Beleolvasó – Krusovszky Dénes: A másik mozaik

Krusovszky Dénes: A másik mozaik

Hikikomori
– részlet –

Krusovszky Dénes: A másik mozaik (Fotó/Forrás: Líra Könyv)

Egy nagy, átlátszó zsákba tömködtem be a ruhásszekrény tartalmát, Gavino meg a fürdőszobát fertőtlenítette a gőzmosóval, amikor megérkezett Szaito-szan, a főnökünk, hogy felmérje a lakás állapotát. Úgy néztünk ki, mint az űrhajósok vagy inkább mint a kutatóorvosok egy gyilkos világjárványról szóló filmben. Tetőtől talpig be voltunk bugyolálva hófehér védőfelszerelésünkbe, egy kezeslábasba, amihez egészen szorosra összehúzható csuklya is járt. Ehhez jött a védőszemüveg, a biztonsági maszk, a könyékig érő gumikesztyű és az ugyancsak gumiból készült hófehér csizma. Ha bárki meglátott volna minket, mint ahogy rendre meg is láttak, hiszen nem rejtőzhettünk el, és nem is akartunk, azt hihették, újra kirobbant a pandémia, pedig egyszerűen takarítani jöttünk. Szaito-szan elégedetten nézett végig rajtunk, és egy meghajlással nyugtázta, hogy minden a helyén van, aminek ott kell lennie. Rólam egyébként már akkor szakadt a víz a védőruha alatt, de ez a melóhoz tartozott, felesleges lett volna panaszkodnom miatta. Hallottam, hogy a másik brigádból azért küldtek el egy vietnámi srácot, mert levette a maszkját, és kigombolta a köpenyét. Megbocsáthatatlan lazaság, tisztában voltam vele, hogy Szaito-szan engem is gondolkodás nélkül kipenderítene, ha ilyesmin kapna. Pedig kedvelt, azt hiszem, már amennyire ezt egy japán főnöknél egyáltalán meg lehet állapítani. Ő egyébként úgy jött be, hogy kezeslábas ugyan nem volt rajta, de a benti gumicsizmájába belelépett az ajtóban, és maszkot is húzott.

Nyilván az volt a logika, hogy az ellenőrzéshez ennyi is elég, a mi egész napos munkánk azonban nagyobb elővigyázatosságot követel. Nyikorgó léptekkel, a szeméthalmokat kerülgetve ment körbe a főnök a lakásban, felhúzott egy eldobható kesztyűt, és úgy mozgatott meg néhány bútort, felhajtotta a szőnyeget, a konyhafülkében végignyitogatta a szekrényeket. Amíg Szaito-szan körülnézett, Gavino leállította a gőzmosót, és a bejárati ajtó előtt várakozott összefont karral. Szerettem vele dolgozni, hiszen egyrészt szorgalmas volt, másrészt azonban mégsem akart beledögleni a robotolásba. A maga filippínó munkamoráljával valahol középen állt a képzeletbeli skálán, aminek az egyik végén a japánok sürgölődtek, a másikon meg talán a mindig vidám vietnámiak lazsáltak. Vagy, mondjuk, a pakisztániak lehettek volna még ott, de őket egy ideje már nem is volt hajlandó felvenni Szaito-szan. Egyszerűen nem értettek szót egymással, és nem elsősorban a nyelvi akadályok miatt, hanem mert annyira mást gondoltak a legalapvetőbb fogalmakról is, úgymint tisztaság, munka, rend, időbeosztás, udvariasság. Nem állítom, hogy időnként ne éreztem volna magam inkább hozzájuk közel, semmint Szaito-szanhoz, mindenesetre Gavinóval karöltve sikerült nekem is valahol a középmezőnyben megvetnem a lábam.

Rendben, nincsen semmi extra, dörmögte Szaito-szan japánul, és egy jól begyakorolt mozdulattal lerántotta magáról a vékony gumikesztyűt, amit azzal a lendülettel bele is dobott az egyik zsákba. Ilyenkor általában Gavinóhoz beszélt, és csak néha pillantott rám, pedig én is ugyanolyan jól értettem, nem használt túl bonyolult mondatokat, egyszerűen csak mivel Gavino régebb óta dolgozott neki, úgy volt illendő, hogy vele közölje az utasításokat.

Fejléckép: Krusovszky Dénes (Mudra László / Libri)