Kedves Teréz!
– részlet –

Prieger Zsolt: Kedves Teréz! (Fotó/Forrás: Líra Könyv Zrt.)

Kedves Teréz,

a hosszú hallgatásért, elmaradt leveleimért már megbocsáss. Ez a levél, remélem, jó egészségben talál. Egy másik világban, ahol a ráncok is eljátsszák, hogy kisimulnak, ahol csakis Ludwig szonátái szólnak kanárisárgában pompázó japán high end berendezéseken a tövises lepényfa alatt. Néha már unod is ezt a tökéletességet, de azért vagy te olyan empatikus, hogy ehhez is mosolygós arcot vágj. Jut eszembe, ez a Beethoven micsoda egy tündér tudott lenni Martonban, nem? Bécsben kidühöngte és kiszomorkodta magát, nálunk meg csupa kellem, lehengerlő báj és sikamlós történet volt. Azok a mesék, azok a vázlatok, azok a hangsorok, azok a tervek, azok a vallomások, sőt, suttogások és sikolyok, ott a tölgyfák ágai alatt már mind a mieink is a téltemető sárgálló tengerén hajózva; és mi mindaddig eveztünk, amíg nem szólt Júlia, hogy tálalva, gyertek már, ne kelljen még egyszer szólni.

És az asztalnál ülve, amikor már mind megettétek a levest, ami úgy aranylott, mintha beleesett volna a Nap, Ludwig szokásához híven felugrott és azt mondta: „A hazug zenész nem tiszta szívű, és aki nem tiszta szívű, nem tud jó levest főzni!”

Mindenki nevetett, mesélted, hiszen Beethoven maga volt a gyermeki tisztaszívűség, ellenben pocsékul főzött, Jozefin is tanúsíthatja, amikor néha felment a koszfészeknek csúfolt bécsi kvártélyába. Klasszikus vagy – mondta neki mindig, zsebkendőjét az orra elé tartva –, klasszikusan rendetlen.

Mert azt mondták neki valakik, hogy meg fogsz halni? Néha azt gondolom ám, ha komolyan kutatok önmagamban, a zenében és a madarak táncában, hogy a születés és a halál nem más, mint mítosznak álcázott porhintés.

Kedves Teréz,

a kastély titkos könyvtárában kutattam tegnap, hatalmas létrákon álltam, nyújtózkodtam papírok, ragasztók és nyomdafestékek bódító illatában, keresgéltem szédítő magasságban, tobzódva a benzaldehid mandulájában és az anilin vaníliájában, míg apád régóta bezárt szobájából a kulcslyukakon etilbenzol lopózott arcomba naplói lapjairól édesen, az etil-hexanol némiképp virágos jellegű illatával keveredve. Annyi időt töltök régi könyvtárakban, hogy be tudom azonosítani mindegyik vegyszer szagát.

Aztán két mámorító kódex közül egy apokrif tekercs esett az ölembe, amin ez állt: „Ádám kilencszázharminc évig élt, Mahalalél életének százharmincötödik évéig, s ekkor elérkezett halála napja. Köréje gyűlt fia, Sét, továbbá Enós, Kénán és Mahalalél. Ádám megádotta őket, imádkozott fölöttük, majd parancsot adott fiának, Sétnek, szólván: Figyelj, fiam, Sét, arra, amit ma parancsolok neked, s halálod napján te is parancsold ezt Enósnak, Enós Kénánnak, Kénán Mahalalélnek, s ez a parancs szálljon apáról fiúra minden nemzetségekben! Amint meghalok, azon nyomban balzsamozzatok be mirhával, fahéjjal és kassziával, fektessetek a Kincsesbarlangba, s aki akkor még életben lesz összes törzseitekből, amikor eltávoztok erről a vidékről, amely a Paradicsom fekszik, vegye magához holttestemet, vigye el és helyezze a föld közepére, Martonvásárra, mert ott lesz részem a megváltásban, nekem és minden utódomnak. Te pedig, fiam, Sét, légy néped fiainak vezetője, vezesd őket tisztaságban, szentségben és istenfélelemben, s tartsátok távol leszármazottaitokat a gyilkos Káin leszármazottaitól.”

nincs vetés, sem aratás, csak a fák gyümölcseit esszük, és élvezzük a Paradicsom felől Martonvásárra fújó szellő illatát és édes aromáját. Szentek leszünk, makulátlanok, szeplőtelenek, mint az állatok. Kezdetben nem volt hazugság, úgyhogy most se legyen hazugság. Ne legyen szennyes vágy – és nem lesz szennyes vágy. Balzsamozzák szavunkat az angyalok és a benzaldehid mandulája!

Fejléckép: Prieger Zsolt (Fotó/Forrás: Líra Könyv Zrt.)