Beleolvasó – Hidas Bence: A hamis Merkúr

Hidas Bence: A hamis Merkúr
– részlet –

 1925. október 29., csütörtök, Budapest

Hidas Bence: A hamis Merkúr (Fotó/Forrás: Líra Könyv)

A három ezüstmadár együtt hullámzott a némán csordogáló Dunával. Szárnyaikra nyálkásan tapadt a hajnali köd, fehér géptestük beleolvadt a városra telepedő felhőbe. Napok óta így állt mindhárom; némán, ringatózva, arccal a Ferenc József híd pilléreinek. Vége volt már a nyári jólétnek, amikor naponta többször is ingáztak a Balatonra vagy a messzi Nyugatra. Az ősz közeledtével egyre kevesebb lett az utas, így hetente csak néhány gép szállt fel a Duna zöldes vizéről. Ezen a reggelen sem volt más a helyzet; a rossz látási viszonyok miatt minden járatot töröltek, így nem bőgtek fel a motorok, és egy pilóta sem adta ki az ukázt. Szokatlan csend telepedett az Aeroexpress budapesti állomására. A Gellért-hegy lábánál elterülő épületet talán úgy lehetne a legpontosabban leírni, mint egy szabadtéri uszoda és egy buszmegálló furcsa keveréke. Egy hosszan elnyúló palló, rajta fabódé, amit már jócskán megviselt a víz folyamatos támadása. A palló mentén pedig szép egymásutánban a három hófehér hidroplán.

Márzay Ottó detektívfelügyelő ügyetlenül imbolygott az egyik mólón. Tekintetét feszült figyelemmel lefelé szegezte, és megfontoltan vette lába alá a csúszós deszkákat. Utálta a vizet, mi több, úszni sem tudott, de nem volt más választása.

„Volt már ennél rosszabb is” – próbálta nyugtatni a felesége, de nem járt sikerrel. A nyomozó gyomorgörccsel tette meg az otthona és a Szent Gellért tér közti távolságot, és ha őszinte akart lenni magával, már csak arra várt, hogy a holttestet a partra húzzák. Ahogy felemelte a tekintetét, és végigpásztázta a némán ingadozó Junkers F–13-as gépeket, rájött, hogy ez a művelet nem lesz olyan egyszerű. Három repülővel arrébb, a szürke ködben két sziluettet vélt felfedezni. Az alakok elmosódott mozdulatai a víz felé irányultak. A nyúlós tejfátyol csupán a szavaik egy részét engedte át, de a nyomozó a köd és a távolság ellenére is könnyedén megállapította: a hulla kiemelése nem volt egyszerű feladat. A tompa káromkodást ugyanis egy öblös ordítás és valami meghatározhatatlan, szaggatott csobogás követte.

Márzay odaért az első repülőhöz, amelynek a szárnya határozott akadályként feszült a móló felett. A férfi érezte az alumínium hidegségét, ahogy rátenyerelt a járműre. Mélyeket szívott a hideg, reggeli levegőbe. A folyó poshadt szaga szinte kellemesen keveredett a városra oly jellemző, kora őszi kéményfüst illatával. Valahol a távolban néhány sirály vijjogott. Egy uszadék fa ütemesen kongatta a móló oldalát.

Nagy nehezen átbújt a szárnyak alatt. A fátyolos sziluettek emberekké formálódtak.

– Jó reggelt, fiúk! Elkélne egy kis segítség?

A két fiú megpördült, és a hulla ismét visszacsobbant a vízbe.

– Tiszteletem, felügyelő! – vágta magát haptákba az egyik. – Jelentem, beakadt, uram.

Jól fésült hajukat tányérsapka fedte. A nyomozónak azonnal szemet szúrt a Magyar Királyi Honvéd Folyamőrség fehér galléros egyenruhája.

[…]

Márzay bólintott, majd lépett egyet a pallón, éppen akkorát, hogy láthassa a testet. A gyomra összeszorult, ahogy tekintetét végigfuttatta a férfi lebegő tetemén. Viaszos keze lágyan ringott a víz felszínén, kabátja mintha a szélben táncolt volna. A ködből rikítva bukkant elő egy sirálysereg. Márzay egyre erősebbnek érezte a folyó hullámzását. Zsebéből előtúrta a Leicát, és remegő mozdulatokkal felhúzta. Szemét a kémlelőhöz emelte. Még a sárgás lencsén át is borzalommal töltötte el a férfi arca. Pontosabban az, ami maradt belőle.

Fejléckép: Hidas Bence (Fotó/Forrás: Szalmás Krisztina)