- Több helyen nyilatkozta, hogy a gimnáziumban megbukott magyarból. Ha úgy tanították volna a tárgyat, mint a Kik vagytok ti?-ben, másképp történt volna?
- Ez olyan régen volt, meg annyiszor elmondtam, lehet, hogy nem is igaz. Az biztos, hogy a gimiben tanulmányilag elég rosszul állt a szénám. Nem tudom, mi történt velem, de például, ha töriből esszé-dolgozatot írtunk, ha mindent tudtam is, nem értem el négyesnél jobbat. Valahogy a lakhelyváltás megzavarta a gondolkodásomat. Egyszerűen nem tudtam jól koncentrálni. Ehhez jött még, hogy én szerettem volna olyan vagány lenni, mint a budapesti osztálytársaim. De valahogy ez a szabadság a koleszosoknak a tanárok irányából nem volt megajánlva. Ezért aztán elég negatív képet alakítottak ki rólam. De az is lehet, hogy ügyetlen voltam és nem tudtam jól szabadnak lenni. Visszatérve egy mondattal a könyvhöz: én nem tankönyvet írtam.
Remélem jól használható az irodalomtanárok számára, de ez alapvetően egy gondolkodás, egy szemlélet története, amit természetesen épp úgy írtam meg, mint bármely más könyvemet.
Egy tőlem való próza, aminek hősei a magyar irodalom alkotói.
Háy János: Kik vagytok ti? (Fotó/Forrás: Európa Kiadó)
- Mi a legnagyobb probléma a mai irodalomoktatással? Úgy növünk fel, hogy a könyvben felbukkanó legtöbb alkotót ismerjük, az iskolából kikerülve mégis elenyészően kevesen olvasnak mondjuk Móriczot.
- Nem vagyok szakember, nem jártam magyar szakra, és nem vagyok gyakorló tanár. Nyilván elég nagy küzdelem egy ilyen izgalmasan technicizált világban egy lassúbb tempójú médiumot, amilyen a könyv, megszerettetni. De nekem nagyon sok pozitív élményem van. Elég sokat járok gimnáziumokba rendhagyó irodalomórára. Minden leterheltségük ellenére nagyszerű magyar tanárokkal találkozom, akik ebben a sokszor tematikailag kötött oktatási környezetben is rendkívül jól tanítanak. És a diákok nagyon is hálásak ha megtudják, ez az egész irodalom róluk is szól.
- Minden alkotónál szükség van az életrajzi adatok bemagolására, hol született, mikor halt meg, ki volt az első felesége? Az irodalomtankönyvekben rendszerint így kezdődik az életművek oktatása.
Rossz, ha jószerével csak azt nevezzük tudásnak, ami lexikális anyag, de azért ne dobjuk ki az ablakon az életrajzot, én inkább jobban szervesíteném az életművel. Ha látnánk, hogy bizonyos életrajzi elemek milyen szerepet játszanak egy mű létrejöttében, egy alkotói attitűd kialakulásában, talán a fakó adatok is izgalmassá válhatnak.
- Mi a helyzet a memoriterekkel?
- Én elég nehezen jegyzek meg verseket, s ha megjegyzem, pontatlanul idézem vissza. Állítólag a memoriter jól jön az agynak. Nem tudom, talán egy agykutató ebben tudna mondani valami tutit.
Egy biztos, nem hiszek abban, hogy elég, ha rábízzuk magunkat az internetre, bizonyos tényszerűségek hiányában nehéz bármiről is gondolkodni, s végül oda jut az ember, hogy az interneten se tudja, mit kéne a keresőbe beírni.
- Ki tudna emelni néhány példát, hol szorul leginkább pontosításra egy-egy életmű? Melyik alkotóról lenne teljesen más képünk, ha ma is élne?
- Minden életmű, ha azt akarjuk, hogy aktív része legyen a gondolkodásunknak, örökösen pontosításra szorul. Változik, hogy mit emelek ki például Aranytól: balladák, Toldi vagy Őszikék, vagy Adytól: publicisztika, közéleti versek, szerelmesek. Változik, hogy mikor melyik életművet tekintem olyannak, ami mélyebben hozzászól a mához. Hogy tegnap Kosztolányi, tegnapelőtt Krúdy, ma Móricz. Az eleven tradíciónak épp ez a mozgékonyság a jellegzetessége. Az lenne a jó, ha az oktatás is bátran követné ezeket a figyelmi változásokat, s netán kortárs anyaghoz kötné a régi arcokat, hogy mondjuk egy mai alkotó lehetne egy valahai kollégának afféle követe a mában.
- Melyik tankönyvi írónk, költőnk fogadná örömmel, hogy tananyaggá vált, utcát neveztek el róla? És ki az, akit mindez nem érdekelne?
- Szerintem az alkotók pontosan tudják, hogy a haláluk után nem lesznek, szóval az sem érdekli őket, ha utca vagy iskola van róluk elnevezve. A tiszteletadás mindig az aktuálisan életben lévőknek szól. Minden író a lehető legjobbat akarja csinálni életében. S ha képes valami nagy cuccot összedobni, akkor aktuálisan örül neki, de azzal is tisztában van, hogy a következő világteremtés megint a nulláról indul. Senki nem ír az utókornak.
- Azt nyilatkozta egy interjúban, hogy a könyvbe bekerülő alkotókat egytől egyig szereti. Akad olyan író vagy költő, akinek helye lehetett volna még a könyvbe, de egyszerűen nem érzi magát közel hozzá, vagy nem fogta meg a személyisége vagy a művei?
- Számtalan író kimaradt. Karinthy, Krúdy, hogy csak a ká betűsöket mondjam. Azokról írtam, akiken keresztül fontos esztétikai, művészetlélektani vagy alkotói problémát tudtam megírni. Így belekerültek olyan szerzők is, akik ma már kevésbé vannak az élvonalon emlegetve, mint Bródy vagy Reviczky, de mindkettőn keresztül valami fontos dolgot tudtam elmondani.
Háy János (Fotó/Forrás: Európa Kiadó)
- Mit gondol, minek vagy kinek van a legnagyobb szerepe az irodalom kanonizálásában – az olvasóknak, a kritikusoknak, a díjakat osztó politikusoknak? Vagy maguknak az íróknak, akik elődökre hivatkoznak és maguk is kiemelnek szerzőket, mint ahogy a Kik vagytok ti? teszi?
- Ezeknek így együtt, kivéve a politikusok, mert a hivatalos vélemény egy-két politikai vadhajtás ellenére egy idő után kénytelen követni a szakma és az olvasók konszenzuális akaratát. Később aztán ezt veszi alapul az oktatás is. Persze a maiak közül, ahogy régiek lesznek, bekerülnek új nevek az alaptantervbe, s némely nevek a múltból elhalványulnak. Czuczor Gergelyt például az anyám még tanulta. Ma már viccből sem érdemes emlegetni. Nem kell félni a tradíció változásától. Ha nem engedjük változni, a művek, még a mához szólni tudó művek erejét is megrontjuk.
Amúgy a Kik vagytok ti? nem kánonképző könyv, nem neveket fényez, inkább a viszonyulásunkat akarja újramozgatni.
- Részt vett egy másik értékteremtő kísérletben is: az idei Fidelio Kult50 programban. Fontosnak tartja évről évre kiemelni a legjobb/legtehetségesebb művészeket, alkotókat?
- Az jó, ha vannak polgári értelemben is fontos visszajelzések. Segítenek az olvasónak, a figyelmes embernek, hogy könnyebben tájékozódjon, ebben a kulturális kavalkádban. Az volna a jó, ha minden ilyen lista és díj és egyéb elismerés mellőzné a művészeteken kívüli érdekeket, s ha lehet, még arra is törekedne, hogy ne vegye figyelembe a szakmán belüli státuszviszonyokat se.
- A könyv egyetlen ma is élő szereplője Víg Mihály, akit leginkább zeneszerzőként ismerünk. Hogy látja, mára a zene vette át az irodalom szerepét? Önnek is van egy zenei projektje Beck Zoltánnal, de a magyar költészet népszerűsítésének egyik leghatékonyabb eszköze is egy zenei előadás: a Red Bull Pilvaker.
- A zene az zene, az irodalom meg irodalom. Beck Zolival nem népszerűsítési céllal lépünk fel, hanem mert van egy műsorunk, a Háy come Beck, amit szeretünk játszani. Szerintem az irodalom nem szorul rá a popzenére és a popzene sem az irodalomra. De mint alkotók figyeljük egymást, akárcsak mi ketten Zolival, és önkéntelen ellesünk egymástól dolgokat.
Víg Mihály beemelésének az volt a célja, hogy felhívjam a figyelmet arra, hogy az elsődleges költészeti anyag, amivel találkozunk, amin először megtanuljuk, hogy mi az, hogy vers, az a dal. Mindenféle dal.
Ócska dal és jó dal, ócska szöveg és jó szöveg. Ehhez kerestem egy olyan alkotót, akit szeretek és nem sérült a neve.
- Több helyen említette, hogy az iskolákban több kortárs irodalmat kellene tanítani. Mennyire kellene ma naprakésznek lennie az irodalom-oktatásnak? Ady mellett vagy után előkerülhetne a gimnáziumban mondjuk Lovasi egyik dalszövege, vagy egy slam poetry?
- Bármi előkerülhetne, bár a hivatkozott két lehetőségből a slamet törékenyebbnek tartom, s kevesebb köze van a költészethez, mint egy dalszövegnek. De a kortárs alatt nem a divatot értem, hogy mindig vannak divatos megszólalási módok, mint a dalok. A kortárs irodalmat, mondjuk egyszerűbben, olyan műveket lenne jó bevinni az oktatásba, amelyek ma születnek. S ezt nem csak alkalomszerűen.
- „Irtózom a kultuszoktól. A kultusz nem más, mint az eleven mű temetője. Ha meg akarsz halni mint alkotó, legyen belőled kultusz, tananyag, érettségi tétel” – írta Petőfinél. Ugyanakkor előfordult már az Ön neve is a magyar érettségik során.
- Az, hogy van egy kötelező kortárs tétel az emeltszintű érettségin, szerintem jó és fontos dolog, egy kicsi, de nem elhanyagolható lépés a kortársak felé. De attól még nem kerül kultuszhelyzetbe egy szerző. Bár például Móricz nagyon keserűen írt a naplójában arról, hogy a Légy jóból tananyag lett. Itt a könyv vége, írta, de lehet ez csak afféle álpanasz volt, s különben el volt ájulva magától.
Az írók is csak a könyvekben mondanak igazat, különben elég gyakran hamukáznak.
- Foglalkoztatja, hogyan nézne ki a könyvben egy Háy Jánosról szóló fejezet?
- Felvetődött, de féltem, hogy nem tudom megírni, vagy olyan hülyeséget csinálok, hogy az épp aktuális lélekállapotomhoz igazítom az önértelmezést és egy életre bezárom az írásokat a mai világlátásom karanténjába. Amúgy is lett volna benne valami tolakodó, amivel mint attitűddel nehéz lett volna közösséget vállalnom.
- A PIM-es könyvbemutatón beszélt arról, hogy minden alkotó felvesz valamilyen szerepet – Petőfi akár többet is. Önnek mi ez az írói szerepe?
– Mindent azért én sem árulhatok el.
hírlevél
