Kjersti Annesdatter Skomsvold: A gyerek
– részlet –

Lehetséges, hogy többé-kevésbé tudatosan az első családomban, a gyermekkori családomban szerzett sebeket igyekszem begyógyítani ebben az új családban? Talán ezért is kétszeresen fájdalmas, amikor új sebek keletkeznek, mert nemcsak az új családban okozunk sebet, hanem egy régit is feltépünk, amely alatta rejtőzik?

Különös módon, amíg saját családom nem lett, alig tudtam ezeknek a sebeknek a létezéséről. Most már hallom magamban anyát, amint sírva járkál a házban anélkül, hogy bárki is értené a zokogás okát, és hallom apa sóhajtását Bo sóhajtásában. Meg voltam győződve arról, hogy anya túl sokat sír, mint valami gyerek, de most én is ugyanezt teszem, mert abban a pillanatban nem valami jelentéktelen apróságról van szó, hanem valami sokkal nagyobbról –

És ott volt apa, aki csak hallgatott, most Bo hordozza apa hallgatását. Megpróbálok új arcot ölteni a sírós bohócmaszk helyett, de olyan szomorú vagyok, és nem értem, miért nem tud Bo egyszerűen csak megölelni, ha egyszer egy ölelésre van szükségem. Ehelyett beleveszünk a félelmünkbe, ami haragba fordul, csapdába esünk egy labirintusban, amelyből egy örökkévalóságig tart kijutnunk, olyan sokáig tart, míg végül elmúlik, míg a harag az afelett érzett szomorúságba fordul, hogy nem vagyunk képesek jobb emberek lenni.

Meséltem Bónak a sebekről, megkérdeztem, hogy szerinte is így van-e. Bo elmesélt egy történetet a nagyapjáról, akinek fel akarták égetni az almafáit, mert betegek voltak, azok a fák, amelyeket negyven éven keresztül gondozott. A nagypapa azonban bölcsen sebet ejtett az udvaron magasodó nagy almafán, és egy fagyöngyvesszőt ültetett a sebbe. Azok a fák, amelyeken a fagyöngy nő, védettek, így az utolsó almafáját nem tudták elvenni, és tovább tudta vinni az almafanemzetséget.

Az egymásnak okozott sebekbe vagy ugyanabba a sebbe, amely minden alkalommal egy kicsit nagyobb és mélyebb lesz, egy gyermeket, két gyermeket plántáltunk, és

A szülés is sokkal jobban ment másodjára, elsősorban azért, mert az emberek kedvesek voltak, és mert elég idejük volt. A szobában babzsákfotelek és gyertyák voltak, egy fürdőkádban jöttél a világra. De nem akarom megszépíteni, mert iszonyatos fájdalmaim voltak a kádban ülve, és a szélén áthajolva hánytam, a fájdalom ezúttal is viharként vonult el az égen, és arra gondoltam, hogy ezt most nem fogom utólag megszépíteni. Segített, hogy a szülésznőt nem bosszantotta, hogy mennyire reménytelen vagyok, hanem törődéssel a hangjában azt mondta Bónak: most olyan erős a fájdalom, hogy hánynia kell. Üvöltöttem, mert az üvöltés segít, azután pedig világra jöttél, egy felbőszült, aprócska teremtmény, aki majdnem olyan hangosan ordított, mint én magam.

Kjersti Annesdatter Skomsvold: A gyerek (Fotó/Forrás: Typotex Kiadó)

Az első szülés előtt valaki azt mondta nekem, hogy biztosan nagyon várom már. De semmi okom nem volt rá. Biztosra vettem, hogy nem leszek képes még egyszer rávenni magam, annyira szörnyű élmény volt. Aztán a második szülés meggyógyította az elsőt, és ma már elszomorít a gondolat, hogy talán soha nem fogok még egyszer szülni. A második alkalommal már előre tudtam, hogy darabokra fogok szakadni, tudtam, hogy vérezni fogok és belehalok, nem ugyanazon emberként fogok kilépni a másik oldalon, de legalább van egy másik oldal, amit elképzelni sem tudtam az első alkalommal. Bárcsak újra átélhetném, hogyan gyűlik össze az egész világ, jövő és múlt egy kis szobában, egy teljesen új emberrel együtt!

és ugyan továbbra is kaotikussá tudnak válni a dolgok nálunk, olykor eltűnődöm, mi okozott nekünk akkora gondot az első alkalommal. Bár nem volna szabad ilyesmin töprengenem, mert a többgyermekes anyák nem nyilatkozhatnak ebben a kérdésben, nem ítélkezhetek önmagam mint friss, első gyermekes anya felett, egy anya, aki az imént hozta világra elsőszülöttjét, teljesen ki van szolgáltatva a természetnek. Fizikai fájdalmat okozott, amikor valaki más fogta a gyereket, olyan kézzel érintette meg, amelyről nem tudtam, hogy elég tiszta-e, amikor nem tudtam, hogy megfelelően tartják-e a fejét, amikor túl hangosan beszéltek, az pedig valóságos földcsuszamlást váltott ki a testemben, amikor sírt, és valaki más próbálta megvigasztalni. Ki akartam tépni a gyereket a karjukból, hogy elbújjak vele egy fekete szobában, amelyet további fekete szobák vettek körül, teljesen üresek, egyik szoba a másik után, és a fekete, üres szobákon túl csak egy akkora erdő volt, amely az egész földet beborította a nyugalmával, és csak akkor jutottam újra lélegzethez, amikor megbizonyosodtam arról, hogy az égvilágon senki sem bukkanhat ránk, semmi sem érhet el hozzánk.  

Támogatott tartalom

Fejléckép: Kjersti Annesdatter Skomsvold (Fotó/Forrás: Typotex Kiadó)