Mítosz vagy meseterápia – avagy miért a mese alkalmasabb terápiás célokra?
– részlet –

Boldizsár Ildikó: „Hogyan segítsek én terajtad?” (Fotó/Forrás: Lira Könyv)

Mesekutatóként elkerülhetetlennek bizonyult a mítoszokkal való találkozás, hiszen a mesék eredetét kutató irányzatok egyik markáns ága, az orosz mitológiai iskola, határozottan állítja, hogy a mesék mítoszokból keletkeztek. Magam is sokáig azon az állásponton voltam, hogy a mesék valóban egy törzs „szellemi kincstárának” szétgurult darabjai, s akkor alakultak ki, amikor a mítoszok kezdték érvényüket veszíteni egy közösségben: a bennük foglalt tudás már nem volt értelmezhető a közösség számára, fokozatosan elveszítette kapcsolatát a szenttel és szellemivel, azaz egyre inkább profanizálódott. A történetek átadását kísérő szertartások lassanként elmaradtak, a rituális háttér eltűnésével párhuzamosan pedig a szövegek elveszítették szakrális jellegüket. A „komplex tudás” szétforgácsolódott, a mítosz helyhez és időhöz kötött eseményei határozatlan időben és térben („egyszer volt, hol nem volt”) játszódó eseményekké alakultak, az istenek, istennők vagy félistenszerű héroszok, nagy formátumú mitikus hősök szegény legényekké és szegény leányokká váltak. A profanizálódás során a történetek egyre hétköznapibb jelleget öltöttek, a kultúrhéroszok helyére hétköznapi szereplők léptek, elhalványult az eredetmagyarázó tartalom, és a közösség sorsáról az egyén sorsára tevődött át a figyelem.

Vlagyimir Jakovlevics Propp szerint „a szertartástól való elszakadás pillanata a mese történetének kezdete, a szertartással mutatott szinkretizmusa pedig az előtörténete”. Szerinte az elszakadás végbemehetett természetes úton, történeti szükségszerűségként, de mesterségesen is felgyorsulhatott az erőszakos hittérítésekkel és a törzsi életmód drasztikus megváltoztatásával.

Ez az elmélet azt sugallja, hogy a folyamat időbeli lehetett: előbb voltak a mítoszok, azután pedig jöttek a mesék. De ha alaposabban megvizsgáljuk a kettő kapcsolatát, láthatjuk, hogy nem ilyen egyszerű a helyzet. A mesék ismeretében nem tartom túl valószínűnek, hogy az emberiség egy ideig mítoszokban beszélte el a világról szerzett tapasztalatait, s közben nem mondott volna meséket. Azt is nehéz elképzelni, hogy az archaikus embert ne érdekelték volna kezdetektől fogva a „kisemberek” mindennapi problémái, s csak kozmikus kérdésekkel foglalkozott volna. Véleményem szerint a mítosz és a mese egyszerre, egymás mellett létezett, s a köztük lévő különbségek nem történelmileg (időben) határozhatók meg, hanem a funkció és a hagyományozás módja szerint. Az egymás melletti létezést látszik igazolni az is, hogy minden kultúrában külön szó létezik a mítoszra és a mesére. Például a csukcsok megkülönböztették a pünült és a lümnült, a melanéziai kirivinek a liliut és a kukvanehet, és sorolhatnánk tovább a törzsi példákat.

A mítoszokat nem lehetett elmondani, azokat „összművészeti tevékenység” keretében dallal, tánccal, dramatikus játékokkal adták elő. Az észak- és dél-amerikai indián törzsek legendáit, „meséit” vizsgálva még bonyolultabb a helyzet, mert olybá tűnik, mintha az állatokról szóló történetek egyszerre lennének „mítoszok” és „mesék”, és az elmondásuk körülményei alapján dől el, hogy éppen melyik funkciót töltik be. Ha például vadászat vagy bármely más vállalkozás előtt kerülnek elmondásra, a történet „mítoszként” funkcionál, ha pedig a vállalkozás levezetéseként, vicces történetté alakul ugyanez a szüzsé, mese lesz belőle. Ugyanez mondható el egyes szibériai népek történeteiről is, ezért is használnak különböző szavakat a különbözőképpen, különböző céllal és különböző „körítésekkel” elmondott történetekre. A perzsa-arab mesevilágban is megkülönböztették az „ujjból szopott” – azaz fiktív, mesés, vallási szempontból egyenesen veszélyes és haszontalan – történeteket, valamint azokat, amelyeket igaznak tartottak. Khuráfa, khabar, szamar, ászatír – mind mást jelentettek a valósághoz való viszonyuk szerint. Sajnos a törzsi mítoszok kutatása viszonylag későn kezdődött el, és sok félreértésre adott okot, hogy a kutatók az Európában kialakult fogalmakkal próbáltak megragadni egy egészen más jellegű anyagot, miközben a mítosz–monda–mese kategóriái egyáltalán nem illeszthetők azokra a történetekre, amelyeket például Óceániában vagy másutt gyűjtöttek. Még ennél is nagyobb zavart okozott a későbbiekben, hogy a kutatók nem jegyezték fel, hogy a gyűjtött történetek a helyi elbeszélők szerint hova tartoznak, hanem önkényesen kategorizálták azokat.

Fejléckép: Boldizsár Ildikó (Fotó/Forrás: Kecskés Kala / Líra Könyv)