Könyv

„Az öröm olyankor jön, ha sarjadni látok valami életet”

2019.06.08. 13:55
Ajánlom
Az egyik legfontosabb kortárs költő. Saját maga szerint dühből írta az egyik legjobb versét, ugyanakkor igyekszik megszabadulni a véleményétől, amikor ír. Marno Jánossal beszélgettünk tehetségről, örömről, dühről, József Attiláról, Tandori Dezsőről, a költészet evidenciájáról, éppen aznap, amikor meghalt Térey János.

Beszélgetésünk reggelén halt meg Térey János. Megviselt minket a halála. Önök mennyire ismerték egymást?

Ma hajnali ötkor feküdtem le, és fél nyolckor kidobott az ágy, nem értettem, mi a baj. De csak délelőtt néztem be a netre, ott ütött meg a hír, hogy meghalt Térey. Nagyon megszerettem őt az idők során, különösen amióta a Füst Milán kuratóriumban összekerültünk, és így kicsivel többet érintkeztünk. Az összegyűjtött verseskötetének, az Őszi hadjáratnak én írtam a fülszövegét, végigolvashattam az életművét. Közel került a szívemhez.

Idén ment el Tandori Dezső is, akiről egy korábbi interjúban azt mondta, hogy az „irodalom mindentudója”. Miért tartotta annak?

Mert ő valóban az volt. Felfoghatatlan virtuóz, bevallom, nekem Tandori messze felülmúlta Weörest, akit pedig szintén nagyra tartok.

Tandorit érzékenysége és egészen-egészen kivételes és finom humora páratlan gondolatokra vezette rá, olyan filozófiai felismerésekre, amelyeket egy filozófus a maga szaknyelvén nemigen foghat fel, nemigen érhet utol.

A magyar költészetben, úgy érzem, József Attila óta ő találta fel (vagy meg) újra a költészet evidenciáját. Ez talán túlságosan elragadtatott kijelentésnek hat, de hát mit tegyek, így látom most is, így láttam már az első két kötetének a megjelenése idején.

20190404_153820-220002.jpg

Színész Bobbal a Kult50 forgatásán (Fotó/Forrás: Molnár Barbara/Fidelio)

Ha azt hallja, hogy „tehetség”, mi jut erről eszébe? Egyáltalán hogyan definiálná?

A szó maga, ellentétben annyi más magyar kifejezéssel, nem azt sugallja elsősorban, amit a kimondásakor érzünk. A tehetség a tettrekészség szinonimája majdnem, márpedig ha például József Attilára gondolok, elsősorban nem a tettrekészséget, hanem a határtalan érzékenységet és az abból fakadó artikulációs kényszert asszociálom. Egy olyan feszítő erejű passzivitást, az érzékelések, észleletek összetömörülését, ami vagy felrobbantja az individuumot, vagy a – művészi – kifejező eszközök révén interpretálja a tömörülést.

Saját magán mennyire érzi ezt az artikulációs kényszert? Azt többször is elmondta már, amikor ír, igyekszik megszabadulni a véleményétől.

A véleményem mindig reakció a pillanatnyi kérdésekre, kérdésességekre, azaz bezár abba a szociális személyiségembe, szerepembe, amelyben igazán nem ízlelhetem meg sem a szabadságot, sem a nem-politikai értelemben vett médium-voltomat. A lényemet, amivel nem is olyan könnyű érdemi kapcsolatba lépnem, mint ahogy azt naivan képzelné az ember. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a véleményeim teljesen kipucolódnak a versből. Azt azonban igen, hogy átemelődnek egy nem-diszkurzív diskurzusba. Amelyben mint médium gondozójává válhatok a nyelvnek mint médiumnak. Más szóval, nem én szabom meg előre a vers lehetséges olvasatait, jelentéseit.

Manapság mintha a vélemény került volna az első helyre, mennyiségben is több a véleménynyilvánítás, sőt már-már a kinyilatkoztatás, mint a tényleírás vagy tényfeltárás. Nem öli ez meg a valódi diskurzust?

De igen, megöli, elsősorban nem azért, mert beszélgetnek az emberek, hanem azért, mert – és itt muszáj szóba hoznom a mai infrastruktúrát, amit szeretek protézis-komplexumnak nevezni – a közvetítő technikai médiumok harci eszközeivé válnak az őket éppen használó személyeknek, így, paradox módon, az illető személyek válnak eszközévé, bábujává a technikai eszközöknek. Valahányszor megnézek egy-egy ilyen kvázi vitát, mindig ugyanazt tapasztalom. A vitázó személyek mindössze felélték a műsoridőt.

Marno_Janos_foto_Szilagyi_Lenke_-114338.jpg

Marno János (Fotó/Forrás: Szilágyi Lenke)

A Kult50-es videóban azt mondta, azért tud jól verset mondani, mert érti a verset. Vagyis pusztán a verset figyeli, nem pedig a rárakódó véleményt?

Ez nagyon szerénytelen állítás a részemről, de nem tagadhatom, intenzív versértőnek érzem magam.

Kamaszkoromban kezdődött, sőt, még az általános iskolában József Attila egyik versével – bámulatos darab: A favágó –, majd huszonévesen kezdtem elemezni a verseket. És az elemzés – sokak véleményével ellentétben – nem elszegényíti, nem kirabolja, nem racionalizálja a verset, azaz nem boncolja, hanem megnyitja a művet, s ezáltal ő maga is megnyílik a mű számára. Ha egy színésznek ezt sikerül elérnie, akkor csoda történik. A csodán azt értem, hogy a mindennapi tudat a műértelmezés révén megnyílik a lét, sőt talán a nem-lét számára is. Ilyen élményt jelent például a legtöbb József Attila-vers, már számos, egészen korai darabja is.

20190404_154015-114154.jpg

Marno János (Fotó/Forrás: Molnár Barbara/Fidelio)

Lehet ez a véleménytől való lecsupaszítás az, ami időtállóvá tesz egy művet?

Ez fogósabb kérdés, a korszellem változása, illetve váltakozása, mit nyom el, mit reaktualizál, egyáltalán, mi az, hogy esztétikai tárgy, mikor mi a funkciója stb. Hadd szorítkozzam a mára, mivel talán soha eddig nem tapasztalt diszkrepancia támadt az úgynevezett természettudományos és egzakt tudományok, illetve a humán tudományok között. A reneszánsz idején kézen fogva járt a két megismerési mód, ma egymás ellenségei. No persze, a sznobéria meg egyéb egzisztenciális motivációk mind a két szereplőfajtát rá-ráveszik olykor egymás akceptálására, de a tömegkultúrát egyértelműen a tudományos technikai mutatványok uralták le. Ezért van, hogy a piacon a próza, különösen a regény még életképesnek bizonyulhat, ám a költészet, a vers aligha. Pedig egy verset, átlagos terjedelműt, két perc alatt elolvashatok, tehát nem az idő sürgeti az átlagolvasót. Hanem a szórakozási kényszer, ami kiterjesztése az elemi szükségletek kielégítésének, egyszóval a fogyasztási kultusz.

Egy verset nem lehet elfogyasztani, egy regényt annál inkább.

József Attila Könnyű fehér ruhában című verse kezdődik így: "Mindent, mi nem ennivaló, megrágtam, és kiköptem"; másutt: "s mit úgy hívtam, én, az sincsen már: utolsó morzsáit rágom, míg elkészül ez a költemény." Ilyen sűrűségű és céltalan beszéddel mit kezdjen az olvasó? A versnek nincs célja - ez talán az egyik legfontosabb attribútuma a modern költészetnek. A regénynek, amely elsősorban a piacnak készül, értelemszerűen csak céljai vannak. Még a jógázó emberek is valamilyen célból jógáznak, holott eredetileg nem az volt a jóga értelme. A korszellem ma egyszerre vágyja mérhetetlenül a céltalan verset, és tüntetné el egyszer s mindenkorra a földi lét színéről.

Tavaly megjelent Szereposzlás című kötetének a címe egyszerre utal az öregségre és az elmúlásra és arra, hogy állandó szerepekben vagyunk. Lehet egyáltalán szereptelennek lenni?

Nemcsak nekünk, hanem minden más élőlénynek, sőt a nyelv sugalmazása szerint minden részecskének vagy hullámtermészetű izének megvan a szerepe – e tekintetben

a legtotálisabb szereplők álmunkban vagyunk, hiszen olyankor még a szcéna is magunk vagyunk.

A kérdés persze nem erre a szerepfogalomra irányult, gondolom. A vers helyett most kicsit közhelyesebb példával élek, a szerelemével, ami, tapasztalataim szerint, megszabadítja a szerelmeseket a szerepeiktől, és egymás lényébe lépnek be, egymás világába, ahol természetesen túl sokáig nem tartózkodhatnak. Talán ezért sem túl hosszúak a zseniális versek.

Kicsit a szerepeket tovább gondolva, mennyire választható szét a költő mint ember és maga a költészete? Mit szól ahhoz, hogy bizonyos szerzőket a magánéleti tevékenységük miatt újra kanonizálnak?

Ez nagyon kényes kérdés. A múlt századi jelentősebb teoretikusok teljesen elvetették a biografikus műértelmezést.

20181012_165814-114155.jpg

Marno János

Manapság egy ellenáramlat mindent a biográfia irányába terelne – szerintem éppoly helytelenül, ahogy a mű teljes önmagasága sem stimmel.

Az ember nehezen szokik hozzá ahhoz a gondolathoz, pontosabban ahhoz a belátáshoz, hogy ő mint individuum éppoly relatíve önmaga, mint egy fa vagy egy fűszál, egy hangya vagy egy baktérium. Muszáj újra József Attilára hivatkoznom. Nála kivételesen erős a késztetés a biográfiai olvasatra, talán elsősorban azért, mert ő maga olyan mimikrivel rendelkezett, olyan empátiás érzékenységgel nemcsak önmaga, hanem bármi és bárki más iránt, hogy számos, főleg kései versében összekeverednek is a figurák. "Látom a szemem: rám nézel vele." Vagy az Eszméletben: "Úgy lapultam a fa tövéhez, mint egy darab csönd; szürke gyom ért a számhoz, nyers, különös-édes. Holtan lestem az őrt, mit érez." Ilyen eszelős zsenialitással legföljebb a Hamletben találkozik az ember. Ugyanakkor megvan ennek a jelenetnek a biográfiailag adekvát olvasata: a vélhetőleg siheder fiúcska kimegy a pályaudvarra éjszaka szenet lopni, és amikor az őr közeledik feléje, akkor meglapul, holtat alakít, és úgy lesi az őrt, hogy az mit érzékel. Ez így prózában leírva se semmi, no de a versben artikulált víziója az eseménynek behatol a létezés misztériumába, anélkül, hogy annak a működési elveit kiteregetné, mint azt a tudomány teszi.

Tavaly a Margó Fesztiválon mesélte, hogy írt egy verset, életében először dühből, és ez lett a legjobb verse. Mi az, ami feldühítette? Illetve mi dühíti fel, és mi az, ami manapság igazi boldogságot jelent önnek?

Aggkorom okán hirtelenjében nem ugrik be, melyik versről beszéltem ilyen vidáman, pedig a gesztusomra jól emlékszem.

A düh, azt hiszem, onnan jöhet nálam, hogy nem tudom áthidalni a szakadékot a belátásaim, megértéseim és a hirtelen érzelmi, illetve "igazságügyi" sérelmeim között.

Ez habituális probléma, no meg így neveltek, kis kitelepített úri gyereket, de talán ez nem is csak baj. Boldogságot sok minden jelenthet, ha véletlenül sikerül még egy-egy jó sort leírnom, vagy ha rányílik a szemem, az orrom az elrohanó tavaszra. A betegség meg az öregség persze őrülten frusztrál. És az öröm mégis olyankor jön, ha sarjadni látok valami életet. Ezen minduntalan megdöbbenek, ezen a reflexen.

 

Fejléckép: Marnó János (Fotó: Szilágyi Lenke)

Színész Bob és Marno János megmondják, hogyan kell verset szavalni

Kapcsolódó

Színész Bob és Marno János megmondják, hogyan kell verset szavalni

Horváth Kristóf "Színész Bob" és Marno János leültek egy padra, és bármily különböző karakterek is ők ketten, jót beszélgettek a Kult50 kamerái előtt.

Programkereső

Legnépszerűbb

Klasszikus

Olyan volt a teste, mint egy sámándob – 75 éve hunyt el Bartók Béla

Halála után három emberöltővel felidézzük Bartók utolsó éveit, és beleolvasunk Yehudi Menuhin nekrológjába. A zeneszerző iskolákat teremtett, hatalmas örökséget hagyott, amely egyszerre öröm és teher.
Klasszikus

Kelemen Barnabás és Kokas Katalin a Gramophone díjazottjai között

Kihirdették a rangos brit zenei szaklap 2020-as győzteseit.
Fidelio Tours

A Gyógyítókerttől a Pajtaszínházig – Partitúra az Őrségben

Az Őrségben kalandozik a Partitúra kulturális felfedezőműsor szeptember 26-án, szombaton 14.30-tól a Duna tévén. Egyébként az Őrség onnan kapta a nevét, hogy a honfoglaló magyarok őrállókat telepítettek ide az ország nyugati kapujának védelmére.
Jazz/World

„Gyakran maga a hangszer ihlet meg" – Bögöthy Ádámmal beszélgettünk

Bár Bögöthy Ádám zenei tanulmányait gitáron kezdte meg, hamar kiderült, hogy a nagybőgő hangja is közel áll a szívéhez. A Kodolányi János Főiskolán és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen is jazz tanszéken tanult – a két képzést párhuzamosan végezte el –, azóta pedig számos versenyen bizonyította tehetségét. Három éve csatlakozott a Modern Art Orchestrához, ennek kapcsán beszélgettünk vele a zenekarról, jazzről, vallásról.
Színház

Hát én nem vagyok magyar? – Kondor Ernő, a pesti kabaré „feltalálója”

A magyar kabaré története szomorú históriákkal teli, a nagy nevettetők élete sokszor egyáltalán nem volt vidám. De talán az egyik legigazságtalanabb sors a honi kabaré alapítójának, Kondor Ernőnek jutott. Őt már az életében elfelejtették. Pedig pályatársa, Kellér Dezső joggal nevezte őt a műfaj feltalálójának, ugyanis az általa megteremtett irodalmi kabaré a világon egyedülálló volt.

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden szerdán a Fidelio hírlevelében

Ezt olvasta már?

Könyv hír

Feleannyian olvasnak rendszeresen könyvet, mint 15 éve

A Tárki kutatása szerint 2005 óta majdnem megfeleződött a rendszeres könyolvasók száma. Átlagosan 37 könyvet olvasnak évente azok, akik olvasnak.
Könyv kult50

Bátran belépni az ismeretlenbe – Láng Zsolt a Kult50-ben

Nagy sikerű regényének egyik főszereplője Bolyai János matematikus, a másik meg egy író, aki pont Bolyairól készíti regényét. A könyvbeli írót ugyanúgy hívják, mint a valódi szerzőt, vagyis Láng Zsoltnak. Aki szerint ez az írói fogás stiláris ösztönzés az olvasó számára, hogy a könyv másik főszereplőjét, Bolyait is valóságosnak tekintse.
Könyv ajánló

Könyv készült a Kiscsillag legutóbbi lemezéhez

Lovasi András szövegei és Vetlényi Zsolt festőművész-grafikus munkái teszik teljessé a Tompa kések-élményt.
Könyv kult50

A férfi, aki tipográfiailag is vicces – Kőhalmi Zoltán a Kult50-ben

A férfi, aki megölte a férfit, aki megölt egy férfit – avagy 101 hulla Dramfjordban frappáns című kötetével tette meg első lépését Kőhalmi Zoltán az irodalmi életben. A humorát eddig elsősorban a színpadon és a címlapon bizonyító stand-upos formabontó könyvet hozott létre.
Könyv hír

Mi lett volna, ha...? Megjelent Mucsi Zoltán és Bérczes László beszélgetőkönyve

Hogyan lesz az abonyi melósok gyerekéből, egy szakmunkástanulóból vezető budapesti színész, országos hírű színházi előadások és tévésorozatok főszereplője? Milyen utakon és útvesztőkön kell keresztülvergődni ahhoz, hogy valaki azt csinálja, amit csinálni akar? Érzékeny és bizalmas beszélgetés életről, színészetről.