Beszélgetésünk reggelén halt meg Térey János. Megviselt minket a halála. Önök mennyire ismerték egymást?
Ma hajnali ötkor feküdtem le, és fél nyolckor kidobott az ágy, nem értettem, mi a baj. De csak délelőtt néztem be a netre, ott ütött meg a hír, hogy meghalt Térey. Nagyon megszerettem őt az idők során, különösen amióta a Füst Milán kuratóriumban összekerültünk, és így kicsivel többet érintkeztünk. Az összegyűjtött verseskötetének, az Őszi hadjáratnak én írtam a fülszövegét, végigolvashattam az életművét. Közel került a szívemhez.
Idén ment el Tandori Dezső is, akiről egy korábbi interjúban azt mondta, hogy az „irodalom mindentudója”. Miért tartotta annak?
Mert ő valóban az volt. Felfoghatatlan virtuóz, bevallom, nekem Tandori messze felülmúlta Weörest, akit pedig szintén nagyra tartok.
Tandorit érzékenysége és egészen-egészen kivételes és finom humora páratlan gondolatokra vezette rá, olyan filozófiai felismerésekre, amelyeket egy filozófus a maga szaknyelvén nemigen foghat fel, nemigen érhet utol.
A magyar költészetben, úgy érzem, József Attila óta ő találta fel (vagy meg) újra a költészet evidenciáját. Ez talán túlságosan elragadtatott kijelentésnek hat, de hát mit tegyek, így látom most is, így láttam már az első két kötetének a megjelenése idején.
Színész Bobbal a Kult50 forgatásán (Fotó/Forrás: Molnár Barbara/Fidelio)
Ha azt hallja, hogy „tehetség”, mi jut erről eszébe? Egyáltalán hogyan definiálná?
A szó maga, ellentétben annyi más magyar kifejezéssel, nem azt sugallja elsősorban, amit a kimondásakor érzünk. A tehetség a tettrekészség szinonimája majdnem, márpedig ha például József Attilára gondolok, elsősorban nem a tettrekészséget, hanem a határtalan érzékenységet és az abból fakadó artikulációs kényszert asszociálom. Egy olyan feszítő erejű passzivitást, az érzékelések, észleletek összetömörülését, ami vagy felrobbantja az individuumot, vagy a – művészi – kifejező eszközök révén interpretálja a tömörülést.
Saját magán mennyire érzi ezt az artikulációs kényszert? Azt többször is elmondta már, amikor ír, igyekszik megszabadulni a véleményétől.
A véleményem mindig reakció a pillanatnyi kérdésekre, kérdésességekre, azaz bezár abba a szociális személyiségembe, szerepembe, amelyben igazán nem ízlelhetem meg sem a szabadságot, sem a nem-politikai értelemben vett médium-voltomat. A lényemet, amivel nem is olyan könnyű érdemi kapcsolatba lépnem, mint ahogy azt naivan képzelné az ember. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a véleményeim teljesen kipucolódnak a versből. Azt azonban igen, hogy átemelődnek egy nem-diszkurzív diskurzusba. Amelyben mint médium gondozójává válhatok a nyelvnek mint médiumnak. Más szóval, nem én szabom meg előre a vers lehetséges olvasatait, jelentéseit.
Manapság mintha a vélemény került volna az első helyre, mennyiségben is több a véleménynyilvánítás, sőt már-már a kinyilatkoztatás, mint a tényleírás vagy tényfeltárás. Nem öli ez meg a valódi diskurzust?
De igen, megöli, elsősorban nem azért, mert beszélgetnek az emberek, hanem azért, mert – és itt muszáj szóba hoznom a mai infrastruktúrát, amit szeretek protézis-komplexumnak nevezni – a közvetítő technikai médiumok harci eszközeivé válnak az őket éppen használó személyeknek, így, paradox módon, az illető személyek válnak eszközévé, bábujává a technikai eszközöknek. Valahányszor megnézek egy-egy ilyen kvázi vitát, mindig ugyanazt tapasztalom. A vitázó személyek mindössze felélték a műsoridőt.
Marno János (Fotó/Forrás: Szilágyi Lenke)
A Kult50-es videóban azt mondta, azért tud jól verset mondani, mert érti a verset. Vagyis pusztán a verset figyeli, nem pedig a rárakódó véleményt?
Ez nagyon szerénytelen állítás a részemről, de nem tagadhatom, intenzív versértőnek érzem magam.
Kamaszkoromban kezdődött, sőt, még az általános iskolában József Attila egyik versével – bámulatos darab: A favágó –, majd huszonévesen kezdtem elemezni a verseket. És az elemzés – sokak véleményével ellentétben – nem elszegényíti, nem kirabolja, nem racionalizálja a verset, azaz nem boncolja, hanem megnyitja a művet, s ezáltal ő maga is megnyílik a mű számára. Ha egy színésznek ezt sikerül elérnie, akkor csoda történik. A csodán azt értem, hogy a mindennapi tudat a műértelmezés révén megnyílik a lét, sőt talán a nem-lét számára is. Ilyen élményt jelent például a legtöbb József Attila-vers, már számos, egészen korai darabja is.
Marno János (Fotó/Forrás: Molnár Barbara/Fidelio)
Lehet ez a véleménytől való lecsupaszítás az, ami időtállóvá tesz egy művet?
Ez fogósabb kérdés, a korszellem változása, illetve váltakozása, mit nyom el, mit reaktualizál, egyáltalán, mi az, hogy esztétikai tárgy, mikor mi a funkciója stb. Hadd szorítkozzam a mára, mivel talán soha eddig nem tapasztalt diszkrepancia támadt az úgynevezett természettudományos és egzakt tudományok, illetve a humán tudományok között. A reneszánsz idején kézen fogva járt a két megismerési mód, ma egymás ellenségei. No persze, a sznobéria meg egyéb egzisztenciális motivációk mind a két szereplőfajtát rá-ráveszik olykor egymás akceptálására, de a tömegkultúrát egyértelműen a tudományos technikai mutatványok uralták le. Ezért van, hogy a piacon a próza, különösen a regény még életképesnek bizonyulhat, ám a költészet, a vers aligha. Pedig egy verset, átlagos terjedelműt, két perc alatt elolvashatok, tehát nem az idő sürgeti az átlagolvasót. Hanem a szórakozási kényszer, ami kiterjesztése az elemi szükségletek kielégítésének, egyszóval a fogyasztási kultusz.
Egy verset nem lehet elfogyasztani, egy regényt annál inkább.
József Attila Könnyű fehér ruhában című verse kezdődik így: "Mindent, mi nem ennivaló, megrágtam, és kiköptem"; másutt: "s mit úgy hívtam, én, az sincsen már: utolsó morzsáit rágom, míg elkészül ez a költemény." Ilyen sűrűségű és céltalan beszéddel mit kezdjen az olvasó? A versnek nincs célja - ez talán az egyik legfontosabb attribútuma a modern költészetnek. A regénynek, amely elsősorban a piacnak készül, értelemszerűen csak céljai vannak. Még a jógázó emberek is valamilyen célból jógáznak, holott eredetileg nem az volt a jóga értelme. A korszellem ma egyszerre vágyja mérhetetlenül a céltalan verset, és tüntetné el egyszer s mindenkorra a földi lét színéről.
Tavaly megjelent Szereposzlás című kötetének a címe egyszerre utal az öregségre és az elmúlásra és arra, hogy állandó szerepekben vagyunk. Lehet egyáltalán szereptelennek lenni?
Nemcsak nekünk, hanem minden más élőlénynek, sőt a nyelv sugalmazása szerint minden részecskének vagy hullámtermészetű izének megvan a szerepe – e tekintetben
a legtotálisabb szereplők álmunkban vagyunk, hiszen olyankor még a szcéna is magunk vagyunk.
A kérdés persze nem erre a szerepfogalomra irányult, gondolom. A vers helyett most kicsit közhelyesebb példával élek, a szerelemével, ami, tapasztalataim szerint, megszabadítja a szerelmeseket a szerepeiktől, és egymás lényébe lépnek be, egymás világába, ahol természetesen túl sokáig nem tartózkodhatnak. Talán ezért sem túl hosszúak a zseniális versek.
Kicsit a szerepeket tovább gondolva, mennyire választható szét a költő mint ember és maga a költészete? Mit szól ahhoz, hogy bizonyos szerzőket a magánéleti tevékenységük miatt újra kanonizálnak?
Ez nagyon kényes kérdés. A múlt századi jelentősebb teoretikusok teljesen elvetették a biografikus műértelmezést.
Marno János
Manapság egy ellenáramlat mindent a biográfia irányába terelne – szerintem éppoly helytelenül, ahogy a mű teljes önmagasága sem stimmel.
Az ember nehezen szokik hozzá ahhoz a gondolathoz, pontosabban ahhoz a belátáshoz, hogy ő mint individuum éppoly relatíve önmaga, mint egy fa vagy egy fűszál, egy hangya vagy egy baktérium. Muszáj újra József Attilára hivatkoznom. Nála kivételesen erős a késztetés a biográfiai olvasatra, talán elsősorban azért, mert ő maga olyan mimikrivel rendelkezett, olyan empátiás érzékenységgel nemcsak önmaga, hanem bármi és bárki más iránt, hogy számos, főleg kései versében összekeverednek is a figurák. "Látom a szemem: rám nézel vele." Vagy az Eszméletben: "Úgy lapultam a fa tövéhez, mint egy darab csönd; szürke gyom ért a számhoz, nyers, különös-édes. Holtan lestem az őrt, mit érez." Ilyen eszelős zsenialitással legföljebb a Hamletben találkozik az ember. Ugyanakkor megvan ennek a jelenetnek a biográfiailag adekvát olvasata: a vélhetőleg siheder fiúcska kimegy a pályaudvarra éjszaka szenet lopni, és amikor az őr közeledik feléje, akkor meglapul, holtat alakít, és úgy lesi az őrt, hogy az mit érzékel. Ez így prózában leírva se semmi, no de a versben artikulált víziója az eseménynek behatol a létezés misztériumába, anélkül, hogy annak a működési elveit kiteregetné, mint azt a tudomány teszi.
Tavaly a Margó Fesztiválon mesélte, hogy írt egy verset, életében először dühből, és ez lett a legjobb verse. Mi az, ami feldühítette? Illetve mi dühíti fel, és mi az, ami manapság igazi boldogságot jelent önnek?
Aggkorom okán hirtelenjében nem ugrik be, melyik versről beszéltem ilyen vidáman, pedig a gesztusomra jól emlékszem.
A düh, azt hiszem, onnan jöhet nálam, hogy nem tudom áthidalni a szakadékot a belátásaim, megértéseim és a hirtelen érzelmi, illetve "igazságügyi" sérelmeim között.
Ez habituális probléma, no meg így neveltek, kis kitelepített úri gyereket, de talán ez nem is csak baj. Boldogságot sok minden jelenthet, ha véletlenül sikerül még egy-egy jó sort leírnom, vagy ha rányílik a szemem, az orrom az elrohanó tavaszra. A betegség meg az öregség persze őrülten frusztrál. És az öröm mégis olyankor jön, ha sarjadni látok valami életet. Ezen minduntalan megdöbbenek, ezen a reflexen.
Fejléckép: Marnó János (Fotó: Szilágyi Lenke)
hírlevél
