Láng Orsolya kötetének fülszövegét Mohácsi Balázs költő, kritikus jegyzi, aki úgy fogalmaz, a Ház, délután című könyv bizalmasan fogadja az olvasót, és megmutatja, milyen az, amikor apró balladák képei keverednek emberközi kapcsolatok jeleneteivel, ahogy az anyanyelvünk között az idegen szavak. Olyan természetesen, hogy ha valaki mögöttünk kellően lágy akcentussal ejti ki egy sziget fővárosának a nevét, közel kerülünk a nagybetűs Költészethez.

– veti fel a kérdést a kritikus.

„A délelőtti program után a ház délután elegánsan eklektikus berendezésű, kellemesen fényezett, de ha kell, kellemesen árnyas is. Tehát árnyékolástechnikailag megfelelő. Csendes és élénk. Élénk és nyugodt. A jövevény eleinte zavarban van. Mégiscsak begurult ide a melankólia sötét golyója a folytatásnak hitt irányból. Aztán nagyítólencsén át láthattunk egy ölelkezést egy távoli ház emeleti lakásában. Közben meg elszabadult az ajándékpokol: sorjáznak a jobbnál jobb versek, mégsem árt meg a jóból a sok” – írja Mohácsi Balázs.

Láng Orsolya: Ház, délután (Fotó/Forrás: Prae Kiadó)

Versek a kötetből:

A siker titka

Legyen úrrá rajta a fájdalom. Tereljék el
figyelmét figyelmes hozzátartozók. Villanjon
fel még alkalmanként az életkedve, olyankor
legyen pont olyan, mint régen. Vállaljon
munkát, korának megfelelő kihívásokkal. Lelje
benne örömét, töltse el elégtétellel,
hogy képes a megújulásra. Tartogasson
önmaga számára meglepetéseket. Legyen
bölcsebb, mint amilyen okos. Találjon rá
újra a szerelem, hagyja el gyerekeit.
Amikor magányos, nézegessen
fényképeket, olvasson naplót. Őrizzen meg
mindent akkurátusan. Költözzön sokat,
ne legyenek gyökerei, csak a
cetlikkel teli dobozok. Pályája
töretlenül íveljen fölfelé. Legyen
egy-két bizalmasa, akik előtt nem fél
csúnyának és fáradtnak látszani. Erősödjön
önbizalma, amit megtépáztak egy
ellentmondásos kor külső-belső viharai. Legyen
okosabb, mint amilyen ösztönös. Fogja fel
a neki adott utasításokat, fogja fel őket
útmutatásként. Ne vegye olyan komolyan
magát. Tűnjön ki, statisztaként is. Legyen
gyönyörű. Bújjon álarcok mögé, adjon hangot
babáinak, rejtőzzön el az árvaság elől. Írjon
naplót. Imádkozzon apjáért, aki
halálos beteg. Felejtse el anyját. Végül
jusson el a fénykorba, amelyről
soha nem is voltak emlékei.

Melankólia

Honnan érkezett a sötét golyó,
hogy egyszerre csak begurult
a folytatásnak hitt irányból?
Gurult, és lapult alatta minden,
ami törékenyen építkezett addig,
lassan téve egymás után felületének pontjait,
felületének pontjaival pontonként
nyomta el az érintetlen réteget,
hol béke volt pont és pont között.
Fekete lyukként tűnt fel, kivált
a távol síkjából, nőni kezdett,
felületének pontjait
egymás után lerakva egyenes
vonalban, egyenletesen hasította
a nyugalom epidermiszét,
gömbforma sötét volt, gördülékeny,
mintha jóra törne, mintha valaki
várná, hinne benne,
úgy jött, mintha hívnák,
feltartóztathatatlanul
nyomult előre, és nyomot hagyott
a háborítatlanságukban ellazult,
egymásba kapaszkodó részecskék között,
mintha rendet vágna – ellenkezőleg:
káoszt nyírt az önfenntartó rendben.
Nem tett mást: egy vékony sávot hagyott,
egy emléket, a megfélemlítését, hogy
ilyesmi egyáltalán megtörténhetett.
Hogy ahol a végtelenség volt sejthető,
a láthatáron, egyszerre csak feltűnt,
és pontról pontra téve magát egyre
jelenvalóbbá,
védtelenségünkről biztosított.

Fejléckép: Láng Orsolya (fotó/forrás: Weber Kristóf / Prae Kiadó)