Beleolvasó – Vajda Katalin: Maradok tisztelettel, Benedek Miklós

Színjátszás – Szerelem

Benedek Miklós: Maradok tisztelettel (Fotó/Forrás: Corvina Kiadó)

„A színház: játék. Akkor is játék, ha a halállal játszik. Akkor igazán az. Etosz, Pátosz, Érosz hármas csillagunk!” (Vámos László, 1982)

MIKLÓS A színjátszás szerelem, amit tudni kell abbahagyni, de nagyon nehéz. Mostanában, közel a nyolcvanhoz, sűrűn gondolkodom azon, hogy fel kéne hagyni a színészettel, vagy legalábbis nagyon-nagyon megszűrni, hogy mit vállalok. Színpadra lépve az ember kap egy hatalmas adrenalinlöketet, amitől sokkal fiatalabbnak és erősebbnek érzi magát, azt hiszi, mindent bír, de ez sajnos nem így van. A láb mégis fáj, a derék is fáj, kimaradnak szavak a szövegből, próbálok úgy csinálni, mintha nem. A jóindulatú kollegák megerősítik bennem ezt az érzést, mégis, valami legbelül azt súgja: „Ez ma nem volt az igazi!” A színész mindig tudja, hogy aznap milyen volt! Egy belső óra jelez. De eldönteni, hogy többé nem lépek színpadra… Nagyon nehéz!

Mindig színész akartam lenni, és hogy milyen színész, azt is nagyon korán tudtam. Egész fiatal voltam, amikor a Vígszínházban vendégszerepelt Helena Weigel színháza, a Berliner Ensemble, Brecht Állítsátok meg Arturo Uit! című színdarabjával. Elkezdődött az előadás, a színpad tele volt színészekkel, „káposztaügynökökkel”, egyvalaki hátul állt kalapban, ballonkabátban, mozdulatlanul. Csak állt! És én nem tudtam a szemem levenni róla. Meg se szólalt, de olyan aurája volt, hogy csak rá lehetett figyelni. Közben a többi színész jött-ment, mindenfélét beszéltek, én csak őt néztem, és azt mondtam magamnak: ilyen akarok lenni, ilyen színész akarok lenni, hogy egyszer rám is így figyeljenek! Ki a franc ez az ember? – kérdeztem magam. Még a nevét se tudtam! Ő volt Ekkehard Schall, a címszereplő.

Ha nem szeretem, úgy érzem, nincs megoldva, nincs megtanulva, a gesztusoknak nincs értelmük, akkor is meg kell csinálni! Aznap dolgozni megyek. A színpadon folyamatos kontroll alatt tartom magam, hogy jól mondok-e, jól csinálok-e mindent. Mintha valaki kívülről figyelne! Amikor úgy érzem, minden jól ment, bejön a rendező:

„Ez ma nagyon nem ment!” Amikor úgy érzem, rosszul ment, bejön a rendező: „Na, ez az!”

Vannak az úgynevezett „piros betűs” esték. Szacsvay Laci barátom, harcostársam nevezte el így azokat az előadásokat, amiket nagyon szeretett, mert azokat piros ceruzával írta be a noteszébe. Nem tabletbe, nem laptopba és nem is telefonba írtuk a havi műsort, hanem noteszba. A Hyppolit, a lakáj volt az egyik ilyen „piros betűs” előadás mindkettőnknek. Színpadra lépés előtt mindig volt egy kis szertartás. Amikor felöltöztem, és már túl voltam az őszítésen is – milyen mulatságos, akkor még őszíteni kellett, ma már… Egyszóval amikor elkészültem, és már minden rendben volt, felvettem a kabátomat, kalapomat, sálamat, kezemben a szürke glasszékesztyű, bementem a színésztársalgóba. Bajor Imi ott ült. Megmutattam magam, és megkérdeztem:

MIKLÓS Mehetek, Imikém?

BAJOR IMRE (végigmér) Mehetsz, Micukám, mehetsz!

Ez a dialógus minden színpadra lépés előtt lezajlott közöttünk.

A Játék a kastélyban előtt Fesztbaum Bélával és Csapó Attilával mindig meg szoktuk beszélni, hogy izgulunk-e.

MIKLÓS Fog ez menni?

FESZTBAUM BÉLA, CSAPÓ ATTILA (együtt) Fog.

És elindulunk a sötét színpadon, és szembetaláljuk magunkat a Vígszínház gyönyörű nézőterével.

Szacsy szerint ha egy színész életében egyetlenegy piros betűs előadás van, már megérte színésznek lenni! Nagyon szerencsésnek tartja magát, mert neki kettő is volt, a Hyppolit, a lakáj és a Budapest Orfeum. Mindkettőben benne voltam, és nálam is piros betűs ez a két előadás, de én hozzáteszem még a Játék a kastélybant, a Catullust, meg talán az Aranytót is.

Vajda Katalin (Fotó/Forrás: Székelyhidi Zsolt / Corvina Kiadó)

Fejléckép: Vajda Katalin: Maradok tisztelettel, Benedek Miklós (Fotó/Forrás: Líra Könyv)