Megsemmisülni
– részlet –

Michel Houellebecq: Megsemmisülni (Fotó/Forrás: Líra Könyv)

A november végi-december eleji hétfőkön néha olyan érzése támad az embernek, főleg, ha egyedülálló, hogy a halál felé vezető folyosóba érkezett. A nyári vakációnak emléke sincs már, az újév pedig még messze van – szokatlanul közel kerülünk a semmihez.

November 23-án, hétfőn Bastien Doutremont úgy döntött, hogy metróval megy munkába. Kiszállt a Porte de Clichynél, és szembetalálta magát a felirattal, amelyről pár napja több kollégája is említést tett neki. Valamivel tíz óra múlt; kihalt volt a peron.

Bastient kamaszkora óta nagyon érdekelték a párizsi metró graffitijei. Gyakran le is fényképezte őket ócska, régi iPhone-jával. Azóta már felbukkant az iPhone-ok huszonharmadik generációja is, de ő a tizenegyediknél elakadt. Állomásonként és metróvonalanként osztályozta a fényképeket, több folderben tárolta őket a számítógépén. Ha úgy vesszük, ez hobbi volt, de Bastien szívesebben alkalmazta rá az elvileg engedékenyebb, de tulajdonképpen brutálisabb időtöltés kifejezést. Az egyik kedvenc graffitije egyébként az a dőlt betűs, szépen kalligrafált felirat volt, amelyet a Place d’Italie metróállomás hosszú, fehér folyosóján fényképezett le; a szöveg indulatos üzenete szerint

A „Költészet a metróban” program plakátjai a maguk fitogtatott bárgyúságával, amelyek egy időben elárasztották az összes állomást, sőt hajszálcsövesség révén néhány metrókocsiba is beszivárogtak, zavarodott, dühös reakciókat váltottak ki az utasokból. Bastien például a következő feliratot fényképezte le a Victor Hugo állomáson: „Követelem magamnak az Izrael Királya tiszteletbeli címet. Nincs más választásom!” A Voltaire állomáson viszont egy ennél karcosabb és szorongóbb graffitival találkozott: „Végső üzenetem az összes telepatának és minden Stéphane-nak, aki fel akarta dúlni az életemet: NEM!”

A Porte de Clichy állomáson található felirat valójában nem is graffiti volt: hatalmas, két méter magas, fekete festékkel festett vastag betűkből állt, és teljes szélességében betöltötte a Gabriel Péri-Asnières-Gennevilliers állomás irányába tartó metró peronját. Bastien átment a szemközti peronra, bár még így sem tudta befogni a teljes szöveget, de legalább végigolvashatta: „A monopólium a /metropolisz ópiuma.” A szöveg nem volt sem nyugtalanító, még különösebben világos sem; mégis pontosan az ilyenek szokták felkelteni a DGSI, a francia titkosszolgálat figyelmét, azokhoz a titokzatos, homályosan fenyegető üzenetekhez hasonlóan, amelyek néhány éve elárasztották a köztereket; ezeket nem lehetett valamely egyértelműen besorolható politikai csoportosuláshoz kötni; a jelenség leglátványosabb és legriasztóbb példáit azok az internetes üzenetek jelentették, amelyek kivizsgálásáért ő volt a felelős.

Az íróasztalán ott találta a lexikológiai laboratórium jelentését; a reggeli belső postával érkezett. A laboratórium az újonnan, rendszeresen felbukkanó üzenetek vizsgálata alapján ötvenhárom írásjegyet tudott elkülöníteni – az üzenetek betűírással, nem idiomatikus jelekkel íródtak, és a szövegközök arra utaltak, hogy a betűk szavakat alkotnak. A laboratóriumban ezután összevetették a szöveget egy létező ábécével, legelőször a francia ábécével. És nem remélt sikert értek el: volt köztük kapcsolat – ha a huszonhat alapbetűhöz hozzáadták az ékezetes betűket, a dupla betűket és a ç-t, mindösszesen negyvenkét jegyet kaptak. Hagyományosan egyébként hozzászámoltak még tizenegy írásjelet is, így lett a végeredmény ötvenhárom. Most már tehát egy klasszikus kódfejtési problémával találták szemben magukat: kapcsolatot kellett teremteniük az üzenetek jelei és a kibővített francia ábécé között. Ám kétheti megfeszített munka után végleg zsákutcába jutottak: semmiféle kapcsolatot nem lehetett létrehozni, egyetlen ismert kódfejtő rendszer sem működött; ez először fordult elő a laboratórium fennállása óta.