Grecsó Krisztián: Apám üzent
– részlet –

Grecsó Krisztián: Apám üzent (Fotó/Forrás: Líra Könyv)

1.
A Karamazov testvérek
(a jelek)
Részletek

Rövid lábú, fakó hajú, kopaszodó férfi vagyok, duzzadt táskákkal a szemem alatt, még éppen innen az ötvenen. A magyar pusztán születtem, egy Szegvár nevű kis falu szélén, a Kinizsi-telepen, katolikus magyar paraszti családban, és bármit csinálok, bárhová vet a sors, ez a legnagyobb történés az életemben, és ezt megpróbálom a jellemem részének tekinteni, és ha már az, kezdeni vele valamit. Kevés markáns jellemvonásom van, a beteges konfliktuskerüléssel és az örökös szorongással meg nehéz dicsekedni.

Az apám, Ignác viszont sosem bízott a lélek embereiben, még a papokban sem, pedig papnak készült. Őt az Isten is egyenesen hallgatta meg, és adott úgy is, ha nem kérte. A pszichiáterektől kiverte a víz, félt és függött tőlük, a pszichológusokat meg csak egyszerűen megvetette, kinevette, lenézte.

Ezért nem gondoltam volna, hogy két évtizeddel a halála után pszichológusokat vagy papokat használ majd arra, hogy jelezzen nekem. Azt nem árulta el, mit akar, és láthatóan a lélek emberei sem tudták, eleinte a postás szerepükkel sem voltak tisztában, csak az egyikük. De ő meg kacérkodik a prófétasággal, és rendre akad a hóna alatt valami saját evangélium is. Talán ő illik a legjobban apámhoz, de ha már meghalt, nem akarok olyan embereken keresztül érintkezni vele, akik valamiben is hasonlítanak rá.

Sokáig azt hittem, nem tudok és nem is akarok megbocsátani se neki, se magamnak. És nem azért, mert haragszom. Hanem mert megszoktam már ezt a tömbös, zsíros gyűlöletet, ezt a sok salakot, kátrányt, mérget a fejemben. A mérgeim hozzám tartoznak, apámat jelentik. Vagyis tudat alatt attól félek, hogy ő annyira benne van már ebben a végtelen fájdalomhálóban, úgy beleragadt, hogy ha sikerül a haragot kisöpörnöm magamból, azzal együtt őt is kidobom. Emögött meg az a gyanú bujkál, hogy talán nem is volt jelentős ember, nagy karakter, csak a fájdalom teszi bennem, az emlékeimben azzá, ami meg azt is jelenti – mármint ha a gyűlölettel együtt ő is szemétdombra kerül –, hogy nem szeretem, szerettem eléggé, ami megint csak nekem okozna fájdalmat. Tehát nem olyan könnyű a megbocsátás folyamatát szabadjára engedni.

Az a remény meg csak a második pszichológussal folytatott beszélgetés után csillant föl, hogy apám talán nem is csak magáról akar beszélni velem. Ki tudja, mennyit változott ott, ahol lenni kényszerül. Valami anyagtalan térben, jelöletlenül, ki sejtheti itt, az általunk ismert világon, mennyi emléke maradt.

Egyfelől jólesett, másfelől, bevallom neked, félek. Vettem a jeleket, és elhatároztam, hogy felveszem a kapcsolatot a futáraiddal, ha kell, visszamegyek hozzájuk, írok nekik, felhívom őket, és ha tényleg másokkal is lesz dolgom, azt se bánom. Végigcsinálom, amit a veled való szembenézés jelent, lejátsszuk, kidekázzuk, csinálunk a szakértőkkel lajstromokat.

Ezek akkor sem haszontalan dolgok, apu, ha most tökéletesen egyedül vagyok a világmindenségben, ha a túlvilági mese csak vigasz, és valójában nincs örök élet, nincs a földön túl semmi. Mert abban a borzalmas ketrecben, a szívemben mindenféle mágnesességtől, atomenergiától szétfeszül a tér, ott pokoli viharok dúlnak, és szeretnék valami rendet.

Vagy ha az nem megy, legalább szélcsendet.

Fejléckép: Grecsó Krisztián (Fotó/Forrás: Líra Könyv)