Az alábbi cikk szponzorált tartalom, nem a Fidelio szerkesztőségének tagjai írták.
Tavaly két hetet töltött a Pannonhalmi Főapátságban, az Írórezidencián. Honnan indult a kapcsolata a szerzetesközösséggel?
A Szentendrei Ferences Gimnázium diákjaként jártam először Pannonhalmán több mint negyven évvel ezelőtt. Erről a látogatásról inkább csak érzeteim vannak, semmint pontos emlékeim. Homályos, de annál erősebb hangulatként maradt meg bennem a monostor elhelyezkedése: a tér tágassága, a távlatok, ugyanakkor a világtól való elzártság, ami nagyon is kapcsolatot tart a világgal.
Ha a világot a mindenséggel azonosítjuk, és a példánk kedvéért miért ne merészkedhetnénk ilyen messzire, akkor Pannonhalma a világban benne lét és a világtól elkülönülés kitüntetett helye.
Ezt már tavaly novemberben is így gondoltam. Miután megérkeztem az Írórezidenciára, a valamikori érzéseim, ha nem is azonnal, de a napok múlásával lassan gondolatokká érlelődtek. Kis szobámban dolgozva, gondolkodva, vagy járva a monostor folyosóit a közeli s távoli múlt mintegy beúszott a jelenembe – az idő és a benne végbemenő események archaikus rétegeit meg-megbontva. A megfoghatatlan dolgok egyszeriben kicsit érzékelhetőbbek lettek számomra annak ellenére, hogy e dolgoknak –nevezzük őket a monostor falai közt valaha végbement spirituális történéseknek – most is csak a rendkívül erős jelenlétét s az azt kísérő auráját/atmoszféráját tudom nevesíteni. De ez már önmagában nagy ajándék. Gondoljunk a misztikusok élményeire, belső tapasztalataira, melyek nem mindig közvetíthetők.
Barnás Ferenc (Fotó/Forrás: Szilágyi Lenke / Arcus Temporum)
Milyen lelkülettel, gondolatokkal tér vissza a monostorba?
Az Írórezidencia vendégeként rendkívül fontos két hetet töltöttem el Pannonhalmán. A hely, ahol éppen dolgozom, mindig nagy szerepet játszik a munkámban. Ne direkt összefüggésekre gondoljunk!
Szabadon idézném a Nobel-díjas francia regényírót, Claude Simont, aki egy alkalommal azt írta, hogy az író a művét elejétől a végéig térden állva írja, vagyis imádkozva,
és – teszem hozzá – talán könyörögve is. A Claude Simon-i vallomás egy monostorban külön nyomatékot kap, a megfogalmazott gondolat még titokzatosabban gravitál egy lokalizálhatatlan pont felé. Nem mondjuk ki, mert félünk a kimondott szó súlyától, de a napi munkánk mégis csak a könyörgés egy formája. Adj Uram, erőt és…. Nem folytatom. A szerző munka közben mindig rájön, hogy a dolog elkészülte nem egyedül tőle függ. Amikor ezt megérti, sokkal több mindenre és mindenkire kezd figyelni. Mindannyian ki vagyunk szolgáltatva magunknak, a képességeinknek, adottságainknak és még sok mindennek. Amikor mélyebben magunkba nézünk – hol másutt volna erre nagyobb esélyünk, mint egy monostorban – akkor ritka, különös pillanatokban azt tapasztaljuk, hogy a magunk az nemcsak magunk, hanem valami más is bennünk. A bennünk lévő más új irányokat jelöl ki számunkra.
Most, hogy készülök vissza Pannonhalmára, sokat gondolok arra, hogy a fent említett bizonyos dolgot ezúttal meg tudom-e fogalmazni legalább a magam számára.
Leginkább persze az foglalkoztat, hogy a regényeimből kiválasztott szövegrészletek miként illeszkednek majd a fesztivál zenei, képzőművészeti, spirituális programjaiba.
Tavaly ősszel, a rezidencia megkezdése előtt lelkileg fel kellett készítenem magam arra, hogy méltó legyek a pannonhalmi két hetemhez. Ez most sincs másként. Nagy várakozással tekintek utam elé.
Az Arcus és a Főapátság egész spirituális-kulturális évadának is hívószava a zarándoklat, és az ön életútja is tekinthető egyfajta zarándoklatnak. A fesztiválon „(élet)úti tapasztalatok” címmel lesz önnel beszélgetés. Honnan indult ezen az úton, és hol tart most ebben a spirituális zarándoklatban?
A kereső ember ténylegesen, de átvitt értelemben is állandóan úton van. Ha állhatatosak, kitartóak és szerencsések vagyunk, akkor az úton levésünk egy napon zarándoklatba fordulhat. Végtére is e Földön így vagy úgy, de mindannyian zarándokok vagyunk, ha megértettük, hogy saját életünk felett, alatt, azon túl van valami, amihez rejtett és titokzatos módon közünk van. Ha e felismerés tudatosul bennünk, akkor utunkon az összes nehézség és megpróbáltatás lelki fejlődésünk és tisztulásunk katalizátorává válhat: életünk örömről örömre, szenvedésről szenvedésre transzcendens perspektívákat nyerhet. Fontos helyzetekben és pillanatokban tisztánlátók leszünk. Ha csak pillanatokra is, ha csak rövid időszakokra is, tisztánlátók leszünk. Ebből építkezni lehet.
Meggyőződésem, hogy mindenkinek vannak kegyelmi pillanatai, kérdés, hogy észrevesszük, észleljük, megértjük-e, hogy mi történik ilyenkor velünk és bennünk.
Gyerekkoromban, ifjúkorom elején a kegytárgyak készítésével és árusításával foglakozó apám oldalán rendszeresen részt vettem búcsúkban, mint szentkép- és rózsafüzérárus – például Csatkán, Keszthelyen. Megtörtént, hogy apámmal a templom kövén aludtunk az ország távoli pontjairól érkező zarándokokkal együtt. Egészen különös volt minden: az emberek ülő vagy fekvő pozícióban elmélyült lelki életet éltek, ami különös módon hatott vissza rájuk, miközben közülük egyesek azért el-elbóbiskoltak, hisz nem mindenki tudta az egész éjjelt virrasztással tölteni. Megint csak azt kell mondjam, hogy mindezt inkább éreztem, semmint értettem, vagy hogy tiszta gondolataim lettek volna minderről, hisz gyerek voltam.
Pillanatkép az Arcus Temporum Fesztiválról (Fotó/Forrás: Arcus Temporum Kortárs Művészeti Fesztivál)
Ebből is kitűnik, hogy az én utam legkorábbi családi élményeimmel kezdődött. Aztán ifjúkorom megpróbáltatásaival folytatódott, amikor gyárakban, bányákban, építkezéseknél, vagonkihordásoknál és másutt dolgoztam, egyik helyről a másikra hányódva, saját magamat keresve, mintegy bevezetéseként annak a tágasabb és jóval távlatosabbnak bizonyuló vándorlásnak, amelynek egy része különféle tanulmányokkal, majd külföldi utakkal, később hosszabb külföldi tartózkodásokkal telt.
Ekkor már többé-kevésbé tisztában voltam azzal, hogy bizonyos szempontból egy rendhagyónak tekinthető zarándokút meghatározott szakaszait járom,
nem feltétlenül a saját érdemeim miatt. Sohasem indulhattam volna el ezen az úton sok-sok jóakaratú ember segítsége nélkül, akik életem során mellettem álltak, támogattak. Utam elején leginkább a sorsommal szembeni kiszolgáltatottságomat és tehetetlenségemet éreztem, szinte semmi ellenszerem nem volt gyarlóságaim és hibáim ellen, egy nagyon mélyen belém gyökerezett vigasz-fajtát leszámítva, ami így szólt: másoknak az enyémnél sokkal nehezebb a sorsa. Ez amolyan felhajtóerő lett.
Továbbra is kereső ember vagyok, amolyan hivatásos zarándok, aki a világban járva-kelve életünk-létezésünk alapkérdésein töprengve próbál gondolataival, elképzeléseivel, hitével és meggyőződésével összhangban élni és cselekedni.
Bagatell című kötete felolvasószínházi előadáson elevenedik meg Seress Zoltán közreműködésével. Mit vár ettől az alkalomtól?
A Bagatell főhőse egy budapesti középiskolai irodalomtanár, aki a nyári hónapokban nyugat-európai városok utcáin fuvolázik. A történet a rendszerváltozás előtti időkben indul, amikor még meglehetősen nehéz volt Nyugatra utazni, de hősünk valahogy mindig elintézi, hogy az NSZK-ba vagy Svájcba kijusson, ahol szabadságvágya mellett egy másik olthatatlan szenvedélyének, a zenélésnek is hódolhat. Miközben nap mint nap Bach, Mozart, Vivaldi és Schubert műveit játssza az összeverődött közönségnek, magában elmélkedik. Például arról, hogy zenehallgatás alatt mi minden megy végbe az előtte álldogáló közönsége lelkében és testében. De nemcsak képzelgésről és fantáziálásról van szó, a közönség sorai közül egyesek rendszeresen megszólítják, beszédbe elegyednek vele. Ekkor kezd érdekessé válni a történet, hősünk ugyanis már nemcsak magával folytat dialógust a művészet és az élet alapvető kérdéseiről, de a közönséggel is. Nagyon remélem, hogy a felolvasószínházi előadás is hasonló lehetőségeket kínál majd. Így nemcsak a regény hőse játszik majd a hangszerén, de a közönség is megszólalhat, amikor kérdést tesz fel az előadóművésznek, vagy akár nekem.
Örülnék, ha a közönség passzív befogadóból aktív történetmesélővé válna.
A párbeszéd a magunkban való elmélyülés lehetőségeit megsokszorozza. A Bagatell az állandó úton levés allegóriájaként is olvasható. Sok mindenkihez szólhat tehát, hisz mindnyájan úton vagyunk.
Pillanatkép az Arcus Temporum Fesztiválról (Fotó/Forrás: Arcus Temporum Kortárs Művészeti Fesztivál)
Mit jelent önnek Pannonhalma és az Arcus Temporum?
Pannonhalma a Szent Benedek-i örökség élő tere és szent helye, ahol a szakrális együtt él és lélegzik a világival. A világtól való elzártság és a benne való jelenlét szimultaneitását látom itt megvalósulva oly szabadon és bátran, hogy az csodaszámba megy. A hit és a szabadgondolkodás nem zárja ki egymást, a szabad gondolkodást és a lelkekért való felelősségteljes cselekvést nem lehet eléggé értékelni. A legjobb példa erre maga az Arcus fesztivál. A művészetek szakrális gyökerei közismertek. Ezért is van oly nagy jelentősége annak, hogy
Pannonhalmán immár 19 éve a szellem a testtel, lélek a lélekkel és az őslélekkel, teremtett a teremtőjével újra és újra bensőséges körülmények között találkozhat
egy több mint ezeréves archaikus térben – a világban lévő transzcendens és a transzcendenssel érintkező világi terek metszéspontjainak számát növelve.
Az Arcus Temporum Kortárs Művészeti Fesztivál az irodalmi előadások mellett, képzőművészeti és spirituális programokkal és öt komolyzenei koncerttel várja az érdeklődőket. A hangversenyek a fesztivál hagyományaihoz híven két szerző műveire fókuszálnak. A különleges elismertségnek örvendő kortárs észt zeneszerző Arvo Pärt, valamint Joseph Haydn kamara-, kórus- és zenekari művei kiemelkedő hazai és nemzetközi művészek tolmácsolásában hangzanak el a Pannonhalmi Főapátságban.
További részletek itt érhetők el. >>>
Támogatott tartalom.
Fejléckép: Barnás Ferenc (fotó/forrás: Oláh Gergely Máté)
hírlevél
