Beleolvasó – Nyáry Krisztián: Itt kávéztak ők

A Luxor Szomorytól Kertészig
– részlet –

Nyáry Krisztián: Itt kávéztak ők – Írók, művészek és kávéházaik (Fotó/Forrás: Líra Könyv)

A Luxort leginkább csak különleges személyzete és vendégköre tette kávéházzá. 1959-ben huszonhét törzsvendég hivatalos levélben kezdeményezte, hogy kedvenc helyüktől vonják meg a magas árakat eredményező első osztályú minősítést. Az elnyűtt berendezés és a választék semmiképpen sem indokolta, hogy „elsőosztályú üzem maradjon a kisembereknek, művészeknek ez a kedvelt tanyája”. A levélre nem érkezett érdemi válasz, így maradt a csendesen pusztuló beltér és a magas árfekvés is. Egy idő után már hajnali 5-ig tartott az üzemidő, és ettől nem függetlenül az újságok bűnügyi rovataiban híreket lehetett olvasni a Laci főpincér által megidézett „görlicékről” is: némelyikük pénzért is árulta társaságát, és előfordult, hogy ábrándos lelkületű udvarlójuk alaposan megkopasztva tért haza. A kávéház költői vénájú közönsége miattuk olykor Luxőrnek is becézte kedvenc helyét. Tímár György így emlékezett: „Szerencsére ott voltak a lányok is, az édes, könnyűvérű lányok, a »veled-ingyen-is« cicák. Akikről megszületett a pajzán versike, melynek szerzőségét sosem fogom tagadni: »Annál, aki Luxoros, nem lehet a luk szoros.« Pénzt tőlem szerelemért nem láthatott soha senki, már csak azért sem, mert ritka nap volt az olyan, amikor nem voltam kínos anyagi zavarban; kávé-, virsli- és zsömlefogyasztásaimat általában Laci pincér hitelezte.”

A 60-as években új vendégekkel bővült a törzsközönség. Kardos G. György újságíró, színházi dramaturg viszonylag későn, 44 éves korában lett íróként is ismert. A luxorbeli társaság nagy része nem is tudta róla, hogy regényt ír. „Rendszerint ott találtam Kardos Gyurit – idézte fel Galsai Pongrác a kávéház hétköznapjait. – Valami irodalmi vitában kibicelt, vagy magányosan nézelődött a pamlagon, esetleg, ha összezsúfolódott a társaság, két hölgy közé zsúfolódva anekdotázott. Elég sokat beszélgettünk. De semmi fontosat nem tudtam meg róla.” Kéziratát, amin dolgozott, Kardos sokáig nem mutatta meg senkinek. „Írtam 50 oldalt, és abbahagytam. Úgy éreztem, nem megy, minden rossz, amit írok – emlékezett. – (...) A Luxor kávéházban azután megmutattam Kormos Pistának, amit addig írtam, és Kormos váratlanul annyira lelkesedett, hogy elhatároztam: folytatom.” Végül 1968 őszén megjelent az Avraham Bogatir hét napja című regény, és szinte azonnal irodalmi szenzáció lett. A szerző ezekkel a szavakkal utasította el a gratulációkat:

Kardos kávéházi barátja volt egy csendes fiatalember, Kertész Imre, aki könnyed zenés vígjátékokkal látta el az angyalföldi József Attila Színházat. Az ifjú szerző egy idő után kikopott a kávéházból, Kardos visszaemlékezése szerint „kósza hírek terjedtek róla, hogy nem ér rá darabot írni, mert éppen Nietzschével és Heideggerrel foglalkozik. Mindenki azt csinál, amit akar, gondoltam, bár nem nagyon értettem, hogy mennyivel lehet többet tanulni Heideggertől, mint Kellér Dezsőtől vagy Salamon Bélától. Azután egyszer Spiró György – vele is a Luxorban ismerkedtem meg – felhívta a figyelmemet, hogy van egy regény, amelyet feltétlenül el kell olvasnom, Sorstalanság a címe és Kertész Imre írta. Ez ugyanaz a Kertész, aki...? – kérdeztem, és Spiró rögtön rávágta, hogy ugyanaz. Akkor elolvastam a könyvet, s mire a végére értem, a gyönyörűségtől taknyom-nyálam összefolyt, s ha módom lett volna, azonnal felterjesztem Kossuth-díjra, sőt még Nobel-díjra is.”

Kardos G. György már nem érte meg, hogy jóslata beteljesült.

„Az iskola, amelybe jártunk, ott a Luxor félhomályában, a legvérmesebb reményekre is feljogosított – vallotta Kardos. – Én például mindent ebben a társaságban sajátítottam el, a szavak értékét, a rejtett csattanókat, az emberi kapcsolatok szomorú és mégis mulatságos összefüggéseit. Ezért jó egy írónak a kávéház, s nemcsak Kellér Andor szempontja szerint, ő ugyanis úgy fogalmazta meg e hasznos időtöltés előnyét: az ember nincsen odahaza és még sincs levegőn.”

Ezért is fogadta a törzsközönség zajos nemtetszéssel, amikor az illetékes vendéglátóipari vállalat bejelentette, hogy a kávéházat modernizálják, és bisztróvá alakítják. Végül többéves csúszással, 1974-ben történt meg az átalakítás, ami egyszersmind a Luxor második aranykorának is a végét jelentette. Az utolsó irodalmi kávéház helyén nyílt önkiszolgáló étterem harsány, piros csempéivel, alumíniumtálcáival a szocialista vendéglátás jellegzetesen lelketlen intézménye lett, egykori közönsége helyét a környék irodáinak éhes dolgozói vették át. A rendszerváltás előtt ismét átalakították: a nyugati típusú hamburgerezők keleti változata, a Paprika gyorsétterem nyílt meg benne. Amikor ez is csődbe ment, a szebb napokat látott üzlethelyiség évekig állt üresen.

Az ingatlant Kieselbach Tamás művészettörténész vásárolta meg, aki képzőművészeti galériát hozott létre a Szent István körút és a Falk Miksa utca sarkán. A tárlatokon tömegek csodálják az egykori kispénzű kávéházi törzsvendégek, Bernáth Aurél, Kondor Béla vagy Bokros Birman Dezső műveit, amelyek aztán hatalmas összegekért kelnek el az aukciókon. Amikor pedig a kiállítások egy-egy művész vendége színes sálban és extravagáns ruhában jelenik meg, minden bizonnyal maga sem tudja, hogy ezzel a Luxor legfőbb vendége, Szomory Dezső emléke előtt is tiszteleg.

Fejléckép: Nyáry Krisztián (Fotó/Forrás: Szalmás Krisztina / Líra Könyv)