A Kulka család: Frigyes, Eszter, Janina, János (Szeged 60-as évek) (Fotó/Forrás: A Kulka család archívumából)

– 2017-ben rendeztek egy Kulka Frigyes-emlékkiállítást Szegeden – meséli – és a helyi televíziónak volt egy párperces tudósítása, ahol megszólaltatták a lányát, Janinát, aki szintén orvos. Azt mondta, az apjának fantasztikus élete volt, rengeteg tragédiával és hihetetlen sikerekkel, és ha tudna írni, megírná a történetét. Akkor azt mondtam magamban: na, majd én! És küldtem neki egy emailt. Képzeld el, egy számára tök idegen nő azzal áll elő, hogy könyvet szeretne írni az apjáról, és ő nem kezdi el tesztelni, hanem rögtön együttműködik vele! Ehhez marha nagy bizalom kell! Igaz, korábban írtam egy cikket a profról, és azt Janina olvasta, szóval, nem voltam egészen zsákbamacska. Mindenben segített, még a célegyenesben, a kézirat korrektúrázásában is, amiért nagyon hálás vagyok. Sok ötletet adott, hogy kikkel beszélgessek, a könyvben szereplő képek nagy részét is tőle kaptam. Különös volt belehelyezkedni egy család múltbéli életébe. Ezt még nem mondtam se Janinának, se Jánosnak, de egy ponton túl úgy éreztem, mintha ők ketten a tesóim lennének.

Kulka János mikortól kapcsolódott be a könyv munkálataiba?

A kezdetektől tudott róla, de Janina gondjaira bízta. A könyvben természetesen János is megszólal. Egyébként Kulka Frigyes, vagy ahogy mindenki szólította, Frédi is színész szeretett volna lenni. 1945-ben, amikor véget ért a háború, Szombathelyről hazagyalogolt a mintegy kétszáz kilométerre lévő Ipolyságra; ott szembesült azzal, hogy a családjából egyedül ő élte túl a holokausztot.

Így indult el a legendás pálya. Hány interjút készítettél a könyvhöz?

Körülbelül negyvenet, és van benne sok régi beszélgetés, riport, amiket előástam innen-onnan. Járt például Koreában, hadisebészként. Onnan is vannak máshol föl nem lelhető dokumentumok, képek.

Hogyan került Koreába?

Kulka Frigyes Koreában (Fotó/Forrás: A Kulka család archívumából)

Megkeresték a kommunista pártból, mert hivatalnokot szerettek volna csinálni belőle. Megkérdezte, nem kaphatna-e íróasztal helyett műtőasztalt, mire azt mondták, ez demagógia, most áldozatokat kell hozni. Ha áldozatokat kell hozni, akkor menjünk máris Koreába, mondta ő. Ezt persze félig-meddig viccnek szánta. Néhány nap múlva felhívták, hogy „halljuk, Kulka elvtárs, önként jelentkezett Koreába”. Na, így került oda. Kétszer is járt Koreában, egy, illetve fél évet töltött ott. Még zajlott a háború, bunkerkórházban, rettenetes körülmények között dolgoztak. Semmilyen feltétel nem volt adott ahhoz, hogy műtéteket végezzenek, még a sterilitás sem. Ott mindenkinek meg kellett tanulnia a szakmát és a gyors gondolkodást, mert

A röntgengép úgy működött, hogy egy koreai srác ült egy biciklin és tekerte a pedált. Ő volt az áramfejlesztő. Előfordult, hogy kimerült, elaludt, amit abból vettek észre, hogy elhomályosult a röntgenkép.  Olyankor ráordítottak, fölébredt, és tekert tovább. Frédi professzor ezeket a borzalmas helyzeteket mindig humorral oldotta fel. Az egész életére jellemző volt, hogy a borúban is meglátta a derűt. Különben nem élte volna túl a holokausztot. És ha már túlélte, elhatározta, hogy mindenkin segíteni fog. Az egész életét erre áldozta. Nyilatkozta is: neki a lét értelme, öröme az, hogy mások hasznára lehet.

Kulka Frigyes és felesége, Eszter (Fotó/Forrás: A Kulka család archívumából)

A munkaszolgálat után jó néhány évvel volt is egy igen erős, ezekhez az időkhöz kapcsolódó élménye.

’44-ben, amikor a gettóból elhajtották és bevagonírozták a zsidókat, az édesanyja is ott állt a sorban. Ő egy kerítés mögül látta, hogy egy csendőr puskatussal fejbe vágja az anyját, majd továbblöki. Megjegyezte ennek az embernek az arcát. ’62-ben Humboldt-ösztöndíjas volt Münchenben, és egy éjszaka egy magyar származású, németül rosszul beszélő beteghez hívták az ambulanciára... És fölismerte benne azt a bizonyos csendőrt. A férfinak gyomorperforációja volt. Kulka megoperálta, és ő meggyógyult. Mielőtt hazaengedték volna a kórházból, megkérdezte tőle, hogy volt-e Ipolyságon a háborúban. Azt felelte: „Persze, ott szolgáltam két évig”. Ezt később elmesélte egy portréfilmben, amit Horváth Ádám és Hortobágyi Éva készített róla, és azt fűzte hozzá: „Ez a mi ars poétikánk. Ha gyógyítunk, akkor mindenről megfeledkezünk, akkor is, ha ez nagyon nehéz”.

Vannak megkérdőjelezhetetlen emberek. S nekem Kulka Frigyes életútja ezt mutatja. Fölül tudott emelkedni nagy tragédiákon ugyanúgy, mint fullasztó hétköznapi középszerűségeken. S ez a fajta energia a halálát követően is körüllengi az alakját.

Azt szokták mondani, a tehetség valamilyen módon utat tör magának. Az ő szakmai és emberi szempontból is kiemelkedő kvalitásai is utat törtek maguknak. Valóban még a halála után is: ’94-ben Szathmáry Gyöngyi készített róla egy bronz mellszobrot, amit a Szabolcs utcai kórház épületében állítottak föl. Aztán valaki kitalálta, hogy az udvaron létesítenek egy szoborparkot. Odavitték, majd később szabályosan kidobták onnan a szobrát, és szó szerint sárba taposták. Valakinek véletlenül föltűnt, megmentette, azt mondta, Szegeden, a sebészeti klinikán van a méltó helye, vigyék oda. Megtörtént, de ott meg le akarták vinni az alagsorba, amit éppen elöntött a talajvíz. Teljesen véletlenül vette észre egy volt Kulka-tanítvány, aki tisztában volt mestere korszakos jelentőségével, és

Kulka Frigyes és mellszobra (Fotó/Forrás: A Kulka család archívumából)

Mik voltak a legjellemzőbb gondolatok, amik elhangzottak róla a volt tanítványokkal, kollégákkal folytatott beszélgetésekben?

Például az a kulkai szemlélet, miszerint nem lehet szervekre szabdalni az emberi testet. Arról nem is beszélve, hogy lélek is tartozik hozzá. Kulka már a szegedi éveiben, 1959 és 1979 között is egységes egésznek látta az embert, vallotta, hogy az embert kell gyógyítani, nem a betegségét. A specialistáknak össze kell dugniuk a fejüket, és együtt, közösen kell megoldaniuk a betegek problémáit.

Ez akkoriban mennyire volt forradalmi gondolkodás?

Olyannyira, hogy ez a holisztikus szemlélet még ma sem általános. Azt is kiemelték az emlékezők, hogy rendkívül fontosnak tartotta a szakmai továbbképzést. Akkor, amikor még nem volt nyitott a világ, internet sem volt, sokkal nehezebben lehetett külföldi szakirodalomhoz jutni, de Kulka azt is beszerezte a klinikáinak. Óriási kapcsolati tőkéje volt, amit úgy kamatoztatott, hogy a szakmai szempontból legjobb helyeken kijárta az ösztöndíjakat a kollégáinak, tanítványainak. Szegedi nagy elődje, professzortársa, Petri Gábor szintén szorgalmazta, hogy a kollégák lássanak világot, tanuljanak, és ő is mindenkinek segített ösztöndíjhoz jutni. Úgy tartották, hogy az összes specialitást ott kell megtanulni, ahol azt a világon a legjobban művelik. Ez azért volt roppant fontos, mert aztán a tanultakat rögtön be is építették a gyakorlatba, a napi rutinba. Éppen ezért Szeged sok tekintetben előrébb tartott Budapestnél. Számomra az a legdöbbenetesebb, hogy Kulkát már a 60-as években foglalkoztatta a tüdőtranszplantáció, és szakirodalmat kért hozzá Amerikából. 1962-ben!

Kulka Frigyes és János (Fotó/Forrás: A Kulka család archívumából)

Állandóan töprengett, azon törte a fejét, hogyan lehetnének még biztonságosabbak és kíméletesebbek a műtétek, még jobb az orvosi ellátás. Sok egykori kollégája mesélte, hogy gyakran a műtőasztalnál, a betegre szabva talált ki új sebészi megoldásokat. Igazi gyógyító volt. Egy, a 80-as évek vége felé adott interjújában azt mondta: „Nagyon sokat köszönhetek a színháznak. A jó orvos a beteg minden hangjára figyel. Magatartását, kapcsolattartását hivatása határozza meg. Fontos, hogy emberileg, szellemileg partnere legyen minden korosztálybeli és bármilyen foglalkozású betegének, akit szorongások, félelmek gyötörnek. Senki és semmi nem tud annyit elmondani az emberről, mint egy jó író és egy jó színész a jó színház segítségével. Egy-egy sikeres előadás hatása – a szellemi és az érzelmi telítettségen kívül – a gesztusaimban, a beteggel való azonosulásban is megmutatkozott.” Hihetetlenül szerencsésen ötvöződött benne a briliáns manuális készség, a kivételes intellektus és a mélységes humanizmus. Mindenki imádta, de azért akadtak olyan kollégák, akik jelentgettek róla a III./III-as, III./II-es ügyosztálynak.

Hiába, így teljes a mi kis világunk…

Szerintem valamennyire tisztában is volt azzal, hogy jelentenek róla, de magasról tett rá. Az ő sorsában ez már tényleg csak körömpiszoknyi dolog volt. Neki már sok újat nem tudtak mutatni. Egyszerűen fölülemelkedett rajtuk.

A könyv külseje sem szokványos. Ugyanúgy, mint az életút.

Igyekeztem formailag is tükrözni Kulka színes egyéniségét, elképesztően gazdag életútját. Miközben egyre mélyebbre ástam magam a történetében, kezdtem úgy érezni, hogy minden összefügg vele. Kis túlzással így is volt. Mély nyomokat hagyott azokban, akik ismerték, írókat, költőket is megihletett. A könyv úgy „írta magát”, hogy egyre több kitérőt kellett tennem, és ezek szétfeszítették a lábjegyzet kereteit, önmagukban is érvényes mellékletekké váltak. Törtem a fejem, hogyan tudnám követhető, értelmes szerkezetbe rendezni a mozaikokat, – olyasmit képzeltem el, mintha egy kiállításon járnánk, ahol a falakon, a vitrinekben dokumentumokat, régi újságcikkeket, képeket, relikviákat látunk –, amikor is kiváló filmes barátom, Tóth Artin mutatott egy gyönyörű kiadványt. Pontosan olyan volt, mint ami a fejemben próbált kirajzolódni. Felszállt a köd, onnantól kezdve pontosan tudtam, hogy mit akarok. Az olvasó egy dobozt vehet kézbe, amely dobozban a könyvön kívül (és belül) számos faximile mellékletet talál.

Nagyon izgalmas a könyv címe is: „Az utolsó mondattal kezdd!” Miért volt jellemző rá ez az idézet?

Mert éjjel-nappal operált, állandóan rohant, és nem volt ideje arra, hogy meghallgassa az üres locsogásokat. Aki hozzá fordult, az többnyire kérni akart valamit. Előtte rövidebben-hosszabban parolázott, de a vége úgyis az volt, hogy kibökte a kérést.

Hatvannégy évesen halt meg. Miután kiderült, hogy vastagbéldaganata van, mennyi ideig tudott még dolgozni?

Kulka Frigyes bemosakszik (Fotó/Forrás: A Kulka család archívumából)

Végig. Kezdetben a kollégái nem mondták meg neki, milyen nagy a baj, és a kegyes hazugságoknak, a lélektani csalásnak meg is volt az eredménye: jól érezte magát, mindkét klinikáján dolgozott, továbbra is operált. Hosszú távon persze nem lehetett becsapni, mert nála jobban senki nem értett a manuális vizsgálatokhoz, és saját magán is kitapintott mindent. Az Orvostovábbképző Egyetemen (OTKE), saját rektori irodájában volt a betegágya. Egy akkor fiatal orvos mesélte, hogy továbbképzésen volt az OTKE-n, és meglátogatta a profot, aki megfogta a kezét, és a hasára vonta. Amikor megkérdezte, „Miért csinálja ezt, professzor úr?”, azt felelte: „Azért, hogy megtanuld kitapintani az áttéteket”.  Még élete utolsó napján is dolgozott. A végóráiban már nem lehetett vele kommunikálni, mert erős nyugtatókat, fájdalomcsillapítókat kapott. Az utolsó mondata az volt: „Nagyon fáj”. Az egész országot nagy veszteség érte a halálával.

Mit kaptál ettől a munkától?

Rengeteget. A legnagyobb ajándék az volt, hogy ha magamtól nem is járok olyan magaslatokban, mint ahol a prof járt, az, hogy kutattam utána, bogarásztam a munkássága lenyomatait, megismertem az indítékait, engem is felemelt. Ahhoz, hogy becsülettel foglalkozhassak ezzel a rendkívüli emberrel, csodás gyógyítóval, úgyszólván elkerülhetetlen volt, hogy tanuljak az életpályájából, magamévá tegyem a szemléletét. Sok mindent most értettem meg a személyiségéből, és általában az orvoslásról is többet tudok már. Korábban is sejtettem, de most fogtam fel igazán, mennyire fontos a gyógyító munkához az a fajta emberismeret, árnyalt gondolkodás, amire az irodalom, a művészetek tanítanak.