Május 17-én mutatták be Iglódi Csaba Dreher-szimfónia című családregényét, amelyben a Dreher család négy generációjának sorsát meséli el. A mintegy kétszáz évet felölelő tényalapú, mégis fiktív mű az Atheneaum Kiadónál jelent meg. Az eseményen a szerzőt, valamint Török Róbertet, a Dreher Sörgyár muzeológusát Nyáry Krisztián irodalomtörténész kérdezte, elsősorban arról, hogyan merült fel a regény ötlete. Iglódi Csaba – aki kommunikációs szakemberként dolgozik – elmondta, egy üzletnek köszönhetően került kapcsolatba a Dreherek történetével, és elsősorban az ragadta meg, hogy a család a történelem megannyi viszontagsága ellenére is képes volt fenntartani a vállalkozást.

Azzal kapcsolatban, hogy a könyvben hogyan határozták meg a tények és a fikció szerepét, Török Róbert azt felelte, a család történetéről szóló valamennyi forrást Iglódi Csaba rendelkezésére bocsátotta, és folyamatosan konzultált vele, fejezetről fejezetre, de a cselekményszövésbe nem szólt bele.

– fogalmazott, utalva rá, hogy helyenként a dramaturgia megkövetelte, hogy bizonyos tényeket figyelmen kívül hagyjanak.

A szerző éppen dramaturgiai okokból hangsúlyozta időnként bizonyos mellékszereplők, főként a feleségek szerepét. Nyáry Krisztián megjegyezte, számára döbbenetes volt megtudni, hogy éppen azok a részek történtek meg a valóságban, amelyekről azt hitte, biztosan fiktívek. Iglódi Csaba szerint a regény azért is izgalmas lehet, mert jól szemlélteti, hogy a Dreher család különböző tagjai a történelem során újra és újra olyan válsághelyzetekkel és dilemmákkal találták szemben magukat, amelyekkel ma is szembe kell néznie egy üzletembernek. Végül elmondta azt is, a regény több szempontból is olvasható. Az elsődleges rétege egy „üzleti családfaállítás”, másodsorban erős nők története is, harmadrészt pedig szemlélhetjük úgy is, mint egy kultúrtörténeti road movie.

Dreher-szimfónia – Komlótól a koronáig

– részlet –

Iglódi Csaba: Dreher-szimfónia – Komlótól a koronáig (Fotó/Forrás: Líra Könyv)

Hiányzott neki egy nagy pohár abszint, már nem tudott sokáig meglenni nélküle. Sajnos a polgári családok szépen faragott italos szekrényeiben nem tartottak belőle. De tudta, hogy másnap befutnak a barátai, és biztosan lesz közülük valaki, aki gondol erre, és elhelyez egy üveggel a poggyászában.

Nem is kellett csalódnia! Másnap délelőtt, amikor a feljáró tetején köszöntötte őket, az egyik már ott cinkos mosollyal kérdezte, hogy meglepheti-e a ház fiatal urát a hígítatlan ánizsos itallal, ami nagyobbat üt, mint egynémely kábítószer.

Tivadarhoz képest Antal és Jenő mintaszerű életet élt. Előbbi ismerkedett a bécsi üzleti lehetőségekkel, így a rendezvényre érkező helyi hatalmasságok közül többről ő gondoskodott, idősebb öccse pedig ekkor már Kőbányán a gyár melletti villában élt. A termelés és a kereskedelem nem különösebben érdekelte, de hetente egy napot mégis erre szentelt. Könnyű dolga volt, mert a munka java részét az Aichok levették a válláról. Neki maradt a társadalmi élet, a kapcsolattartás a törvényhozókkal, minisztériumokkal, a helyhatósággal. A köztestületi képviselet, a gyáriparosokkal való egyeztetés, a kávéházak és más fontos társadalmi terek látogatása. És persze, a lótenyésztés meg általában is a lóversenyek világa, ahol mindennél jobban otthon érezte magát.

Az 1902-es év legnagyobb ajándékának pedig a hamarosan megszülető gyerekük ígérkezett. Másokat is izgatott a jövevény érkezése: édesanyjának minden héten hosszú levélben kellett beszámolniuk a terhesség napjairól. Käthi Dreher mindenről tudni akart, ők pedig nem vették el tőle ezt az örömet.

Lily, Jenő felesége már a hetedik hónapban járt, s egyre türelmetlenebbül számolta vissza a napokat. Volt, hogy nem tudott kikelni az ágyból, máskor fejfájás gyötörte, és úgy izzadt, mintha magas láza lenne. A visszatérő hányingertől gyakran enni sem tudott.

Ikreket hordott a szíve alatt, ami példátlan volt mindkét család történetében. Sem a Dreherek felmenői között, sem a Haggenmacherek családfáján nem találtak ehhez hasonlót. Sokáig nem tudták eldönteni, hogy Bécsben vagy Pesten szülessenek-e meg a kicsik, amire azonban dűlőre jutottak, az orvosuk már nem tanácsolta a megerőltető utazást. Sőt, egyenesen megtiltotta, hogy Lily vonatra üljön, vagy hajóra szálljon abban az állapotban, és természetesen a lovaskocsi sem jöhetett szóba. Jenő így egyedül érkezett a kastélyba, hogy a Magyarországról hívott vendégek házigazdája legyen. Feszült volt, mert inkább maradt volna a felesége mellett, de tudta, hogy ezt az eseményt nem hagyhatja ki.

A császár végül, bármennyire is várták, nem érkezett meg.

A díszvendég helye üresen maradt, és akadt még valaki, akit nem láttak feltűnni. Leopold, a család leghűségesebb segítője ezúttal igazolatlanul hiányzott.

– Elaludt talán, előfordult máskor is – válaszolta Antal Jenő kérdésére. Megnyugtatásul szánta, de a hangja elárulta, hogy ő maga sem veszi komolyan ez a választ.

– Leopold amúgy is bármikor beállíthat hozzánk. Te is tudod, hogy aki előtt mindig nyitva az ajtó, az nem figyeli annyira az órát. – Ez már jobban hangzott, de nem volt idő sokáig lamentálni rajta. Már valamennyi meghívott elfoglalta a helyét a háztól kicsit távolabb kezdődő program helyszínén. Libériás inasok hada szolgálta fel a frissítőket a szabadban. A terített asztalokon a fel-feltámadó szélben egymáshoz ütődtek a finoman metszett kristálypoharak. Az éhesebbek választhattak az előételek közül, de a legtöbben inkább a várhatóan többfogásos ebédre hangolták a gyomrukat.

Igaz, addig még hátravolt a bécsi Musikverein zenekarának ünnepi koncertje. A karmester a pulpitus mellett állt, szemben a már elhelyezkedett zenészekkel. Lehajtott fejjel és becsukott szemme összpontosított. Végigvette magában a négy tétel meghatározó pontjait.

Kívánsága talán több is volt számára, mint egy parancs. Egyenesen istenítette az asszonyt, aki valamennyi koncertjükön megjelent azóta, hogy ő Bécs városának szolgálatába állt. Zeneértő embert, nagyvonalú mecénást és művelt beszélgetőpartnert ismert meg benne. Összekötötte őket az orosz irodalom szeretete is. Mindketten rajongtak Gogolért, és vigasztalhatatlanok voltak, hogy íróbarátja tragédiája egyszersmind őt is élő halottá tette.

Fejléckép: Iglódi Csaba (Fotó/Forrás: Líra Könyv)