Beleolvasó – Tóth Krisztina: Kánkán az üvegpadlón

Ahogy a Fidelio olvasói már megszokhatták, havonta megjelenő nyomtatott magazinunkban rendszeresen közlünk részleteket a Líra Könyv újdonságaiból. A 2026. július-augusztusi számban Tóth Krisztina Kánkán az üvegpadlón című novelláskötetéből találtak részletet, amely most online is olvasható.

Tóth Krisztina: Kánkán az üvegpadlón

Aztán ott marad örökre
– részlet –

Tóth Krisztina: Kánkán az üvegpadlón (Fotó/Forrás: Líra Könyv)

Zsanika a tavat bámulja. Műanyag papucsban, fodros fürdőruhában toporog a parton, és nem mer belemenni a vízbe, hiába van rajta karúszó. Soha nem látott még ekkora nagy tócsát. Az utcájuk nincs aszfaltozva, nagy eső idején megáll a gödrökben a víz. Anya alig tudja kikerülni a biciklivel a pocsolyákat, olyan mélyek. Kapaszkodjál, Zsanika, mondja ilyenkor, nehogy nekem leessél. De ez itt, ez teljesen más, beláthatatlanul nagy. Jó messze van a falutól, autóval jöttek ide.

Más gyerekek is vannak itt, kiabálnak meg pancsolnak a vízben, de azokkal mind ott fürdik az anyukájuk meg az apukájuk. Vele itt most csak Vera néni van, meg annak a sárga hajú anyja. Mind a ketten öregek egy kicsit, ráncosabbak és kövérebbek, mint az ő szép, fiatal anyukája, akit mindenki csak Berninek hív, és akinek mindig ki van lakkozva a körme. Nekik nincs, se a kezükön, se a lábukon: pedig biztos lenne rá pénzük.

Zsanika ötéves, az anyukája tizenkilenc. Veráéknak ugyanabban a faluban van nyaralójuk, ahol Zsanika lakik. Régebben is gyakran találkoztak velük a kisboltban, amikor anyával vásárolni mentek. Anya felültette őt a biciklire, és ha maradt apró, neki is vett meglepetést. Tulajdonképpen a boltból ismerik egymást.

Szervusz, Berni, szia, Zsanika.

Vera is gyakran vett neki főleg sós kiflit. Csipszet nem, pedig az jobb.

Később többször is ott aludhatott az ő házukban, mert Vera néninek nincs saját gyereke, de van egy kiságyuk, tele plüssel. SpongyaBobjuk is van, amit Zsanika nagyon szeret, azt szokta nézni anya telefonján, mikor az önkormányzaton várnak.

Anya most elment egy időre, nem mondták meg pontosan, meddig. Néhány hétre. Az vajon mennyi idő? Zsanika beláthatatlannak érzi, mint ezt a nagy vizet.

A fodros, unikornisos fürdőruhát meg a papucsot Vera vette a kínaiban, ahol anya is vásárolja a szép ruháit. Csak kevés van neki, és nagyon vigyáz rájuk, nehogy tönkremenjenek. A strasszos kéket viselte, amikor beadta Zsanikát Vera néniékhez, aztán telefonált, hogy nem tud érte jönni.

Zsanika a felnőtteket nézi. Vera elment kakaós palacsintáért. Vera anyukája bokáig a vízben áll, és hívogatja őt, hogy menjen oda hozzá. Aztán kijön, lehajol a táskához, megint lekeni a kislányt egy kis naptejjel.

Zsanika fejét hátrafordítva nézi a saját krémes vállát, és megkérdezi, hogy neki mikor fognak kinőni a tetoválásai. Vera anyukája nem érti, mit mond. Erre még egyszer megkérdezi, mikor nőnek már ki. Azt is tudni szeretné, hogy ha megsüti a nap, akkor könnyebben előjönnek-e a minták: mutatja is az ujjával, hol.

Vera közben visszaér a palacsintákkal, óvatosan egyensúlyoz lefelé a töltésen a papírtálcával. Zsanika lehuppan a törölközőre, megeszi a palacsintát, és megkéri Verát, hogy ne kenje be őt napkrémmel. Azt szeretné, ismétli el neki is, ha kinőnének a tetoválásai. Úgy képzeli, hogy ha nagyobb lesz, ugyanolyan minták lesznek majd a karján meg a hátán, mint anyának. Sárkány, kígyó meg olyan kereszt. Megmutatja, keresztbe téve a két mutatóujját, milyen. Csupa kakaó a keze meg a szája. Zsanika azt hiszi, a tetoválás is öröklődik, mint a szemszín. Mindenki azt szokta neki mondani, aki először látja őt, hogy tisztára olyan gyönyörű a szeme meg a haja, mint a Berninek. Akkor biztos a minták is ugyanolyanok lesznek rajta!

Vera leereszkedik mellé a törölközőre, közel hajol. A tetoválás, az nem olyan dolog, magyarázza, ami velünk születik. Azt csak úgy rárajzolják az emberek bőrére, és aztán ott marad örökre. A tűt meg a szurkálást nem meri szóba hozni. Az örökre szótól pedig megriad, maga se tudja, hogy miért. Egyáltalán, mi az, hogy örökre? Nézik egymást Zsanikával, a háttérben sikítoznak, fröcskölnek a fürdőzők.

Zsanika gyanakodva fürkészi az arcát, nem hiszi ezt az egészet. Ő nem emlékszik olyanra, hogy anyára valaha rárajzoltak volna. Kicsoda? Amióta az eszét tudja, mindig is ott voltak a testén ezek a gyönyörű minták, ahogy apa arcán meg mellkasán is a széles csíkok és a feliratok. Apa szőrös és erős, mint egy tigris, csak most elment valahová, és sokáig nem jön vissza. De biztos nem halt meg, mert azt megmondták volna. Ha valaki meghal, akkor különben is mindenki sír. Most nem volt ilyen.

Amikor Zsanika nagymamája meghalt, azt az egész falu tudta. Még a boltosok is! Zsanika hároméves múlt akkor, elvitték őt is a temetésre. Sár volt, varjak totyogtak a keresztek között.

Később elmentek valahová, ettek, és egy bácsi hegedült. Zsanika a muzsikára beállt középre, forgott, pörgött. A felnőttek mindig megdicsérik, ha táncol.

– Ilyent most nem illik, Zsanika – guggolt le hozzá anya.

Hatkor bezár a strand. Este visszamennek Veráék házába, megágyaznak neki a kiságyban. Egy csillag alakú jelzőfény ég a szobában, mozog a függöny. Mindennek idegen szaga van, Zsanika nem tud aludni. Másnap Vera celofánba csomagolt matricás tetoválást hoz neki az ajándékboltból.

– Felrakjuk rád, jó lesz, Zsanika? Akarod ide, a kicsi kezedre, ezt a virágot? Vagy inkább a lepkét? Nézd csak, milyen szép lepke!

Zsanika rázza a fejét.

– Akkor mit szeretnél, Zsanika?

Olyan bonyolult ez, nem is tud felelni rá. Nagymamát szeretné, anyát meg apát a tetoválásokkal, és a piros dikót, ahol aludni szokott.

– Ne sírjál, Zsanika, hanem mondjad, mit szeretnél!

– Nem tudom. A SpongyaBobot.