint a budapesti osztálytársaim, én is szabad akartam lenni, laza és időnként szemtelen. De nem lehettem, mert a budapesti osztálytársaim mögött ott álltak a budapesti anyukák és apukák, mögöttem meg nem állt senki.” Nehezen találta helyét a fővárosban, amit a jegyei is tükröztek:

Érettségi után nem akart hazamenni vidékre, sokáig csak tengődött, pár hónapig az utcán lakott. Végül egy lány mentette meg – őt, későbbi feleségét követte Szegedre, ahol 1981-ben felvették a tanárképző orosz–történelem szakára. Ugyanebben az évben barátaival rockzenekart alakított: bár Originál Láger nevű együttesük egy éven belül feloszlott, Háy a mai napig rajong a zenéért, többször fellépett már zenés irodalmi esteken is.

Háy János

1982-ben kezdett el publikálni, pár évvel később pedig szerkesztőként is feltűnt a neve: Narancsszívszonett címmel szamizdat irodalmi periodikát indított a barátaival. Végül 1989-ben hagyta el a tanári pályát az írás kedvéért: több kiadónál dolgozott szerkesztőként, és ebben az évben jelent meg az első verseskötete is a fent idézett ikonikus kezdőmondattal. Prózaíróként 1996-ban debütált Dzsigerdílen című regényével, amelyet több mint egytucatnyi további regény és novelláskötet követett. Egyik legismertebb műve, A bogyósgyümölcskertész fia című novellásfüzér 2003-ban jelent meg, alapját Háy Élet és Irodalomban megjelent tárcái alkotják, amelyeket a kamaszkora ihletett.

– írta róla Jánossy Lajos a Magyar Narancsban megjelent kritikájában.

Drámaíróként 2005-ben mutatkozott be A gézagyerek című művével. Nagy sikert aratott a 2016-ban Bérczes László rendezésében bemutatott A halottember című darabja is. Korábban kiadott novelláiból tavaly jelent meg válogatászsebkönyv Otthonunk könyve címmel. Emellett 2017-ben hat év után újra verseskötettel jelentkezett. „A korábbiakkal ellentétben itt már nincs panasz, nincs bűnbánat az eltékozolt élet miatt, és nincs tudomás énvesztésről sem: a vershős vagy inkább vershősök már csak a testi működés jelzéseire figyelnek, s róluk ad hírt a beszélő egy végsőkig csupaszított nyelven” – írta Az öregtó felé című könyvéről Domján Edit a KULTer.hu-n.

Műveiben Háy János a hétköznapiságot emeli művészi szintre: azokat az érzéseket ragadja meg, amelyek mindannyiunkat gyötörnek, azokról a gondolatokról ír, amelyeket nem tudunk vagy nem akarunk kimondani. Épp ezért írásai néha nosztalgikusan jóleső érzéssel borítanak el minket, máskor pedig olyan nehéz olvasni őket, mint szembenézni önmagunkkal. Kiadói profilja találóan így ír róla: