Levelek nélkül
– részlet –

Jókora repedés futott végig a tanári szoba mennyezetén, akár egy vaktérképre bizonytalanul felrajzolt folyó, a forrásvidék még, mint egy pókháló, finom vonalakból állt, aztán egyre tágult, erősödött, a torkolat felé már ujjnyi vastagon húzódott a meder. Koroknai ezt a repedést figyelte, miközben Vassné hosszúra nyújtott bevezető előadását tartotta épp az iskola pedagóguskarának. Emelkedett pillanataiban az igazgatónő így emlegette a vele szemközt félálomban kókadozó emberek csoportját, kevésbé ünnepélyes helyzetekben megelégedett a tanári állomány elnevezéssel. Ha például arról akart beszélni Vassné, hogy alig-alig jön új tanár az iskolába, azt mondta, szerencsés lenne a vérfrissítés a tanári állományban. Ha arról kellett mondania valamit, hogy nincs elég szaktanár, úgy fogalmazott, a tanári állomány nagyobb differenciáltsága jót tenne az oktatás minőségének. Ezekre a kérdésekre most nem tért ki, ellenben megköszönte a pedagóguskarnak az előző hónapokban elvégzett remek munkát, de figyelmeztette őket, hogy az igazi kihívás csak most jön majd, az érettségi és az évzárás közeledtével. Amennyire Koroknai vissza tudott emlékezni, Vassné minden évben pontosan ugyanazokkal a szavakkal dicsért és figyelmeztetett, ugyanazokat a mérföldköveket emlegette, ugyanazokat az eredményeket jelölte meg kívánatosnak, attól nagyrészt függetlenül, hogy közben az egyes osztályok különböztek-e egymástól, másként vették-e az akadályokat, és más célokat akartak-e elérni.

Hogy mikor mennyi sorja képződött, az ugyan eltérhetett, de ha a pedagóguskar jól kapart, ez tulajdonképpen nem is számított igazán.

Krusovszky Dénes: Levelek nélkül (Fotó/Forrás: Líra Könyv)

A repedés szép volt, ezt kétségtelenül el kellett ismernie Koroknainak, nem először bámult fel rá, nem is utoljára, de minden egyes alkalommal meglátott benne valami újat, valami szokatlant, valami kellemesen nyugtalanítót. Vassné végtelennek tűnő monológját egyetlen momentum zavarta csak meg, amikor Bakó, az üvegszemű földrajztanár ezeréves szürke köpenyében jókora késéssel jelent meg, ám ettől magát a legkevésbé sem zavartatva bevágta a háta mögött a tanári ajtaját, és a helyére csoszogott. Ő is már rég nyugdíjba vonult, onnan édesgette vissza valami ismeretlen varázstaktikával Vassné, de megnevelni azért már nem sikerült neki. Bakó mindig is makacs, betörhetetlen figura hírében állt, amióta a nyugdíjból reaktiválták, még korábbi önmagához képest is kezelhetetlennek tűnt. Végül is bármit megtehetett, egy esetleges kirúgással valószínűleg csak neki kedveztek volna, az iskolának viszont rajta kívül nem volt másik egyetemi végzettségű földrajzosa, így tulajdonképpen Bakó külön intézményként funkcionált a gimnáziumon belül, és nem szégyenlősködött, ha épp arra volt szükség, hogy kihasználja kivételezett helyzetét.

Az öreg az utolsó sorban foglalt helyet, Koroknai mögött, ahogy leült, az első dolga volt, hogy köpenyzsebéből kihalásszon egy kávéízű keménycukrot. Amíg a celofánnal babrált, Vassné is tartott egy lélegzetvételnyi szünetet, majd, amint Bakó bekapta a cukorkát, mindenféle döccenő nélkül folytatta a fejtágítást.

– Kérsz egyet? – Koroknai a tarkóján érezte Bakó kávészagú leheletét.

– Kösz, nem.

Ez a párbeszéd minden értekezleten lezajlott közöttük. Mindig ők ültek leghátul, és Bakó mindig késve érkezett, cukorkával telepakolt zsebbel. A földrajztanár korábban láncdohányos volt, Koroknai emlékezett rá, hiszen őt is tanította, dolgozatírások idején mindig beállt a hátsó ablakhoz, kinyitotta, és komótosan rágyújtott egy cigire. Ha valamitől mogorva hangulata volt épp, befelé fordulva fújta a füstöt, ha azonban engedékeny pillanatában találta a helyzet, kikönyökölt az ablakpárkányra, és amíg el nem szívta a szokásos két-három szálat egymás után, vissza sem fordult a terem irányába. Ez amolyan burkolt jelzés volt, hogy lehet puskázni, atlaszt használni, a tankönyvben lapozgatni. Mobiltelefon akkoriban még nem létezett, de ha létezett volna, nyilván az is hidegen hagyja Bakót ezekben az áldott pillanataiban.

Fejléckép: Krusovszky Dénes (Fotó/Forrás: Valuska Gábor / Líra Könyv)